hu | fr | en | +
Accéder au menu

"Ramallah nem Palesztina"

Az izraeliek által megszállt Ciszjordánia egyik keskeny földsávján az ember akár úgy is érezheti, hogy szabadság van. A jelentősebb izraeli útblokádokat és ellenőrző pontokat ugyanis vagy felszámolták, vagy ember nélkül hagyták, így a korábban miattuk bosszankodó gépjárművezetők gyakorlatilag akadálytalanul utazhatnak Jerikótól felfelé, az ősi hegyeken át Ramallahba, és tovább az észak-palesztin Nablus-ba.

JPEG - 445.7 kio

A Szentföld eme picike darabkáján a gazdaság erősödőben van: a különféle szállítmányok – szappan, olívaolaj, zöldség, üdítő és helyi készítésű sör – mostanában simán hajóznak ciszjordániai célállomásaik felé. („Az izraeli útblokádok megszüntetése 7%-kal növeli Ciszjordánia bevételét" – írta a Bloomberg az egyik főcímében a közelmúltban.) Csillogó-villogó üzletközpontok létesültek Jeninben és Nablus-ban, Ramallahban pedig – Ciszjordánia politikai és kereskedelmi központjában, ahol viszonylagos nyugalom és jólét vált érzékelhetővé – új boltok és divatos bárok állnak a hálás közönség rendelkezésére. „Világklasszis ritmusok este, fine dining (az éttermi kínálat, kiszolgálás és környezet legmagasabb szintjét jelölő kifejezés – a ford.) egész nap" – írja magáról a Facebookon az Orjuwan, egy új, népszerű szórakozóhely Ramallahban. „A hagyományos mediterrán – palesztin és olasz – konyha alapvető hozzávalóinak megőrzése mellett úgy alakítottuk a klasszikus fogásokat, hogy az ínyencek elvárásainak megfelelően tökéletessé tegyék az éttermi élményt…"

Üdvözöljük a Szabadság szigetén, a palesztin Ciszjordánia eme kicsi, de jelentős szegletében, ahol a lakosok jólétben és egyre javuló életkörülmények között élhetnek. A rengeteg megalázó útblokádtól, és az utazókat önkényesen feltartóztató tinédzser korú katonáktól távol az itteni palesztinok most belekóstolhatnak a szabadságba, azaz szabadon járhatnak-kelhetnek és üzletelhetnek. A megszállt Ciszjordánia részleges felszabadítása – ami többek közt az amerikaiaknak köszönhető, akik támogatták a palesztin biztonsági erők kiképzését és hivatásos szintre emelését – egyfelől lehetővé teszi Mahmoud Abbas palesztin elnöknek, hogy legalább népe egy részének életminőségét illetően mérhető javulásról beszélhessen, másfelől pedig megadja Izraelnek azt a ritka lehetőséget, hogy a gázai háború miatt az országot ért számtalan kritika ellenére is nagylelkűnek mutatkozzék.

Mégis, a jobb állapotok miatt Ciszjordániának ezen az „A területként” emlegetett részén – melyen az oslói folyamat eredményeként a palesztinoknak civil autonómiát adtak – más palesztinok egyre elégedetlenebbek: azok, akik továbbra is az Izrael teljes ellenőrzése, szigorú katonai megszállása alatt tartott „C terület” foglyaiként élnek. Van, akinek szabadság jut, és van, akinek nem; és úgy tűnik, ez az állapot az „oszd meg és uralkodj” stratégia mellékterméke, amely a palesztin népesség egy részének kedvez, míg a többit csak felbőszíti és demoralizálja.

„Valóban nagyobb a mozgásszabadság, de még mindig csak a ketrecen belül" – mondta Jeff Halper, aktivista és politikai elemző, az Israeli Committee Against Housing Demolitions (Izraeli Bizottság a Házrombolások Ellen) alapítója.

Az izraeli stratégia – azaz, hogy Ciszjordánia egy picike részén megszüntetik a korlátozásokat, míg a terület nagyobb részét önálló, militarizált körzetekre osztva továbbra is elszigetelik – összhangban van azokkal a térképet érintő tervekkel és egyéb elgondolásokkal, amelyeket jobboldali és mérsékelt izraeli tábornokok és politikusok már évek óta támogatnak. (A palesztinok ilyen „részleges felszabadításának” kiötlői között találjuk Uzi Dayan tábornokot, az Izraeli Nemzeti Biztonsági Tanács korábbi vezetőjét és Otniel Schnellert, a Knesset elnökhelyettesét.) Bár a tervek részleteikben eltérnek, abban megegyeznek, hogy mindegyik korlátozott szabadságot kínál Ciszjordánia jó részén, míg a legtöbb település körül, a Jordán folyó völgye mentén és a választóvonal mellett szilárd katonai jelenléttel tartaná fenn a megszállást.

A C terület földjein, amely Ciszjordánia 60 százalékát jelenti, az utazást szigorú útblokádok és katonai járőrök korlátozzák; a falusiakat, akik szerény javításokat próbálnak végezni otthonaikon, izraeli buldózerek „látogatják”; az ENSZ által fenntartott táborok menekültjei rendszeresen izraeli katonák éjszakai rajtaütéseitől szenvednek; a telepesek megmérgezik a palesztinok bárányait, tisztítatlan szennyvizet eresztenek az olívaültetvényeikre, és megtámadják az iskolába tartó gyermekeket.

Ezeknek a palesztinoknak az a félig felszabadított terület, amelynek Ramallah a központja, gyakorlatilag egy másik országhoz tartozik.

„Ramallah nem Palesztina" – fogalmazott az egyik cigarettáról a másikra gyújtó nagyapa, Muhammad Abdullah Ahmad Wahdan, s csak úgy sugárzott belőle a Palesztin Hatóság, valamint a Hatóság „haszonélvezőinek” életstílusa iránti megvetés. „Mindössze 5 százaléka Palesztinának. Palesztina 95 százaléka viszont szenved.” Skótkockás barna kanapén ültünk, rózsaszínű műanyag csillárok alatt, betonblokkból épített otthonának kifogástalan nappalijában a Jeruzsálemtől északra fekvő, Qalandia nevű menekülttáborban. Ramallah és annak minden kényelme csak pár percnyire volt tőlünk, de akár a Marson is lehettünk volna. Odakint az Izraeltől elválasztó határ derengett a tábor fölött, akár egy börtön fala. Mostanában azt beszélik, hogy Izrael át fogja helyezni a falat, amely a tábor közepén megy majd keresztül, és Wahdan azt mondja, hogy mivel ez a C terület, a Palesztin Hatóságnak nem lesz hatalmában ezt megakadályozni. „A jelenlegi vezetés semmit sem adott nekünk" – mondta, miközben kis poharakból édes arab teát kortyolgattunk. „Nincs munka, nincs haza, nincs stabilitás, nincs biztonság."

Wahdan régóta nem hisz abban, hogy a hatóság segíthet neki visszakapni citrus- és olívaföldjeit, amelyekről a családját hat évtizeddel ezelőtt, Izrael létrehozásakor elűzték. Most, hogy a harcokban elveszítette egyik fiát – aki 19 éves volt, és egy várandós feleséget hagyott hátra; a család a kislányt Palestine-nek (Palesztinának) nevezte el –, nem hisz már további áldozatokban a palesztin vezetésért. Végül is, ahogy a frissítők felszolgálása közben Wahdan felesége fogalmazott, ezek az emberek „állították ágyútűz elé a fiainkat."

„A burzsoáziának ez a bizonyos osztálya kihasználta azokat az embereket, akik a csatát vívták" – mondta Wahdan. „Mi az ő érdekeiket szolgáltuk. Mindebből nekik származott hasznuk."

„Azt akarták, hogy mi, fegyvertelenek, hozzuk meg az áldozatot" – tette hozzá Wahdan 15 éves unokája, Anas, mártírhalált halt nagybátyja méretes szépiaportréja alatt ülve. „Az ő gyerekeiknek autói és villái vannak, és saját telefonvállalatai. Nincs egyenlőség egy ilyen meg énköztem, aki olyan házban élek, amelyik szétesőben van, és akinek nem biztos, hogy az apja tud pénzt szerezni kenyérre és ruhára."

És ha a menekülttábor fiatalsága hangot akar adni elégedetlenségének? „Arra az lesz a válasz, hogy ’Ti csak tábori menekültek vagytok’ " –mondta Anas barátja, Munir, aki a kanapén ücsörgött mellette. ’Mik szeretnétek lenni?’ " Munir szemészorvos akar lenni.

„Itt nincs semmi, esetleg az interneten lehet játszani – folytatta. – Itt mellettünk van egy katonai bázis, ott van az átkelőhely, ellenőrző ponttal. Az izraeli hadsereg éjszaka tér vissza a táborba. Ha az internetsarokban játszol valami játékot, örülhetsz, hogy aznap csináltál is valamit."

A menekülttáborban élő, hozzájuk hasonló tizenévesek egykor a megszállással szembeni ellenállás motorjai voltak. Ma már nem így van, mondta Munir: „A düh depresszióba fordult."

Talán egy nap a düh ismét felülkerekedik a lehangoltságon. De most, mondta Anas: „Az emberek azt mondják: ’Én belefáradtam, az amcsik pedig nem fognak felszabadítani.’ "

A palesztin nép haragja a palesztin vezetés ellen aligha újdonság. Akárcsak a palesztin nép osztályai közötti feszültség. Emlékezzünk csak 1994-re, a gázaiak elkeseredett dühére – ők hozták az első intifáda során az áldozatokat –, amikor „felszabadítóik” megérkeztek Tuniszból, hogy villáikból és száguldó fekete szedánjaik hátsó üléséről irányítsák a területet. Most azonban, hogy az izraeliek által ellenőrzött szabad és az elszigetelt területek között egyre nő a különbség, a viszály tovább mélyül, és csak kevés palesztin ver hidat a két világ között.

„Olyan, mintha skizofrén lennék" – mondta Naela Khalil, aki hétvégéken családjával a Nablus melletti Balata menekülttáborban él, ugyanakkor az Al Ayyam napilap ramallahi irodájában dolgozik. Az oknyomozó riporter, aki nemrégiben arról készített dokumentumfilmet, hogy a palesztin hatóság hogyan él vissza a palesztin börtönökben raboskodó Hamas-aktivisták emberi jogaival, tejeskávét kortyolgatott a Café de la Paix-ben, amely Ramallah egyre jelentősebb kávézó-kultúrájának egyik új eleme. „A Ramallahban lakó barátaim legnagyobb problémája az, hogy miként fogyjanak le" – mondta Khalil. „A Balata tábor lakóié pedig az, hogyan maradjanak életben."

Khalil csodálja azokat az üvegépületeket Ramallahban, amelyeket szerinte abban a naiv meggyőződésben építettek, hogy nem esik bántódásuk. „A táborok lakói nem is építenek második szintet az otthonaikra – mondta – mert tudják, hogy milyen egyetlen sötét éjszaka alatt elveszíteni a házukat."

Khalil azt mondja, hogy akárcsak a Qalandia táborban, a Balatában élő fiatalok is „érzik, hogy a hatóság a saját céljai eléréséhez használja fel őket. Olyanok ők, mint a száraz tapló a következő konfliktushoz."

A mostani düh már nemcsak Izraelnek szól, hanem a Hatóságnak is, amelyet egyre inkább az amerikai és az izraeli érdekek kiszolgálójának látnak. („Egy új Vichy-kormány" – fintorgott egy Betlehem környéki aktivista.)

Az emberek dühe 2008 végén, az izraeliek Gáza ellen viselt háborújának első napjaiban tetőzött. „Újévkor itt, Ramallahban az emberek éttermekben szórakoztak és ittak, mialatt Gázában az izraeliek bombázása közepette ’ünnepeltek’ ", emlékezett vissza Khalil. „Csak 50-60 ember jött el a demonstrációra. Egy demonstrálóra két biztonsági ember jutott. Így az ember nagyon fontosnak érzi magát! VIP-nak!" Beleszürcsölt a tejeskávéjába. „Ez a fajta szarkazmus az utolsó csepp a pohárban, mielőtt elszabadul az emberek dühe."

Ennek ellenére további demonstrációkat szerveztek a ramallahi Manara téren, és Khalil folytatta a tudósításokat.

„Minden alkalommal, amikor emberek mentek a Manara térre, a biztonsági erők megakadályozták a demonstrációt" – idézte fel. „Megverték őket, és könnygázt dobtak rájuk. Nem engedték az embereket az ellenőrző pontokhoz. Mi normális emberek vagyunk, ők pedig idejöttek megverni minket.”

„Ezek a dolgok – mondta – lassan összeadódnak."

A C terület távolabbi részein a gond nem annyira a hatóság iránti harag, hanem a vállvonogatós közöny. A dél-hebroni dombok között, 30 mérföldre, mégis fényévekre Ramallah világszínvonalú, pezsgő életétől, a középpontban a valódi, sürgető, centiméterekért folyó küzdelem áll az izraeli telepesekkel és katonákkal a földért és a hegyi ösvények használatáért, amelyek a falusiakat az otthonaikkal és az iskolákkal összekötik.

„Régebben a telepesek kutyákkal jöttek – és ránk uszították a kutyákat" – mesélte a nyolcadik osztályos Manar, aki a C terület szerves részét képező dél-hebroni dombok közt él. Tizenhárom éves, de tíznek tűnik. Sok más, a területen élő palesztinhoz hasonlóan Manar is egy sátrakból és a dél-hebroni dombok oldalába vájt barlanglakásokból álló „faluban” lakik. Onnan jár be gyalog a kétórányira lévő iskolába. Egy jelentés, melyet az At-Tuwani nevű faluban állomásozó keresztény béketeremtő csapatok készítettek, számos olyan incidensről számol be, amelyben – gyakran csuklyát vagy maszkot viselő – telepesek gyerekeket dobáltak meg kővel, megverték őket, majd elvették a hátizsákjukat. (A „köves” támadásokról helyi falusiak videófelvételt is készítettek.) Nemcsak kutyákkal támadtak rá, mondta Manar, a telepesek tojásokat is lőttek rá csúzliból. A támadások miatt az Izraeli Hadseregnek kell kíséretet biztosítania a palesztin gyermekek mellé, azonban „néha nem jönnek, amikor kell", és Manar a telepesektől való félelmében inkább nem megy iskolába. „Néha fekete csuklyával takarják el az arcukat – mondta Manar. – Szóval tényleg ijesztő."

Egy nagyobb szolidaritási menet részeként Manar iskolája felé sétáltunk, összesen körülbelül 75 gyermek és a tanáraik. A menetet At-Tuwani-i lakosok szervezték; ez a falu kezd a megszállással szembeni erőszakmentes ellenállás központjává válni. Manar a történetét akkor mesélte el, amikor egy olyannyira göröngyös ösvényen haladtunk, hogy azon csak négykerék-meghajtású járművel vagy traktorral lehetett volna autózni. (A magyarázat: a megszálló hatalom még a kátyúk feltöltését is megtiltotta.) Miközben az iskolatársai énekelve és dobolva masíroztak, Manaron látszott, hogy iskoláslány létére a szorongás minden lehetséges örömérzetet kiszorított az életéből.

„Amikor az apukámmal Hebronba megyünk, errefele megyünk – mondta a Ma’on nevű izraeli település felé intve. – Már az autóban elkezdek kiabálni, hogy ’Nem akarok erre menni!’, mert annyira félek a telepesektől." Manar problémái még első osztályos korában kezdődtek, és most, hét évvel később „még mindig ugyanaz van. Jött egy orvos a falumba, és azt mondta, ’Ennek a kislánynak gyenge a szíve, nem tud még több félelmet elviselni.’ "

Egy idő után Manar elnézést kért, udvariasan hozzátéve, hogy most már eleget beszélt ezekről a bajokról, és az osztálytársai után szaladt.

A C terület nagy részére jellemzően az utazási korlátozások, a házrombolások és a földelkobzások a falusiak életében is hozzátartoznak a mindennapokhoz. Néhányan, attól való félelmükben, hogy ha otthagyják földjeiket, örökre el is veszítik azokat, a pásztorszállásaikat választották állandó lakhelyül.

„Minden földdarab elvesztését megszenvedik – minden négyzetcentiméterre szükségük van az állataik legeltetéséhez" – mondta Joshua Hough amerikai aktivista, miközben az iskola felé vezető, keréknyomok szántotta úton lépkedtünk. Joshua a keresztény béketeremtő csapatok tagjaként idejének egy részében At-Tuwaniban él. „A földet folyamatosan, kis darabonként veszik el. A palesztinok rendelkezésére álló földterület minden évben egyre kisebb."

Egyórás séta után megérkeztünk az iskolához: három, cementdarabba ágyazott acélkeret, vászonnal borítva. A helyi vezetők épp kézibeszélőn keresztül agitáltak a mozgásszabadság és a tanuláshoz való jogok mellett.

A beszédek után a tanárok ingyenes ceruzákat kezdtek el osztogatni. Manar és iskolatársai izgatottan lármázva, kezüket nyújtogatva gyorsan köréjük gyűltek.

„A Palesztin Hatóság emberei szinte sosem jönnek erre" – mondta Na’im Al-Adarah, miközben az iskolától visszafele hozott minket egy ütött-kopott, piros Toyota pickupban, amely ideiglenes iskolabuszként szolgált a helyi gyermekek számára. Egyszer, mondta, egy ember a helyi ügyek palesztin minisztériumából idejött Ramallahból, de ehhez nem volt hajlandó a palesztin hatóság járművét használni. „Így elhoztuk őt Ramallahból a saját autóinkkal, a saját költségünkre." A tisztviselőt megdöbbentették az általa tapasztalt állapotok, mondta Al-Adarah. „Azt mondta, most először hallott arról, hogy ez a földdarab [Ciszjordánián belül] a mienk. Egy hozzá hasonló minisztert meglepetésként ér, hogy ezek a területek a mieink? Azt mondtam neki, ’Hogy létezik, hogy egy magafajta miniszter nem tudja ezt? Ön a helyi kormány minisztere!’

Olyan volt, mintha nem tudná, mi folyik a saját országában."

Al-Adarah hitetlenkedve kuncog, és a csúnyán berepedezett szélvédőn át futó pillantást vet a göröngyös útra. „Sajnos rólunk elfeledkeztek."

Sandy Tolan docens az Annenberg School for Communication and Journalism at the University of Southern California-n (Dél-Kaliforniai Egyetem Annenberg Kommunikációs és Újságíró Iskolája), valamint a The Lemon Tree: An Arab, a Jew, and the Heart of the Middle East (A citromfa: egy arab, egy zsidó, és a Közel-Kelet szíve) szerzője. Az újságcikk megírásában Lubna Takruri közreműködött.

{} Hidegkutiné Kálóczy Vera 

Sandy Tolan

Angolból fordította:

Megosztás