hu | fr | en | +
Accéder au menu

Izrael vég nélküli háborúi

Az erő logikája – stratégiai koncepció nélkül

Palesztinában – többek között az Európai Unió hathatós pénzügyi segítségével – létrejött a jólét néhány mesterséges szigete, enklávéja. Ám ezenközben az izraeli hadsereg folytatja a gyarmatosítást, és a vég nélküli háború folytatásaként – amelyet lehetetlen megnyerni – újabb támadásokra, összecsapásokra készül Libanonban, Iránban vagy Ciszjordániában.

JPEG - 422.7 kio

Az összes izraeli-arab összecsapás (1948., 1956., 1967., 1973.), amely a Tel-Avivban és Kairóban 1979-ben aláírt békeszerződés fordulata előtt zajlott le – klasszikus háború volt: a háborús felek hagyományos hadseregeket vetettek be, és ugyancsak hagyományos fegyvereket és stratégiákat alkalmaztak. Döntő szerepet játszott a légierő, melyet a földön a páncélosok egészítettek ki. Az összecsapások hátterében mindig ott húzódott Izrael fennmaradásának kérdése, még akkor is, ha a fenyegetettséget jócskán felnagyították – kivéve az 1948-as összecsapást, amelynek végkimenetele bizonytalanabb volt.

Az 1956-os szuezi expedíciót Franciaország, az Egyesült Királyság és Izrael hármas koalíciója indította el Gamal Abdel Nasszer elnök rezsimjének megbuktatása céljából, anélkül, hogy a zsidó állam akár egy pillanatra is veszélybe került volna. 1967-ben a háborút Tel-Aviv indította el a Kairóval és Damaszkusszal tartó több hetes feszültség után. Hadseregének döntő erőfölényében sem az izraeli kormány, sem a vezérkar nem kételkedett egy pillanatra sem.

1973 októberében – gondos felkészülés után – Egyiptom és Szíria átvette a kezdeményezést: 1948 óta első ízben arab hadseregek támadtak Izraelre két fronton, olyan pillanatban, amikor az ország ébersége a jom kippur miatt alább hagyott. De ehhez az október 31-i országgyűlési választások előkészületei is hozzájárultak, és a felderítés meggyengült. Teljes volt a meglepetés (1) . De a háború ebben az esetben sem veszélyeztette Izrael állam létét. Kairó és Damaszkusz csupán az 1967-ben elragadott területeik visszaszerzésért küzdöttek, az Egyesült Államok pedig ügyelt szövetségese létérdekeire.

1973 óta Izrael egyetlen arab állammal sem (2) keveredett közvetlen konfliktusba. Egyikük sem lett volna képes fegyveres akcióba kezdeni, még akkor sem, ha a ballisztikus rakéták bevezetése sok tekintetben átalakította a stratégiai feltételeket. A háború természete megváltozott. A továbbiakban egy alapjában „hagyományos” fegyverzettel (páncélosokkal és légierővel) rendelkező klasszikus hadsereg és egy gerillaháborút folytató szervezet áll egymással szemben. Erről az alapvető változásról azonban hallgatnak, és Izrael még mindig úgy tesz, mintha maga a léte forogna kockán.

Ebben az átrendeződésben 1982. sajátos határvonalat képez. Ennek az évnek a tavaszán hagyta el ugyanis a Sínai-félszigetet az utolsó izraeli katona a Kairó és Tel-Aviv között létrejött békeszerződésnek megfelelően, miközben néhány hétre rá az izraeli hadsereg elözönlötte Libanont, és megkísérelte felszámolni a PFSZ-t, a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet. Menahem Begin miniszterelnök (3) – védelmi miniszterére, Ariel Saronra támaszkodva – világos stratégiát követett. A legerősebb arab állammal kötött megállapodás lehetővé tette, hogy a béke embereként lépjen fel a világ előtt (1978-ban meg is kapta jutalmul a Nobel-békedíjat), tartósan gondoskodjék az ország biztonságáról, és minden erőt a palesztin területekre (Jeruzsálem, Ciszjordánia és Gáza) koncentráljon. Ezeket minden áron ellenőrzése alá akarta vonni, ennek érdekében jött létre a palesztin területek széles körű betelepítésének terve.

A holokauszt retorika

Annak ellenére, hogy izraeli részről párhuzamokat vontak Jasszer Arafat és Adolf Hitler, Bejrút és a náci Berlin közt, illetve újra aktivizálni próbálták az „új Holokauszt” retorikáját – a PFSZ és libanoni szövetségesei ellen indított hadjárat egyenlőtlen összecsapások sorozatát indította el, amelyek során Izrael gerillaszervezetekkel találta szemben magát. Az erről a háborúról írott egyik legkitűnőbb könyvben Ze’ev Schiff és Ehud Ya’ari, a katonai kérdések két izraeli szakértője a következőket állapította meg: „Egy csökönyös és meggondolatlan ember [Saron] ambíciójából született elképzelés következményeként Libanon 1982-es megszállása illúziókra és hazugságokra épült, és elkerülhetetlenül katasztrófával kellett végződnie… Semmi sem teheti jóvá ezt a költséges és abszurd háborút. A legjobb, amit tehetünk, hogy a lehető legtárgyszerűbben levonjuk ennek a háborúnak a tanulságait.” (4)

Sajnos egyetlen izraeli döntéshozó sem tette ezt meg. Ellenkezőleg, egy minden hosszú távú stratégiai elképzelést nélkülöző erőlogikát juttattak érvényre. 2008 októberében – utalva a Hezbollah politikai és kulturális központjainak 2006-os lebombázására, aminek következtében csak romhalmaz maradt belőlük – Gadi Eisenkott tábornok, Észak-Izrael katonai körzetparancsnoka kijelenthette: „Ami Bejrútban történt, az majd’ minden faluban megismétlődik, ahonnan Izraelre lőnek… Aránytalanul nagy tűzerőt vetünk majd be… (5)

Az utóbbi harminc év során az egymást követő kormányok hasonló katonai offenzívákról döntöttek: Intifada leverése 1987-88-ban; a „Harag szőleje” hadművelet 1996-ban Dél-Libanon és a Hezbollah ellen; a „Bástya” hadművelet 2002-ben a második Intifada idején; a Hezbollah elleni háború 2006-ban; a Hamasz elleni támadások Gázában 2006 júniusában és 2007 novemberében, majd 2008 decemberében a „kemény ólom” hadművelet.

Hogyan definiálható az e hadműveletekkel megtámadott új ellenfél? Az izraeli hadurak számára csupán kétféle ellenség létezik: a katona és a terrorista. Mivel semmilyen szabályos hadsereg nem vesz részt e műveletekben, következésképp a szemben álló fél terrorista. Nem hajlandók elismerni, hogy az ellenfél ellenálló, mert tudják, hogy az mind neki, mind az általa védelmezett ügynek hatalmas legitimitást kölcsönözne, és törvénytelenné tenné a megszállót.

Ez a „szemantikai” – valójában politikai – terminológia szerinti választás azt szolgálja, hogy legitimálja az izraeli katonai műveletek ügyét, és elhitesse az ország „létének fenyegetettségét”, ami pedig nem felel meg a realitásnak. Az igazság az, hogy soha egyetlen megszálló hatalom sem ismerte el ellenfelei ellenállói státuszát, lett légyen az Algériában a francia megszállás idején, vagy Dél-Afrikában az apartheid rezsim alatt. Az ellenség mindig terroristának minősült.

A másik fél terroristává minősítése természetesen módosítja a játék szabályait is. Attól kezdve, hogy egy terrorista típusú ellenség ellen kell harcot vívni, minden eszköz megengedett, a háború törvényei nem alkalmazandók többé. Izrael kiveti ellenfeleit a politika szférájából, hogy a bűnügy területére szoríthassa őket.

S mit tesz, ha a hadműveletek számos áldozattal járnak a civil lakosság körében? A bűn úgymond a terroristáké, akik „ártatlanok mögé bújnak”. Ki törődik azzal, hogy szisztematikusan aránytalanul sok eszközt vetnek be, páncélosok tömegeit, vadászgépeket használnak fel, hiszen a terroristák természetesen semmit sem tartanak tiszteletben. Még az sem számít, hogy az emberiesség szabályait sutba dobják…

A cél – a terrorizmus kiirtása – igazolja az alkalmazott eszközöket. Az ellenség vadállat, akit annál is indokoltabb likvidálni, mivel „létében fenyegeti” Izraelt. Amikor 2008 decemberében megkérdezték az izraeli hadsereg egyik szószólóját a gázai offenzíva céljairól, azt válaszolta: „Megtisztítjuk a terrorista fészkeket.” Néhány nap múlva rákérdeztek az áldozatok nagy számára, s a kormány egyik szóvivője annyit mondott: „Igen…, de ezek terroristák.”

Életben tartani a radikalizmust

E logika szellemében, Izrael szisztematikusan próbálta meggyilkolni e szervezetek vezetőit, kádereit vagy akár az egyszerű harcosait. Izrael nem ismeri a halálbüntetést, de évtizedek óta folytatja az irányított gyilkosságok politikáját. Bejrút ostroma alatt, 1982-ben Arafat számtalan gyilkossági kísérlet célpontja volt. Az első Intifada idején, 1988 áprilisában Tuniszban egy izraeli kommandó „likvidálta” Khalil Al-Wazirt (Abu Dzsihadot), aki Tel-Aviv szerint a „kő-lázadás” szervezője lehetett. A második Intifada alatt, 2002 júliusában egytonnás bomba végzett házában Szalah Sehadával, a Hamasz egyik jelentős gázai felelősével, családjával és rokonaival egyetemben (6) . Két évvel később, 2004 márciusában egy rakéta ölte meg Ahmed Jaszint, az iszlamista szervezet karizmatikus vezetőjét. Néhány héttel később ugyanez a sors várt utódjára, Abdel Aziz al-Rantisszira is.

Az eljárást nem Izrael találta ki: hosszú hagyománya van az ilyen háborúknak az olyan államok részéről, amelyek nem hajlandók elismerni a fennhatóságuk ellen folytatott felszabadító harcok jogosságát, közülük utalhatnánk például Franciaország algériai gyakorlatára. Az FLN (Front de Libération Nationale), a Nemzeti Felszabadítási Front számos vezetőjét végezték ki titokban, mint például Larbi Ben M’hidit, akit egy Algír környéki farmon akasztott fel Paul Aussarés kapitány (7) . Úgy gondolják, hogy ezzel az ellenállás minden formáját fel lehet számolni. S ez egészen addig így lesz, amíg kényszerűen fel nem ismerik, hogy a konfliktusból csakis tárgyalással és a másik fél jogainak elismerésével lehet kikerülni, ahogyan 1962-ban (8) az Évianban, illetve 1993-ban Oslóban, természetesen igen eltérő körülmények között.

Amikor már egyetlen arab ország sem fenyegeti többé Izrael állam létét, az izraeli politikusok és a katonák egyre inkább az erőszakhoz folyamodnak. Egymás után össze kellett törniük a PFSZ-t, Palesztina felszabadítási szervezetét (1982.), szétzúzniuk a palesztin ellenállást (2002.), meggyengíteni, illetve megsemmisíteni a Hezbollahot (1996. és 2006.), majd a Hamaszt (2006., 2007. és 2008.). De nemcsak nem valósítottak meg e célkitűzések közül egyetlenegyet sem, hanem a megoldani kívánt politikai kérdés minden egyes alkalommal bonyolultabbá vált, mivel a támadás éppenhogy megerősítette a szétzúzni kívánt szervezetet, sőt, radikalizált egyes csoportokat.

Az erőszakspirál magának az offenzívának az eredménye: megerősíti az ultramodern és túlfegyverzett hadsereg által megtámadott szervezet ellenállói státuszát. Egy lényeges társadalmi bázissal nem rendelkező terrorista csoportot lehet likvidálni, de ugyanez lehetetlen egy olyan szervezet esetében, amely saját népének vagy népe meghatározó részének ellenállási szervezete. E szervezetek beágyazottságát jól demonstrálták a Palesztinában vagy a Libanonban lezajlott választások, mind a Fatah, mind a Hamasz, mind a Hezbollah esetében.

2006-ban Libanonban Izrael oly mértékben rosszul mérte fel a feltételeket, hogy már az offenzíva megkezdésének első néhány napja után nyilvánvalóvá vált az elkerülhetetlen kudarc. A Hezbollah folytatta a rakétázást, ellenállt a szárazföldi támadásnak, és az általa elfogott katonáknak nyoma veszett. Igen gyorsan kiderült a siita párt hatékony szervezettsége, igen jó felkészültsége s meglehetősen modern felszereltsége, amellyel komoly támadásokat tudott végrehajtani az ellenség területén és megsemmisíteni több tucat Merkava páncélost. Mi több, hatalmasra nőtt a presztízse Libanonban és a muzulmán világban. A szervezet Irán pénzügyi támogatásával és Szíria segítségével képes volt katonailag újrarendeződni és továbbra is központi szerepet játszani Libanon politikai életében.

2008-ban a Hamasz igencsak eltérő feltételek között találta magát a Hezbollahhoz képest: a 2007 júliusában végrehajtott puccs következményei, a Fatah frontális ellenkezése, a Nyugat bojkottja jelentősen meggyengítette. E súlyos hátrányok ellenére mégis kettős legitimitással rendelkezett: a 2006-os választásokon győzött, és volt ereje az ellenállásra a megszállókkal folytatott harcban, miközben a palesztin hatóság mind gyengébbnek bizonyult. A háború következtében a Hamasz pozíciója megerősödött.

Harminc évvel az Egyiptommal kötött béke után úgy tűnik föl, hogy az izraeli stratégia az erőszak megkülönböztetés nélküli alkalmazásában összegezhető. Izrael teljes mértékben figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy – Irán kivételével – szomszédjai felől semmilyen veszély sem fenyegeti többé. Ez a logika csupán újabb tragédiákhoz, újabb drámákhoz és újabb bosszúvágyhoz vezethet. Csak újra és újra felélesztheti a konfliktusokat, amelyek azokra ütnek vissza, akik egy megszüntethetetlen biztonsági rögeszme nevében vég nélküli pusztulást idéztek elő. Hogyan alapozhatja meg Izrael a saját biztonságát, ha szünet nélkül mások biztonságát veszélyezteti?

Jean-Paul Chagnollaud

A szerző a Cergy-i Egyetem jogászprofesszora, a Confluences Méditerranée c. folyóirat igazgatója, Párizs
Sipos János

(1Ez a háború 9500 halottal járt az arab táborban (ebből 6000 egyiptomi, 3100 szír és 400 a szövetségeseiknél), és 3000 halottal az izraeli oldalon. Az izraeliek 840 tankot és 114 repülőt vesztettek, az arabok 2560 tankot és 392 repülőgépet. Lásd Pierre Razoux, La guerre israelo-arabe d’octobre 1973, Economica, Párizs 1999.

(2Ez alól nem képez kivételt az 1991-es Öböl-háború sem. Iraki rakéták ugyan elérték Izraelt, de válaszcsapás nem volt, és még kevésbé történt közvetlen összetűzés, amit az Egyesült Államok mindenképp meg akart akadályozni, nehogy az általa vezetett koalíciót ez felborítsa.

(3Miniszterelnök (jobboldal) 1977 és 1983 között.

(4Ze’ev Schiff, Ehud Ya’ari, Israel’s Lebanon War?, Counterpoint, Unwin Paperbacks, London, 1986.

(5Interjú a Yediot Aharonot c. napilapban, Tel-Aviv, 2008. október 3.

(6Ezzel és bírósági következményeivel kapcsolatban lásd Sharon Weil, „De Gaza a Madrid, l’assassinat ciblé de Salah Shehadeh”, 2009. szeptember.

(7Ezt ő maga meséli el Services spéciaux. Algérie 1955-1957 c. könyvében. Perrin, Párizs 2001.

(8Az Eviani Egyezmény vetett véget a 8 évig tartó Algéria gyarmati felszabadításáért folyó háborúnak – a ford.

Megosztás