2010 januárjában a Nottinghami Egyetemen közel száz kutató gyűlt össze, hogy megpróbálják kideríteni: mit is jelent a politikában a „rózsaszín hullám”, vagyis a baloldal (vagy a balközép) választási győzelemsorozata, amely 1998 és 2006 között a legtöbb latin-amerikai országon végigvonult (1) . A korábban nem tapasztalt „tömeges” hatalomra jutás a résztvevők többségét arra késztette, hogy újra napirendre tűzzenek egy régi vitát, mégpedig egy olyan régió politikai tapasztalata alapján, amelynél a kérdés nem korlátozódik pusztán az elméletre. Vagyis: meg kell-e hódítani az államot, ha meg akarjuk változatni a világot?
Az első ténymegállapítás az, hogy a jobboldal sohasem fog lemondani a hatalomról. – „Az 1980-as években az uralkodó osztályok egy része visszalépésre kényszerítette a hagyományos elitet, és megszerezte az államhatalmat, hogy elősegítse a liberális globalizáció folyamatát – kezdi William Robinson, a kaliforniai Santa Barbara Egyetem tanára, de rögtön hozzáteszi –, …amelyből később a legnagyobb profitot ő maga szerezte meg”. A neoliberálisok hatalomra kerülésének tehát legalább egy haszna van: megmutatta, hogy „az államhatalom megszerzésével” „a kialakult helyzet, a status quo felborítható”. Mármint abban az esetben, ha valóban ezt akarják.
Két argentin kutató, Juan Grigera és Luciana Zorzoli szerint valójában nem ez jellemzi M. Nestor Kirchner elnökségét (2003-2007.) Argentínában. – „Az ő szerepe az volt, hogy helyreállította az ország kormányozhatóságát”, miközben garantálta, hogy „egy ujjal sem nyúlnak hozzá a gazdasági modellhez.” A legrosszabb az, jegyzi meg Sara Motta, a University of Nottingham oktatója, aki ez alkalommal Brazíliáról, Uruguayról és Chiléről beszélt, hogy „a demokrácia megszilárdulását ezekben az országokban a segélyezés olyan szociális intézkedései kísérik, melyek mintegy a szegénység „meghonosításához”, természeti csapásként értelmezett elfogadásához vezetnek, mondván, hogy az egyenlőtlenségek is hozzátartoznak „a dolgok rendjéhez”, lássuk hát be végre: lehetetlen gyökerestül kiirtani őket…
A neoliberális modell válságának kellős közepén – hangsúlyozza Motta – könnyen észrevehető, hogy az uralkodó osztálynak érdekében áll, hogy „lehetőleg a népi rétegekből származó kormány kerüljön hatalomra, amely éppen azért gyengíti a nép ellenálló erejét, mert az emberek ’maguk közül valónak’ tartják”.
A konferencia másik résztvevője, John Holloway 2002-ben állt dicsősége csúcsán. Az idő tájt a mexikói Chiapas államban szerzett zapatista tapasztalataiból merítve írt esszét, ezzel a beszédes címmel: A világ megváltoztatása hatalomátvétel nélkül
[ii]
. Az írás nagy érdeklődést váltott ki, különösen alterglobalista körökben. Holloway úgy látja, hogy a baloldalnak ki kell már mondania egyszer, hogy az árulás elkerülhetetlen, ezt kár zokon venni, sőt „felesleges, legfeljebb egy vállrándítással elintézhető: nem meglepő, ezt már vártuk”.
„Kérem, ne csinálja meg helyettem”
Az ellenvetés helytállónak látszik, de csak akkor, ha a végrehajtói hatalom megszerzését összemossuk az államhatalom meghódításával. Ezt pedig még a hetvenes években megcáfolta Ralph Miliband, a közismert marxista teoretikus (a mostani brit külügyminiszter apja): „Amikor a baloldal nyert a választásokon, a nép körében mindig is felütötte a fejét egyfajta halovány remény és várakozás”, mivel „az efféle győzelmeket gyakran úgy értelmezik (éspedig tévesen), mintha az uralkodó osztályok ténylegesen elvesztenék hatalmukat[iii]”. Mindazonáltal, ahogyan 1920-ban, a tours-i kongresszuson Clara Zetkin, a német forradalmár megállapította, „a történelem egyetlen olyan esetet sem ismer, amikor a kizsákmányoló és uralkodó osztály önszántából lemondott volna a hatalmáról”. Ahogy annak idején, ma éppúgy segíteni kellene őket, akár a kormányból irányítva a folyamatot…
Robinson szerint például Bolíviában és Venezuelában éppen ezen ügyködik „a baloldal, amely igyekszik átalakítani a tulajdon és az osztályok kapcsolatát”… Persze egyelőre csekély sikerrel: – Hiszen nem egyszerű feladat – állapítja meg egy mosollyal az amerikai professzor, és a Bolíviában működő modellt veszi védelmébe: – „Az autonóm tömegek mobilizációja szükséges (…), de annak a „politikai közvetítő közegnek” az igénybevételével, mely az államhatalom megragadására szolgál.”
Egy résztvevő, aki úgy értékeli, hogy a latin-amerikai társadalmakat súlyosan érintette az erősen strukturált (mégpedig marxista) politikai szervezetek szétzúzása az 1960-as, 1970-es évek diktatúrái alatt, azt gondolja, hogy a szilárd ideológiai korpuszra támaszkodó „politikai közvetítő közeg” segíti az ellenállást a kooptációk/kinevezések és az ideológiai félrevezetés jelenségeivel szemben.
Amikor Holloway átveszi a szót, a legkevésbé sem osztja ezt az álláspontot. Szerinte az állam mindenképpen porba tiporja azok „méltóságát”, akiket látszólag szolgál, még ha az államhatalom le is vetkőzi megszokott konzervatizmusát. Természetesen a bolíviai és a venezuelai kormányok fellépését „támogatnunk kell”. – Ám – szögezi le rögtön – nem érhetjük be ennyivel.
Hiszen az állam kérdése mögött ott rejlik a hatalom kérdése.
Még ha az etimológiából tudjuk is, hogy a „demokratikus” törekvések a priori ódzkodnak figyelmen kívül hagyni az erőviszonyokat (4) , Holloway a maga részéről „hatalom nélküli” társadalomra áhítozik. Méghozzá most, azonnal. Holloway nem mondja, hogy hódítsuk meg az államot, hogy „segíteni tudjunk a szegényeken”, hanem azt javasolja, hogy… „hallgassuk meg őket”: – Az a személy, akit korábban „szegénynek” skatulyáztunk be, azt fogja mondani nekünk: „Nem szegény vagyok, hanem küzdök: még mindig ott van nekem a méltóságom”. Márpedig ha meghallgatjuk őket, vagyis Halloway szavaival élve a „méltóság politikáját” alkalmazzuk, azzal minden megváltozna. Többek között az, ahogyan cselekszünk. És az is, ahogyan nem cselekszünk. Holloway szerint minden politikai akció azzal a kockázattal jár, hogy elidegeníti azokat, akiknek a nevében végrehajtják: "Nem, köszönöm. - mondja az emberi méltóság. Kérem, hogy ne csináljanak semmit helyettem, majd én megteszem a magamét.”
De hát akkor voltaképp mit lehet tenni? Semmi mást, mint „amire hivatottak vagyunk” – magyarázza Holloway az egyetemi oktatókból álló közönségnek, azt, „hogy teret és időt hozzunk létre az emberi méltóság megnyilvánulásához, mely szakít a kapitalizmus logikájával.”
A teremben arról is szó esett, hogy az uralkodó osztály ezt majd magára fogja vonatkoztatni. Kiváltképp mostanában, amikor a jobboldal – például Chilében és Hondurasban – kimutatja a foga fehérjét és kész mindenre, hogy megőrizze az államhatalmat, még ha illegális eszközökhöz kell is folyamodnia.
Több kéz is a levegőbe emelkedik. A résztvevők közül páran a Walter Benn Michaelséhez hasonló kifogással hozakodnak elő, amikor a szegénységgel kapcsolatos új, neoliberális stratégiát veszi górcső alá: „Azt várják tőlünk, hogy több tisztelettel viseltessünk a szegények iránt, és érjük el, hogy ne tekintsék többé magukat áldozatnak – mert ha áldozatként kezeljük őket, akkor ez az ő nézőpontjukból azt bizonyítja, hogy leereszkedők vagyunk, és tagadjuk az ő „egyediségüket”. Vagyis ha sikerül meggyőzni magunkat arról, hogy a szegények nem olyan személyek, akiknek nincsenek javaik, hanem olyan egyének, akiket nem tisztelnek, akkor a mi szegényekkel kapcsolatos „attitűdünk” jelenti a megoldandó problémát és nem az ő szegénységük[v]. „
Ám ekkor magához ragadja a szót egy ifjú amerikai hölgy a Poor (angolul szegényt jelent) magazintól: – Számomra maga a „méltóság” szó a probléma: [Charles] Dickens jut róla eszembe meg az ő „kedves, méltóságteljes kis szegényei”. Én magam szegény vagyok, és bizony dühös is! (...) És amikor a „méltóságról” papolnak nekem, az az érzésem támad, meggátolnak abban, hogy kifejezzem dühömet ez ellen a rendszer ellen... hogy hallgatásra kényszerítenek.”
Megszerezni a hatalmat dühösen, vagy pedig lemondani róla méltóságteljesen – számolva azzal, hogy hosszú ideig kell elviselni? Ez itt a kérdés.
(1) Venezuela (1998., 2006.), Brazília (2002., 2006.), Argentína (2003.), Uruguay (2004.), Bolívia (2005.), Honduras (2005.), Chile (2006.), Costa Rica (2006.), Ecuador (2006.), Nicaragua (2006.).
(2) John Holloway, Changer le monde sans prendre le pouvoir, Syllepse/Lux, Paris, 2008.//John Holloway, Change The World Without Taking Power, London, Pluto Press, 2002.
(3) Ralph Milibrand, L’Etat dans la société capitaliste, Maspero, Paris, 1979., 116-117. o.
(4) A demokrácia szó a görög démosz (nép) és kratosz (hatalom) szavak összetételéből származik.
(5) Walter Benn Michaels, La diversité contre l’égalité, Raisons d’agir, Paris, 2009. Lásd még Benn Michaels, „Liberté, fraternité… diversité?”, Le Monde diplomatique, 2009. február.