A tudományosság története nem hosszú, nyugodt folyam…
- Részletek
- Kategória: 2010. augusztus
- Írta: Pablo Jensen
- Találatok: 7612
A tudomány nehezen találja meg a helyét a mai társadalomban. A viták és az ellentmondások lényegét jól szemlélteti a biotechnológia példája: a biológusok két tűz közé kerültek, ám mindkét álláspont azzal vádolja őket, hogy az „alapkutatás” elefántcsonttornyába zárkóznak.
A gazdasági hatalom egyfelől – bizonyos finanszírozási módszerekkel – az alkalmazott kutatást részesíti előnyben, és megköveteli a titoktartást, illetve a szabadalmaztatást. A közvélemény másfelől elutasítja a puszta néző szerepét, amelyre hosszú ideig kárhoztatták, fellázad a tudományos körök bizonyos fajta közönye ellen, ismerni és érteni akarja például a genetikailag módosított élő szervezetek (GMO) szabadföldi termelésének hatását. A tudományok ebben az ellentmondásos helyzetben fogolynak érzik magukat, és ez visszavezeti őket a tiszta tudomány régi eszményéhez, amely elutasítja „a gazdasági és társadalmi felhasználással együtt járó torzulásokat”1. A tudománytörténeti vizsgálódások, amelyeket Alexandre Koyré, majd Thomas Kuhn2 olyan lelkesen kezdeményezett, az utóbbi években teljesen megújították e kérdések megközelítését, szélesebb értelemben pedig azt a módot, ahogyan a tudomány helyét értelmezzük a társadalomban.
Az új munkák mindenekelőtt a „tudományos forradalommal” kapcsolatosak, a modern tudományok forrásával, amelyet gyakran úgy jellemeznek, mint az ésszerűség győzelmét az obskúrus egyházzal szemben. Ám ez tévedés. A tudósok nagy része – például Isaac Newton – a mélyen hívők közé tartozott, akik úgy gondolták, hogy „a természeti törvények felfedezése a fizikának köszönhetően annyit jelent, mint felfedezni egy intelligens, szuverén gondviselés művét, annyit, mint meggyőződni arról, hogy a világ nem rendeződhetett el véletlenszerűen3”. A forradalom forrásának nem annyira a hirtelen megvilágosodás, mint – a nyomtatásban megjelenő eszmék terjedésének köszönhetően – a régi hierarchiák hanyatlása és az Újvilág felfedezése által keltett forrongás tekinthető. Az új tudományok ekkor hagytak fel azzal, hogy a természetre mint titkos elvek szerint kormányzott csodára tekintsenek, és egy gigantikus gép képzetével helyettesítették. A gépezet szabályosan és elkerülhetetlen törvények szerint működik, amelyek a matematika nyelvén írhatók le; ismeretük lehetővé teszi az előrelátást, tehát a racionális alapon nyugvó cselekvést. A természet mechanikus látásmódja hosszú ideig fennmaradt, afféle hithűséggel4, jóllehet ezen az alapon nem lehetett megmagyarázni olyan közismert jelenségeket, mint az anyagok kohéziója, a testek esése vagy az árapály.
A mechanikus gondolkodás, amelyet akkoriban a technológia és a vallás is ösztönzött, hatékony tudás felépítését tette lehetővé, amely a gyarmatosítás kezdetének és az ipari forradalomnak a korszakában a világ feletti uralomra irányult. A tudomány és a technika, illetve a gazdasági és a politikai hatalom világa azóta szorosan összefonódott. A tudomány erőteljesen részt vett az egyes államok ellenőrző feladataiban, a termelésben és a katonai hadműveletekben. Amint az empirikus vizsgálatokból kiderült5, a tudományok fejlődése szorosan kötődött a legkülönfélébb hatalmakhoz: a firenzei hercegségtől kezdve a nemzetközi folyóiratokig. Néhány példa fölmutatása szertefoszlatja a mindentől független, a magáért az ismeretért gondolkodó tudós képét. Mivel például Galilei beilleszkedett és élt az uralkodótól kapott szabadsággal, tudott „barkácsolni” magának egy új társadalmi és kulturális szerepet: a toszkánai herceg matematikus-filozófusáét, és így elfogadtatta a matematika alkalmazását, felborítva a korábbi hierarchiát (az Arisztotelészhez hű egyetemeken a matematikusokat hétszer kevésbé fizették meg, mint a filozófusokat). A Rand Corporation-nél – amely egyike a háború utáni tipikus, katonai irányítású amerikai kutatóintézeteknek – az orvosok, a matematikusok, a mérnökök és a közgazdászok közötti együttműködés fontos szerepet játszott a modern matematikai közgazdaságtan kialakításában és ennek következményeként a „racionális piac” fetisizálásában. A Nature című folyóirat szerkesztői presztízsük révén – a „jó” cikkek kiválasztásával, mielőtt azokat egyáltalán bírálók elé bocsátják – maguk is befolyásolják a világ tudománypolitikáját.
A tudomány fejlődése nem egy adott helyen kieszelt koherens terv eredménye, hanem olyan globális változásoké, amelyeket részben a kutatók, a tudás termelői, részben adott időszakok szellemi és politikai hatalmai is befolyásolnak. Mindenki a saját érdekeit követi, és megpróbál hasznot húzni abból, ami a környezetében megváltozott. Amikor a különböző felismerések esetleges összetalálkozásából új tudományos hipotézis születik, és – ha szerencsés csillagzat alatt születtek – meg is honosodnak, számos tudóst állítanak maguk mellé a társadalom- és a természettudományok területéről egyaránt. A tudományok története arra a folyómederre emlékeztet, amelyet számtalan elem geológiai kapcsolata épített ki.
Sok a baleset, az akadály, a tévút. Ez a modell erősen különbözik a hagyományos történetírás6 alkotta képtől, amely a tudományos haladást mint a változatlan természet lépésről lépésre történő felfedezését írja le. Ahogyan a folyó „fedezi föl” a saját medrét, hömpölyögve a forrástól a torkolatig. De milyen megtévesztő ez is! A Loire folyó például hajdan arrafelé folyt, amely helyet majd jóval később Párizsnak hívunk. A tudományok valóságos története tele van függőben levő dolgokkal, meglepetésekkel és zökkenőkkel.
Azt a szemléletet, amely a tudományokat a társadalomba való beágyazottságukban vizsgálja és a tudománytörténet politikai következményeinek tanulmányozását gyakran vádolják azzal, hogy csupán leíró jellegű, anekdotázik. Hiszen nem jut el a tudomány lényegének tekinthető pontig, jelesül: hogy „felfedez” valamit, atomokat vagy mikrobákat. Ez a fajta bírálat többféle választ követel meg. Először is: a hatékony tudományos gyakorlat nemcsak leírni akarja a világot mint olyat, de – a laboratóriumoknak köszönhetően, amelyek mesterséges technikai világot képviselnek, ahol az elmélet valósággá válik – megteremteni is. Ez a ma is uralkodó tendencia kezdetei óta jellemzi a modern tudományt. Galilei azt választotta, hogy egy idealizált, súrlódásmentes világban tanulmányozta a mozgást, ezzel kiprovokálta az arisztoteliánusok tiltakozását, akik szerint a fizikának nem egy elképzelt, hanem a valódi világgal kellene foglalkoznia, még ha a matematikusoknak az előbbi sokkal praktikusabb is. Ezek után a „felfedezés” elnevezés igazán naivan hangzik. Nem veszi figyelembe egy azóta többszörösen megállapított tény következményeit: a „valóság” alapvetően mindig megismerhetetlen, mert az, amit megismerünk a valóságból, függ az eszközeinktől, amelyek pedig attól a társadalomtól függnek, amely életre hívta őket. Ezeknek a határoknak a megismerése pedig a tudományos tények valóságos történetiségéhez vezet el, amelyet úgy interpretálhatunk, mint ennek a három elemnek a kevert elrendezését. Így például Pasteur mikrobái nem a mieink: különböző készülékekkel és elméletekkel megrostálva sokkal jobban eltérnek, egyesekről pedig azóta bebizonyosodott, hogy vírusok. Ami az atomokat illeti: az anyagnak olyan képét mutatják, amelyek a modern laboratóriumok által előállított, tisztított anyagokhoz kötődnek.
Ez nem jelenti azt – ahogyan egyes teoretikusok állítják –, hogy csak illuzórikus egységek lennének, ellenkezőleg, nagyon is valóságosak és képesek előrevinni a tudományt: jól működnek a laboratóriumokban és lényeges elemei a tudományos „tények” világának. De azok a jellemzők, amelyeket megismerünk, nem merítik ki a valóságukat: egy bizonyos módon ezek a tények önmagukért beszélnek, de soha nem mondanak el mindent, amit tudni lehet róluk...
Ha a kutatók mindennapi munkáját követjük, figyeljük: vajon hogyan állítanak elő tárgyakat és eszméket a különböző politikai és társadalmi világokban, tudománytörténeti tanulmányaikban – amelyek vagy harminc éve jöttek létre –, megmutatták, hogy a tudományok nem fedezik fel „a” világot, hanem világokat építenek, összefogva embereket, gépeket és természeti tárgyakat. Ami a tiszta tudományokat illeti, azok sohasem maradnak sokáig „tiszták”: a társadalom többi jelenségétől függetlenül létező semleges tudás ideálja, amelyet egyébként maguk a XIX. század tudósai toltak előtérbe, hogy magukat a harcok fölé helyezzék, éppen akkor, amikor erősödött a gazdaságban és a társadalomban betöltött szerepük, szertefoszlott7.
Ennek a sokféle illúziónak a részleges eloszlatása lehetővé teszi, hogy a tudomány szerepét jobban bevonjuk a demokratikus vitába. A nagy tudományos ellentmondások többé nem foglalhatók össze, nem egyszerűsíthetők le a racionális tudósok és a maradi közvélemény konfliktusára. Inkább úgy lehet értelmezni őket, mint egy politikai vitát, amely a különböző lehetséges világok közötti döntésről szól. Amikor a génterápiákról, a nanotechnológiáról vagy a genetikailag módosított élőlényekről beszélünk, egyre nyilvánvalóbb, hogy az eredmények nem ítélhetők meg attól a társadalmi rendszertől függetlenül, amelyben létrejöttek8. Hogyan viszonyuljanak a kutatók egy olyan civil társadalomhoz, amely többé nem fogadja el a passzív szemlélő szerepét, és bár többféle irányból is befolyásolható és ingatag – amint azt a klímaváltozással kapcsolatos vélemények változásai is mutatják –, mégis meg akarja őrizni függetlenségét a gazdasági nyomással szemben? Isabelle Stengers számára lehetséges megoldást jelent, hogy a tudományt annak alapján definiálja, hogy megbízható bizonyítékokat tud-e produkálni9. Az ipar erősebb követelményként a versenyképességet állítja ezzel szembe, miközben a közvélemény a megbízhatóságot a laboratóriumokon kívül is szeretné megkövetelni. Bár többféle út is létezik már, mint például az állampolgári konferenciák vagy a hatáskörök elkülönítése – amint azt Bruno Latour javasolja10 –, azok a konkrét formák, amelyek meg tudják valósítani a közvélemény aktív bevonását a tudományos haladás megítélésébe, még várják, hogy kitalálják őket.
Pablo Jensen*- Az Országos Tudományos Kutatási Központ (Centre national de recherche scientifique ; CNRS) és a lyoni École Normale Superieure kutatója, az Atomok a krémkávémban: meg tud-e mindent magyarázni a fizika? c. tanulmány szerzője, Seuil, coll. Points Sciences, Paris, 2004.
Fordította: dr. Hrabák András
- A „Tanuljuk meg a kutatást” mozgalom jelentése (Rapport de synthèse du mouvement „Sauvons la recherche”) http://cip-etats-generaux.apinc.org/IMG/pdf/synthese-finale-EG.pdf
- Lásd Alexandre Koyré, Du monde clos à l’univers infini (A bezárt világtól a végtelen univerzumig) PUF -63 Gallimard, Paris, 2005 ; Thomas Kuhn, La structure des révolutions scientifiques, (A tudományos forradalmak szerkezete) Flammarion, Paris 2008.
- Simone Mazauric, Histoire des sciences à l'époque moderne (A modern kor tudománytörténete), Armand Colin, Paris, 2009.
- Mary Midgley, Science As Salvation: A Modern Myth and Its Meaning (A tudomány mint üdvözülés: Egy modern mítosz és jelentése), Routledge, Oxford, 1992.
- Dominique Pestre, Introduction aux science studies (Bevezetés a tudományok tanulmányozásába), La Découverte, Paris, 2006.
- Erről egy karikatúraszerű példa található Georges Barthélémy művében, Histoires des sciences, Ellipses, Paris, 2009.
- Dominique Pestre, id. mű.
- Christophe Bonneuil et coll. „Innover autrement? La recherche face á l’avènement d’un nouveau régime de production et de régulation des savoirs en génétique végétale”, in Dossier de l’environnement de l’INRA no. 30, (Másképpen feltalálni? A tudomány szemben egy termelői-szabályozói rendszer létrejöttével a növényi genetikában; az INRA környezetvédelmi dossziéja) Editions Quae, Versailles, 2005, www.inra.fr/dpenv/pdf/BonneuilD30.pdf
- Isabelle Stengers, La Vierge et le neutrino : Les scientifiques dans la tourmente, (A szűz és a neutrinó: Tudományok a viharban) Empheurs de Penser en Rond, Paris, 2006.
- Bruno Latour, Politiques de la Nature, (A természet politikái) La Découverte, 1999.