A magyar bruttó államadósság kiemelkedően magas, 2009-ben elérte a GDP 140%-át. Az adósságszolgálat tehát nálunk is az állami költségvetés egyik legfontosabb tétele – ezért jó lenne, ha mi is elgondolkoznánk az államadósság finanszírozásának „magyarosításán”, mint azt a cikk ajánlja, de elgondolkodhatunk egy másik cikk, a márciusban megjelent Csődbe mehet-e egy állam? javaslatain is, amely szerint az adókedvezmények széles skálája helyett a nagy vagyonnal és jövedelemmel rendelkezők komoly megadóztatásával lehet lecsökkenteni az állami költségvetés krónikus hiányát.
A hamis viták örök logikájának megfelelően a görög válság kapcsán született magyarázatok döntő többsége nagy gondot fordít arra, hogy továbbra is élesen elkülönítse egymástól a felteendő (azaz ártalmatlan) és fel nem teendő (vagyis kellemetlen) kérdéseket. Különösen arról esik keveset szó, miként viszonyuljunk a költségvetési deficit finanszírozásához. Ezt a problémát az Uniós szerződések csak egyféleképpen kívánják orvosolni: a finanszírozás csak és kizárólag a tőkepiacokról, a nemzetközi befektetők gyámkodásával történhet. A görög közpénzügyek pénzpiaci kiszolgáltatottsága okozta károk elemzése kedvet csinálhat ahhoz, hogy kevésbé katasztrofális megoldások nyomába eredjünk: ilyen lehet például a deficit pénzteremtéssel való finanszírozása. (1)
Kezdetnek elmerenghetünk Japán különleges esetén, aki ugyan szintén abszolút mértékben eladósodott, mégsem találjuk az államadósság-krízisek krónikáiban… Hisz, bár nagy a felhajtás a görög államadósság körül, annak mértéke (2009-ben 270 milliárd euró, a bruttó hazai termék [GDP] 113%-a, 2010-ben várhatóan 130%-a) még mindig jóval alatta marad a japán államadósságnak, melynek GDP-hez viszonyított aránya 2010-ben akár a 200%-ot is elérheti – ez pedig vitathatatlan rekord az OECD (Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) tagállamok között. Vajon mégis mivel magyarázható, hogy a világ legnagyobb államadósságával – ha a GDP-hez viszonyított arányát vesszük alapul –, ráadásul látszólag a legrosszabb fizetőképességi mutatóval rendelkező ország elkerüli a nemzetközi befektetők figyelmét?
A válasz pofonegyszerű: a japán államadósságot nem a nemzetközi befektetők finanszírozzák. A japán államkötvényeket ugyanis több mint 95%-ban a hazai megtakarítók jegyzik. Pont fordítva, mint az Egyesült Államokban; a tehetős japán háztartások megtakarításai messzemenően elégségesek ahhoz, hogy fedezzék az állam finanszírozási szükségletét, sőt még a vállalatokét is. A japán államadósság finanszírozásához tehát nem kell a nemzetközi pénzpiacokat igénybe venni – nagyon jól elvannak enélkül –, következésképpen a nemzetközi pénzpiacok nem tudják a japán gazdaságpolitikát abszurd elvárásaik alá gyűrni. Ahhoz, hogy a piacok beavatkozhassanak egy állam életébe, eszközre – történetesen állampapírokra – lenne szükségük. Japánban azonban sem tulajdonlásról, sem beavatkozásról nincs szó.
Ha a japán helyzet fényében meg akarjuk érteni a görög válságot, először is a nemzetközi pénzügyi dereguláció logikáját kell megértenünk, mely a klasszikus és neoklasszikus gazdaságelméleti csodák helyett – ezek mindig kéznél vannak, ha eget–földet, növekedést és foglalkoztatást ígérgetünk a dereguláció következményeként – valójában az erőteljes érdekérvényesítésnek köszönheti létét. Az 1980-as évek közepétől kezdve az Egyesült Államok azzal a problémával szembesült, hogy hogyan finanszírozza a (külső és költségvetési) deficitet, ha már nem áll rendelkezésre belső megtakarítás. (2) Hát úgy, hogy azoknak a megtakarításait használják föl, akiknek van. Vagyis akkoriban (ahogy egyébként ma is) Japánét, Németországét, majd pedig Kínáét. A stratégiai válasz tehát a pénzügyi dereguláció, mely abból áll, hogy megteremtik a nemzetközi tőkekörforgás struktúráit annak érdekében, hogy az amerikai gazdaságnak ne odahaza kelljen megteremtenie a megtakarítás–befektetés zárt áramkörét.
Mondjuk ki nyíltan: számos más ország is, nem lévén tisztában a következményekkel, elcsábult a nemzetközi pénzügyi dereguláció szirénhangjaitól. Ennek oka abban keresendő, hogy a ’70-es években lelassult a növekedés, az északi gazdaságok többségében pedig járványszerű problémává vált a deficitek finanszírozása. Franciaország például elsősorban annak érdekében szervezte meg saját deregulációját, hogy ne pénzteremtéssel kelljen finanszíroznia a költségvetési deficitet. (3) Ámde a megtakarítások nemzetközi újrahasznosításának kezdetben szenzációsnak tűnő leleményéről hamarosan mindenki számára kiderült az ebből fakadó kiszolgáltatottság is. Merthogy az adósok és a hitelezők közötti kapcsolatban a liberalizált tőkepiaci struktúrák a hitelezők javára billentették át az erőviszonyokat. Az államok pedig fokozatosan ráébredtek arra, hogy a piaci hitelfelvétel egyenlő a piaci verdikt elfogadásával.
Ha a piac véleménye felvilágosult és ésszerű lenne, akkor ez nem is okozna gondot. De nem az. Sőt, nem is lehet se ésszerű, se felvilágosult. (4) A lehető legalacsonyabb inflációs ráta, a legszükségszerűbb és legszükségesebb költségvetési hiány azonnali szankcionálása, de ugyanígy az állami pénzteremtés letiltása a deficitek finanszírozásakor, illetve a központi bankok függetlenségének kierőszakolása és bebetonozása; még a legfelületesebb szemlélő számára is egyértelművé teszi, hogy milyen mértékben kell lemondani a gazdaságpolitikai önállóságról, ha a piac gyámkodása túlzott méreteket ölt.
A független nyugalom fensőbbsége
A „rendszerbe” beépített kényszer válsághelyzetben rémálomhoz vezet, mert a befektetők aggodalma az államadósság-kötvények gyors értékesítésében, eladásában nyilvánul meg, emiatt pedig meglódulnak a kamatlábak, vagyis nőnek az állam finanszírozásának költségei. A pénzügyi feszültség odáig fajulhat, hogy a központi költségvetés számára túl magas költségek keletkeznek, ahogy azt a görögök a saját bőrükön is tapasztalhatták. A felfokozott hangulat államcsőd képében hág tetőfokára, és hatására minden piaci szereplő egy irányba mozdul el, miközben a piacok normalizáló szerepét hangsúlyozzák, és még keményebb gazdaságpolitika bevezetését követelik. Elég csak egy pillantást vetnünk arra, hogy milyen azonnali véráldozatokat követelnek a befektetők Görögországtól – és mindezt kizárólag valamiféle látszatnyugalom visszaszerzése érdekében, hiszen a kikényszerített áldozatvállalásnak nincs felső határa…
Pontosan ez az, amit eltanulhatunk Japántól. Csak úgy tudunk megszabadulni zsarnok hitelezőinktől,… ha hitelezőt váltunk. Japán elég bölcs volt ahhoz, hogy ezt tegye, vagy inkább ahhoz, hogy már a folyamat elején ügyeljen arra, ne kerüljön a hitelezők karmai közé. Államaink hitelezői, a mi nemzetközi befektetőink, épp a deregulált piacoknak hála, sikeresen nyomultak be a nemzeti belső piacokra és itt minden eszközt magukhoz ragadhattak, hogy kedvük szerint kényszerítsék a helyi gazdaságpolitika alakulását. A határok, de különösen a tőkemozgásokat akadályozó határok felszámolását hirdető globalizációs-ideológiát visszájára fordító Japán – legalábbis az államadósság vonatkozásában – nemcsak életképes, de számos pozitív tulajdonsággal bíró megoldást kínál.
Nem állítjuk, hogy a japán megoldás tévedhetetlen és minden kényszer nélkül lehetővé teszi az államadósság korlátlan finanszírozását (a GDP 200%-nak megfelelő adósságával elképzelhető, hogy egyszer majd Japán is beadja a kulcsot), de azt el kell ismernünk, hogy képes volt magas szuverén adósságát kiváló és stabil feltételek között kezelni. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt a sok mellékes körülményt, melyek a belső megtakarításon kívül mindezt lehetővé tették – főleg az államigazgatási szervek és a lakossági megtakarításokat összegyűjtő intézmények összehangolt munkáját. E tipikus japán kompromisszum nyomán a bankrendszer és a nyugdíjkasszák aktívan „részt vettek a játékban”, vagyis tömegével orientálták a háztartások megtakarításait az állampapírok felé. A betéteseknek nem volt okuk panaszra: két évtizeddel ezelőtt összeomlott a részvénypiac, mely azóta csak a legszerényebb hasznot hozza. Ami pedig a szinte nulla-kamatszintű monetáris politikát illeti, ez minden pénzügyi jövedelmezőséget alacsony szintre vitt le, és ehhez képest az államkötvények alacsony százalékpontjai egyszerűen pompás megoldást jelentenek.
A japán eset mindenképp alkalmat nyújt arra, hogy újra rádöbbenjünk: a megtakarítások befektetésekor maguk a betétesek jelentéktelenek, a valóságban minden hatalom a közvetítőké, vagyis azé a pénzügyi intézményrendszeré, mely a piacon a betétesek nevében üzletel. Csakhogy, és itt a csavar: az az igazán meglepő, hogy egyesek ezt a hatalmat olykor nem rossz cél érdekében vetik latba, hiszen nyugati kollégáikkal ellentétben – akik rövidlejáratú arbitrázsügyletekben és abban lelik örömüket, hogy a legkisebb megtérülési különbséget hajszolva, őrült tempóban helyezzék át tőkéjüket egyik aktívából a másikba, egyik országból a másikba – a japán intézményi befektetők megbízóik megtakarításainak jelentős részét államkötvényekre „különítették el”, amiknek a finanszírozási feltételei szigorúan szabályozva vannak, s legfőképp függetlenek minden spekulációs láztól, amelyek más országok szuverén kötvényeit rendre destabilizálják.
Nem érdemes tovább keresni, hogy milyen feltételeket kellett megteremteni ahhoz, hogy a japán államadósságot nyugodt pénzügyi környezetben tartsák, s melyek lehetővé tennék számunkra is, ha nem is az utánzást – hiszen a GDP 200%-át kitevő államadósság önmagában nem lehet kívánatos cél! –, de legalább annak a rémisztő kényszernek a lazítását, melyet jelenleg az államadósság okoz, épp amikor pedig erre a költségvetési hiányra a legeslegnagyobb szükség volna: a recesszió kellős közepén.
Nincs tehát tucatnyi lehetséges alternatíva, de azért van választási lehetőség! Vagy alávetjük magunkat a nemzetközi befektetők felszólításainak, amelyek meghatározzák az államadósság bruttó volumenét és a hitelszerződések feltételeit, vagy abból az (egyébként vitatott) hipotézisből indulunk ki, (5) hogy kívánatos a tisztán kötvénykibocsátással finanszírozott költségvetési hiány keretein belül maradni, és akkor a deficitfinanszírozás nagy részének renacionalizálását, újraállamosítását kell megszervezni, azaz a hazai megtakarítások nagy részét hazai állampapírokba kell fektetni (természetesen ez csak olyan országok – mint például Franciaország – esetében megoldás, amelyek komoly megtakarításokkal rendelkeznek). Mivel a francia bankok hosszú ideig egészen más szokást követtek, és nem valószínű, hogy spontán módon belegyezzenek és átálljanak egy japán típusú kompromisszumos megoldásra, minimális kényszerítő szabályok bevezetésével kell megoldást találni; mindenekelőtt rá kell kényszeríteni a hazai befektetőket arra, hogy a megtakarítások egy részét államkötvényekbe fektessék. Legalábbis akkora részt, amely elég ahhoz, hogy az adósságot szinte teljes egészében finanszírozni lehessen a hazai jegyzésekből.
Mindent egybevetve e módszernek számos előnye s ugyanakkor kevés hátránya van. Mindenekelőtt az államkötvények ésszerű hozamot biztosítanak, ugyanakkor magasabbat, mint a (megadóztatott) betétkönyvi jövedelmek. Mindezt anélkül, hogy túlzásba esnének, hiszen az államkötvények általában úgynevezett „kockázatmentes” követelést jelentenek és a kamatláb-hierarchia legalján helyezkednek el. Ezenkívül a megtakarítások részvénypiacról való elterelése valószínűleg a legjobb szolgálat, amit a megtakarításnak tehetünk – biztosítjuk a kisrészvényeseket, az őket sújtó rendszeres tőzsdei összeomlások ellen –, de így van ez összességében is: a közösség érdekeit szem előtt tartva is szerencsés, ha a gazdaságilag felhasználható megtakarítások nem a részvényesek hatalmát növelik (6), vagyis nem a bérek és bérjárulékok lenyomását szolgálják, vagyis nem a munkavállalók elleni kényszerítő eszközként használják fel őket.
Kérdés, hogy ha lemondunk a külföldi tőke bevonásáról, és a hazai megtakarításokat kötelezően az államkötvények felé irányítjuk, akkor működésbe lép-e a híres „kiszorítási hatás”. (7) Igazából nem, hiszen a francia megtakarítási ráta olyan magas, hogy könnyedén lehetővé teszi az állam finanszírozási szükségleteinek kielégítését és még „marad is” a magánszektornak, ráadásul az itt vázolt hipotézis esetén a vállalatok továbbra is tökéletesen szabadon finanszírozhatják magukat a nemzetközi piacokról.
Nézzük inkább a dolgot úgy, ahogy van: ma természetesen egy kötelező, vagyis kierőszakolt finanszírozásról vagy „hozzájárulási rendszerről” van szó. Ez a hozzájárulás nem közvetlen és azonnali – annak adó a neve –, hanem az államadósság finanszírozásának közbeiktatásával történő közvetett, s főként jutalmazott hozzájárulás! Ismerünk sokkal kegyetlenebb kényszerítő eszközöket is… E két hozzájárulási mód (államkötvény-vásárlás és adózás) közötti párhuzam – és itt szeretnénk emlékeztetni arra: hogy a probléma megoldásának egyik, szisztematikusan elfelejtett útja nem a deficitek finanszírozása, hanem a deficitek megszüntetése – de ehhez vissza kellene vonni az utóbbi húsz év adócsökkentési sorozatát. (8)
A deficitfinanszírozás „vissza-globalizálásának” („újraállamosításának”) van egy nagyon nagy előnye, ami egyébként szinte teljesen idegen az ortodox közgazdászi felfogástól: a politikai és demokratikus haszon. A finanszírozási probléma államosítása egyenértékű a külső, nemzetközi befektetők kizárásával és így az egész problémakör visszakerül a hazai társadalmi szerződés keretei közé, lehetőséget adva arra, hogy ismét hazai politikai vita keretében kezeljük e szükségképpen ellenérdekeket megmozgató kérdést. Ahogy Bruno Tinel és Franck Van de Velde nagyszerűen kimutatta, „a gyermekeinkre hagyományozott adósság” mantraszerű ismételgetésének alapvetően az a szerepe, hogy elfedje és generációs konfliktusnak állítsa be az alapvető és mindig aktuális konfliktust az adósságszolgálatot adóikkal fizető szegények és az adósságkötvényeket kezükben tartó gazdagok között. (9)
Ennek az átlagos adóalanytól a pénzvagyon birtokosai irányában történő átcsoportosításnak a feltételeit a tőkepiacok működése határozza meg, tehát majdnem teljes egészében függetlenül az állami és politikai döntéshozataltól. Ne felejtsük el, hogy – csekélység… – az adósságszolgálat a második legnagyobb költségvetési tételt jelenti (Franciaországban – a ford.) közvetlenül a közoktatás után, de leginkább a politikai „fekete lyukat”, miközben az állami költségvetés a szuverenitás par excellence pénzügyi kifejeződése. Mekkora legyen az államadósság kamatlába, és mekkora legyen maga az államadósság és az ehhez tartozó tőkemozgások összege? Íme, egy olyan kérdés, amely teljes egészében a politikai elit hatáskörébe tartozna. De ez csak akkor lehetséges, ha az adósságpapírok tulajdonosainak döntő többsége az ország állampolgárai közül kerül ki. Vagyis, ha meg lehet szervezni a nemzeti szuverenitás keretei között a hitelezők és az adósok egymással kibékíthetetlen ellentétben álló érdekeinek ütköztetését, konfrontációját.
Ahogy a hatalom gyakorlói a nép elé terjesztik adójavaslataikat, ugyanúgy közzétehetnék finanszírozási elképzeléseiket is. A túl magas adósság és magas kamatok egy másik, igen ritkán emlegetett „kiszorítási hatás” révén kikényszerítik sok igencsak hasznos közkiadás csökkentését. Túl alacsony ráta esetén a betétesek jövedelme elégtelenül kicsi lesz. Ugyancsak túl alacsony ráta esetén a betétgyűjtés maga kerülhet veszélybe, ami rövid időn belül fizetésképtelenséget és a hitelezők vagyonának elvesztését okozhatja. Túl magas ráta esetén pedig a gazdagabbak felé irányuló tőkeátcsoportosítás túlzott mértékű antiredisztribúcióba torkollik, stb.
Az egymással ellentétes hatások és következmények között csak és kizárólag az adott országnak kellene döntenie. Semmi esetre sem a nemzetközi befektetőknek, akiket egyes-egyedül saját hitelezői érdekeik vezérelnek, s akik külső tényezők egy ország politikai csoportjaihoz képest, bár jelenleg képesek arra, hogy a közösség politikai életére nézve igen komoly döntéseket is saját kényük–kedvük szerint kényszerítsenek ki.
Mára egyértelmű: a liberális doktrína legfőbb célja a „nemzeti tér” túlhaladottságának kinyilvánítása és olyan strukturális változások elfogadtatása (a dereguláció, a szabályozások lebontása minden területen), amelyek ezt az állítást a valóságba ültetik át. A 19–20. század története éppen elég okot szolgáltatott ahhoz, hogy óvakodjunk a nemzeti eszme, konkrétan a „nacionalizmus” túlburjánzásától. Ugyanakkor a történelem a politikai függetlenségnek semmilyen használható alternatív koncepciójával sem tudott előhozakodni. A nemzeteszmét lerombolva a liberalizmus a szuverenitás eszméjét is lerombolta, miközben tökéletes képmutatással minden eszközzel megakadályozza a szélesebb területi egység alapján kialakítandó független politikai rendszer felépítését. A szuverén nemzet eszméje jóval túlnőhet a területi és kulturális egységeken – vagyis ahol megszületett–, s magába foglalhat más alapon szerveződő egységeket, amelyeket a közös sors tett összetartozóvá. Pontosan ez az, amit szuverenitásnak neveznek: a területi terjeszkedés, a szuverenitás és a nemzet fogalmának kiterjesztése érthetőbbé, világosabbá teszi, hogy a kettő ugyanannak más-más elnevezése.
Egy réges-régi gondolat előnyei és hátrányai
A neoliberalizmus mindenáron el akarja kerülni, hogy ezek a kialakult és politikai szervezetként megjelenő területi egységek saját szabályokat hozzanak létre és alkalmazzanak. Már eddig is túl sokat engedtek ennek a neoliberális nyomásnak, s az a kérdés, meddig engedik még elmenni. Hadd szabadjon ismét a közelmúlt történelmét idézni, mely számos intő példát tár elénk arra vonatkozólag, hogy óvakodjunk a szuverenitás erőszakos helyreállítását követelő mozgalmaktól, hiszen a szuverenitás a leggyűlöletesebb formában is megvalósulhat. Nem zárható ki, hogy két évtizednyi folyamatos pusztulás és agresszió után veszélyesen közelítünk ehhez a kritikus ponthoz. A rendezett és szervezett „visszafoglalás” elképzelése viszont érdekes politikai perspektívával kecsegtet és sürgető is egyben.
Eleinte természetesen megvan az a hátránya, hogy a múlt külsőségeit hívja segítségül a neoliberalizmus és bizonyos, őket támogató baloldali körök által nevetségessé tett nemzeti eszme újjáélesztése érdekében. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a nemzeti eszmét elvetők hada eddig mindig elfelejtette megmondani, hogy vajon lényegi alkotóelemét, a szuverenitást, milyen sorsa szánja. Egy nap majd mindnyájuknak színt kell vallania, hogy ha a történelem szemétdombjára akarják küldeni a nemzetet, vajon ugyanezt akarják-e tenni a szuverenitással is.
Lehet hogy legalább középtávon elfogadhatóbb az a fajta „múltba tekintés”, melynek révén a politikai döntések – pl. az állami eladósodást érintő kérdésekben – újra szerepet kapnak, mint globalizált világunk hajmeresztő modernsége, ahol a tőkepiacok írják elő, hogy a megtermelt nemzeti gazdagságból mekkora sarcot kell kifizetni a világ négy sarkából érkező hitelezőknek. És az is lehetséges, hogy értéket tulajdonítsunk annak a roppant egyszerű végkövetkeztetésnek, amire jutottunk: végeredményben a globalizáció nem más, mint a mindent felölelő piacosítás révén a szuverenitás bomlasztása. Ennek fényében pedig az antiglobalizáció nem más, mint a politika visszatérése, a döntések újbóli átpolitizálása.
Fréderic Lordon* - közgazdász, a La crise de trop. Reconstruction d’un monde failli (Fayard, Paris, 2009.) című könyv és több a Le Monde diplomatique-ban megjelent cikk szerzője.
