2009 áprilisában dél-amerikai partnerei előtt Barack Obama kijelentette: „A béke megteremtéséhez tanulnunk kell a történelemből.” Pedig Washington szerepe a hondurasi államcsínyben arra utal, hogy nem szűnt meg az amerikai beavatkozás Latin-Amerika országainak politikai életébe. És gyakran meglepő formát ölt.
sikeres gazdasági jövőről szóló „ígéreteken” és a katonai beavatkozás „furkósbotján” kívül – váratlan példa erre a legutóbbi hondurasi puccs - az Egyesült Államoknak még sok más „ötlete” van, hogy akadályokat gördítsen déli szomszédjai emancipációs törekvései és politikai függetlensége útjába. Az egyik módszer lényege abban áll, hogy támogatják a helyi elit politikai önállósodási követeléseit, akik veszélyben érzik „identitásukat” a haladó kormányok újraelosztó politikája miatt. Ezt a stratégiát alkalmazták Nicaraguában az 1980-as évek elején. (1) Most pedig Bolíviában élnek vele.
2005 decemberében Evo Morales lett Bolívia elnöke. A Mozgalom a Szocializmusért (MAS - Movimiento al Socialismo) vezetőjét támogatta a városi kispolgárság, és sikerült megnyernie az indián őslakosság szervezeteit is egy olyan kampány során, amelyben nagy hangsúlyt fektettek az identitásra (2) . A MAS által szorgalmazott többnemzetiségű állam elképzelése azonban váratlanul egy új követelés megjelenéshez vezetett: a helyi elit védelmébe vette a „szociális szeparatizmust”. Szerintük erre az új alkotmány tervezete - mely rögzíti az autonómia különböző bennszülött, önkormányzati vagy regionális szintjeit anélkül, hogy meghatározná e szintek közti viszonyok rendszerét (3) – lehetőséget teremt. Az Egyesült Államok érdeke természetesen az, hogy teljes erőből támogassa a szeparatista mozgalmakat: az elnyomott kisebbségek védelme nem áll messze a bolíviai rezsim destabilizálásának lehetőségétől.
Az amerikai stratégia elsőszámú célpontja szinte azonnal Santa Cruz megye lett: Bolívia gazdasága természetes erőforrásaitól (főleg a szénhidrogénektől, az aranytól és a vasérctől) függ. A földgázban és termékeny termőterületekben szintén gazdag Tarija, Pando és Beni megyék, amelyek Santa Cruzzal együtt az úgynevezett „félholdat” (Media Lunát) alkotják, hamar csatlakoztak Santa Cruz követeléseihez, amelynek a fővárosa lett – ugyanúgy hívják, mint a megyét – Morales ellenzékének a központja.
Két hónappal azután, hogy 2006. október 13-án átadta megbízólevelét, a bolíviai amerikai nagykövet, Philip Goldberg párbeszédbe kezdett a Media Luna-i ellenzékkel. 1994–1996-ban, a Balkánon zajló háború idején ő vezette az amerikai külügyminisztérium boszniai osztályát, 2004-től 2006-ig pedig a koszovói Pristinában volt „misszióvezető”, ahol Evo Morales szerint „támogatta a régió elszakadási terveit, ami ezrek halálát okozta” (4) . Ez a pedigré arra utalt, hogy az amerikaiak készek komoly támogatást nyújtani a helyi politikai ellenzék „elszakadási” terveihez.
Bolíviában az amerikai nagykövet „tevékenysége senki előtt sem titok”, jelentette ki Hugo Moldiz ügyvéd, a La Época című hetilap főszerkesztője. „Még csak nem is palástolja. A terv arra irányul, hogy erőszakos és halálos áldozatokat követelő akciók révén kiprovokálják a fegyveres erők és a rendőrség beavatkozását és így tegyék kormányozhatatlanná az államot. A cél az elnök lemondatása és új választás kiírása, ahol a nagykövetség által javasolt vagy támogatott jelöltek győznek.” Az egész művelet elsősorban a Santa Cruz-i Ifjúsági Szövetség (UJS) tevékenységén nyugszik, melynek tagjai megkülönböztetés nélkül minden és mindenki ellen lázadnak, ami és aki a központi kormányt képviseli. Ezzel párhuzamosan félkatonai csoportok mintegy harminc védtelen parasztot gyilkoltak meg 2008 szeptemberében, mielőtt elfoglalták volna Beni repülőterét és Tarija, valamint Santa Cruz olajmezőit. Sergio Espinal nyugállományba vonult katonatiszt meg van győződve arról, hogy ezen „akciók jellege külföldi szakértők tanácsaira, továbbá kolumbiai félkatonai egységek részvételére utal”. De még ennél is rosszabb „a fegyveres erők passzivitása, akik minden további nélkül hagyták magukat lefegyverezni az olajmezők elfoglalásakor, s ez arra utal, hogy bizonyos tagjaik részt vesznek a konspirációban”.
A Media Luna-i elithez közel álló magánmédiumok sem várnak ölbe tett kézzel: „A sajtó nem azért számol be ezekről az eseményekről, hogy elítélje őket, hanem azért, hogy hozzájáruljon az instabilitás és a félelem légkörének kialakulásához” – mondta egy cocalero (kokatermesztő) gazda, parlamenti képviselő, Sabino Mendoza. „Azt az üzenetet közvetítik, hogy ha »Evo« nem mond le, akkor háború törhet ki, amelybe az Egyesült Államok hadserege beavatkozhat. Mendemondák, hazugságok és túlzások terjednek annak érdekében, hogy zavart keltsenek azok fejében, akik, mint én is, az elnököt támogatják.”
Nemzetközi jobboldal
2007 júliusában az a vád érte az USA Nemzetközi Fejlesztési Hivatalát (USAID), hogy pénzzel támogatja az ellenzéki csoportokat. A kormány olyan dokumentumok birtokába jutott, amelyek egy „demokratikus kormány felállítására” irányuló programok finanszírozásának szükségességét hangsúlyozták. Jól ismert eufemizmus, magyarázta Cristina Guzmán szociológus: „Ezek a szervezetek közvetlenül vagy más ügynökségeken keresztül nem kormányzati szervezeteket [NGO-kat], állítólagosan a »civil társadalom« szereplőit és politikai pártokat pénzelnek annak érdekében, hogy az emberi jogok, a sajtó- és a vállalkozási szabadság örve alatt bátorítsák a kormánnyal szembeni ellenzékiséget.”
Mindeközben Morales hivatalának közvetlen szomszédságában, magában az elnöki palotában fennmaradt és tovább működött a CIA egyik irodája is (ez még annak a kornak a maradványa volt, amikor a kormányok inkább az Egyesült Államokkal való jó kapcsolatokra, semmint a saját szuverenitásuk erősítésére törekedtek). „Az irodát egy rendőrtábornok vezette, amelyet Különleges Rendőri Műveleteknek [Copes] neveztek, s amely közvetlenül az Egyesült Államok nagykövetségének irányítása alatt állt” – jegyezte meg Jorge Cuba, a Bolíviai Sajtóügynökség (ABI) igazgatója.
Látva, hogy jobboldali nemzetközi szél szítja a helyi szeparatizmus parazsát, Evo Morales bezáratta az említett irodát. 2008. november 3-án bejelentette, hogy a „nemzeti méltóság” megőrzése nem egyeztethető össze az ügynökség jelenlétével Bolívia területén. Előző nap kiutasította a kábítószer elleni harcot irányító amerikai szervezetet, a Drug Enforcement Administration-t (DEA), miután megállapította, hogy tevékenysége immár kiterjed a Media Luna-i szeparatista ellenzék támogatására is, holott ez nem képezte részét a hivatalos küldetésének. Végezetül 2008. szeptember 11-én, amikor a helyzet pattanásig feszült a kormány és az ellenzék között, Morales elnök persona non gratává nyilvánította az Egyesült Államok nagykövetét.
Miután kiutasították a nagykövetet, korlátozták az USAID tevékenységét, eltávolították a CIA-t és a DEA-t, a szeparatista láz különös módon csökkenni kezdett. Ezen kívül Evo Morales sorozatosan jelentős választási győzelmeket arat. A legradikálisabbak egyszerre felhagytak minden politikai követeléssel, és „a demokrácia megvédelmezéséről” minden további nélkül áttértek a királygyilkosság tervére… Számukra csak egy cél a fontos: végezni ezzel az „indián” elnökkel és alelnökével, Álvaro García Linerával.
Az akciót Branco Marinkovic üzletember vezette. Egy Bolíviába menekült horvát usztasa fiaként ő elnökölte a Santa Cruz-i Civil Bizottságot (CPSC) (5) , és vezette a Camba Nemzeti Felszabadító Mozgalmat (MNCL), mely Media Luna „függetlenségét” követeli. Az MNCL honlapján a következők olvashatók: „Mielőtt a vér patakokban folyna, nem lenne jobb barátként elválnunk egymástól, hogy minden nemzet maga aknázhassa ki saját erőforrásait és oldhassa meg a saját problémáit?” A szelíd hangnem ellenére Jorge Cuba úgy véli, hogy Branco Marinkovic szerint „a megoldást a Balkán-háborúk rasszista, vallási és szeparatista forgatókönyvének Bolíviába való átültetése jelenti”.
Branco Marinkovic éppen innen, a Balkánról és Közép-Európából hívta meg Eduardo Rózsát, aki annak idején a horvát ultranacionalista erők oldalán vett részt a polgárháborúban. Rózsát elkísérte az ír Michael Dwyer, a romániai magyar Magyarosi Árpád, a magyar Tóásó Előd és a horvát Mario Tadic, szinte mindegyik a balkáni háborúk veteránja. „A terv tökéletesen működött egészen addig – mondja Jorge Cuba –, amíg egy rendőr, „egy kis indián”, ahogy ők mondanák, be nem épült a csoportba. 2009. április 16-án a rendőrség körbevette azt a szállodát, ahol tartózkodtak, közülük hármat – akik visszautasították, hogy megadják magukat – agyonlőttek. Köztük volt Rózsa is. Ezen az éjszakán a Bolívia felosztására irányuló utolsó terv is kimúlt.” Ilyen körülmények között Branco Marinkovic jobbnak látta elmenekülni, menedéket az Egyesült Államokban kapott.
Alapítványok és NGO-k sora használja ki a „civil szervezeti” státuszt – mert így „érinthetetlennek” tüntetik fel magukat –, s ezt a kormányok destabilizálására használják fel. (Lásd keretes írásunkat!) Adriana Villegas ecuadori történész asszonynak nincsenek kétségei: „Sokszor bebizonyosodott a világ minden részén és a legkülönbözőbb helyzetekben, hogy hatékonyabbak lehetnek, mint egy NATO-hadsereg.”
Úgy tűnik, a Bolíviában kipróbált módszert Ecuadorban és Venezuelában is alkalmazták. „A bolíviai Media Lunán kívül – mondja Adriana Villegas – Venezuelában azokat bátorítják, akik Zulia Állam függetlenségét akarják, mely a világ olajiparának egyik legfontosabb központja, Ecuadorban pedig azokat, akik ugyanilyen terveket szövögetnek Guayas tartománnyal kapcsolatban, amely az ország legjelentősebb kikötője és gazdasági központja. Ráadásul ugyanúgy, mint ahogy Santa Cruz ügyéhez csatlakozott három másik megye [Beni, Pando és Tarija], Zulia Államhoz is csatlakozott Táchira és Mérida, nálunk pedig Guayashoz Manabi.”
*A szerző újságíró, a Le Monde diplomatique kiküldött tudósítója.
Gyanús szervezetek
A Regionális Autonómia Nemzetközi Konföderációja (Confilar) a bolíviai Santa Cruz-i, a venezuelai zuliai és az ecuadori guayasi elit legfőbb képviselőit tömöríti. 2006-ban hozták létre Guayaquilben, Guayas fővárosában, székhelyét azonban később áttették Santa Cruzba, hogy Bolívia négy „autonóm” megyéjének „teljes támogatását” hangsúlyozzák.
A Rumbo Propio para el Zulia (Zulia saját útja) nevű venezuelai mozgalom a szegénység elleni harc örve alatt támogatja „a korlátozott hatalmú kormányok rendszerét, a szabad kereskedelmet és az államtól független magánintézményeket”.
Ez a két szervezet, mások mellett, tagja a Latin-amerikai Liberális Hálózatnak (Relial), amely felett a CATO Institute (libertárius think tank), a spanyol tulajdonosi lobbi, az Empresarios de España és a szélsőségesen liberális Friedrich Naumann Alapítvány gyakorol védnökséget.
Azok között az egyének között, akik a bolíviai hatóságok szerint részt vettek az Evo Morales elnök és az Álvaro García Linera alelnök elleni merényletkísérletben, ott van Hugo Achá, a bolíviai Human Rights Foundation volt képviselője.
Az argentin hadsereg volt őrnagya, Jorge Mones Ruiz, támogatásáról biztosította Rózsát, Achát és Marinkovicot a királygyilkosság végrehajtásában. „Szó sincs ártalmatlan dologról – állapította meg Adriana Villegas történész –, hiszen Jorge Mones az UnoAmérica szervezet egyik vezetője, mely a latin-amerikai destabilizációs tervek egyik ismert résztvevője.” A Bogotában, 2008 decemberében létrehozott szervezet alkotmánya célként tűzi ki „a demokrácia és az amerikai földrész szabadságának megvédelmezését, amelyet a castrói szocializmus és annak új változata, a 21. századi szocializmus térhódítása fenyeget”.
H. C. O.
