A lelepleződések végeláthatlan áradata elképeszti a franciákat… A politikai vezetők rendszeresen – és igen baráti körülmények között - találkozgatnak az üzleti elit tagjaival. Ezek az üzletemberek finanszírozzák a politikusok pártjait és választási kampányait. Cserébe a politikusoktól jelentős adócsökkentéseket kapnak. Ezek után senkit sem lep meg, hogy az adócsökkentések (közel százmilliárd euró tíz év alatt) következtében a legmagasabb jövedelmek… még tovább nőttek. A sorozatos adókedvezményekre még ráerősített a kifejezetten a magas jövedelmek védelmében létrehozott „adóplafon” bevezetése 2006-ban. S végül a botrányok sora egyértelműen megmutatja, hogy politikusaink miért is csökkentik sorozatosan a leggazdagabb réteg adóját: a minket kormányzó politikusok (és családtagjaik), későbbi karrierváltásukkor az üzleti elithez csatlakoznak majd és nem harcos szakszervezeti vezető lesz belőlük.
Az ún. Bettencourt ügy csak azt tette nyilvánvalóvá, ami már eddig is látható volt (1). A tényfeltáró újságírók és az erkölcsprofesszorok valószínűleg az igazak álmát aludták és ezért nem adtak hangot felháborodásuknak, amikor Bernadette Chirac (Jacques Chirac államelnök felesége) a LMVH luxuscégnél lett igazgatósági tag, melynek tulajdonosa a legnagyobb francia magánvagyon birtokosa, Bernard Arnault. Pontosan ugyanekkor szerzett igazgatósági tagságot magának Florence Woerth asszony a Hermès cégnél, miközben egyébként vagyonkezelője Lilian Bettencourtnak, a második legnagyobb francia magánvagyon tulajdonos asszonyának – de még ez sem váltott ki akkoriban különösebb felháborodást. A férj, Eric Woerth, a következő szavakkal reagált: „Mint a férfi-női egyenjogúság ügyének minisztere, semmiképp sem akartam megakadályozni, hogy a feleségem is szép szakmai karriert fusson be, párhuzamosan az enyémmel (2)”. Nem arról volt szó, hogy gátat kellene vetnie a felesége szakmai előrejutásnak, de sokan elgondolkoztak azon, hogy hogyan lehet „párhuzamosan” karriert építeni úgy, hogy a feleség a leggazdagabbaknak nyújt „adóoptimalizálási” tanácsokat, míg a férj, mint a szociális ügyek minisztere a bérek és a szociális ellátás javításáért küzd. A „párhuzam” főleg akkor válik elgondolkodtatóvá, amikor a miniszter olyan intézkedéseket hoz, amelyek a munkások nyugdíjának csökkentését okozzák.
A pénz és a hatalom szoros kapcsolata nem a “Bettencourt-ügy” kirobbanásával kezdődött, de a botrány előtt még hihettük azt, hogy minden rendben van…
S ne becsüljük le a „botrány” pedagógiai jelentőségét, főleg mivel az ördög a részletekben bújik meg ez esetben is. Szerepel benne egy fiatal és ambiciózus munkaügyi államtitkár, aki londoni hivatalos útját arra használta, hogy a londoni City-ben a befektetői alapok kezelőitől pénzt gyűjtsön a saját Nouvel Oxygène-nek (Friss Oxigénnek) nevezett alapja számára; kiderült, mert láthatóvá vált, hogy Lilian Bettencourt asszony jövedelmi adója évi egy és hat százalék (3) között ingadozik - az adóplafon tehát jól működik! És mellékszálként belekeveredett a botrányba egy sztárújságírónő is, aki interjút készíthetett Bettencourt asszonnyal, a L’Oréal tulajdonosával, majd nyíltan és minden gátlás nélkül meséli el, hogy “igen, ismerem őt és ismertem a férjét is, együtt vacsoráztunk közös barátainknál. De időnként összefutunk különböző kiállítások alkalmával is.”
A botrányból csak akkor lesz az új francia oligarchia “a királyné nyaklánca” ügye - és ez lenne a legkevesebb – ha a felháborodás következtében sikerülne véget vetnünk az üzleti elit és a politikai szféra között rendszerré vált “ejtőernyőzés” gyakorlatának, a „forgóajtók” rendszerének. S ne feledjük, hogy az újságírók “kézből etetése” is ennek a rendszernek a része és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy összejátszanak és erősen kiszolgálják a pénz világát. A mostani kínosan nevetséges ügy jó lenne, ha segítene megtisztítani a „hanyatló birodalom légkörét”, de ehhez elkerülhetetlen lenne, hogy a következő választásoknál ne egy Nicolas Sarkozy sziámi-ikrének tűnő valakit ültessünk be az Élysée-palotába. Mint például a mostanában sokat emlegetett Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatóját. Ha ezt nem sikerül elérni, akkor a nagytőkések újra a Fouquet’s-ban (4) ünnepelhetik majd egy biznisz-szocialista győzelmét. És minden kezdődne elölről.
