hu | fr | en | +
Accéder au menu

Pápai óda a „jó gazdaságról”

Máté evangélista, bár a bankárok és könyvelők szent patrónusa lett, harcosan szólalt fel a pénz hatalma ellen: „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Máté evangéliuma 6, 24.) Kétezer évvel később Szent Péter trónjáról XVI. Benedek meghirdette a katolikus egyház csatlakozását a piacgazdaság értékrendjéhez.

JPEG - 249.1 kio

Az utóbbi időkben a nyugati országok kormányai rendszeresen alkalmazzák az oxymoron (1) fogásait. Az oxymoron olyan retorikai eszköz, amely egymás mellé helyez két ellentétes jelentésű fogalmat – a költészetben ez lehetőséget teremt a kimondhatatlan érzékeltetésére, a kifejezhetetlen kifejezésére. A technokraták számára az oxymoron főleg arra szolgál, hogy az üres látszatot valamiféle fényes értelemmel bíró dolognak tüntessék fel. A vatikáni bürokrácia sem kivétel ez alól, sőt tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a módszert ők találták fel. Valójában az egyháznak igen hosszú gyakorlata van az antinómiák (egymásnak ellentmondó igazságok) használatában, mióta a szeretetre hivatkozva égették el élve az eretnekeket, vagy vezettek keresztes és más „szent” háborúkat. XVI. Benedek a Caritas in veritate („Szeretet az igazságban”) című enciklikájával, körlevelével újabb példát szolgáltat az ellentmondások kezelésére, ezúttal a gazdaság területéről.

Számos egyházi gondolkodó szemében (Alex Zanotelli, Achille Rossi atya, Ciotti atya, Raimon Panikkar és ne feledkezzünk meg a „pokolian gyanús” felszabadítási teológia képviselőiről sem), de más gazdasági elemzők (Ivan Illich vagy Jacques Ellul) szerint is a folytonos növekedés társadalma a benne rejlő alapvető perverzitás miatt ítélendő el, nem pedig a csupán esetleges túlkapásai és elhajlásai miatt. A mai vatikáni doktrína azonban nem ezt az utat követi. Sem a kapitalizmus, sem a profit, sem a globalizáció, sem a természet kizsákmányolása, sem a tőkekivitel, sem a túlburjánzó pénzügyi szektor és persze az állandó növekedés és a fejlődés sem elítélendők önmagukban: mindössze a „túlzásaik” hibáztathatók és tekinthetők károsnak és bűnösnek.

Ami igazán meglepő, az a gazdasági doxa (tanítás) eluralkodása az evangéliumi doxa felett. A gazdaságra, amely természetesen nagyon modern fogalom, úgy tekintenek, mint a dolgok lényegére, melyet nem lehet megkérdőjelezni. „A gazdaság szférája nem etikailag semleges terület, nem is természetéből következően embertelen vagy közösségellenes” (36. pont). Innen ered, hogy a gazdaság lehet erkölcsileg jó, és így a gazdasági következményeket is alapvetően elfogadóan kezeli az enciklika. Így nem leplezi le és nem ítéli el a munka áruvá válását sem. Hivatkozik VI. Pál tanítására, miszerint „minden munkás – teremtő” (41. pont). Vajon igaz ez mondjuk egy szupermarket pénztárosára is? Ez eléggé úgy hangzik – és mindez vajon véletlen volna? –, mint Sztálin nem szándékolt, fekete humora, mikor kijelentette, hogy „a szocializmusban még a munka is könnyebbé vált”.

Elképesztő, hogy az enciklika mennyire erősen kiáll a fejlődésbe vetett hit mellett. A „fejlődés” szó 258 alkalommal fordul elő a 157 oldalas, kis alakban nyomtatott szövegben (2) tehát oldalanként átlagban kétszer. Jóllehet egy humanista fejlődés-hitről van szó, a fejlődés mint kifejezés a következő összetételekben fordul elő: „teljes emberi”, „valódi emberi”, „az egész ember és minden ember”, „minden ember és a teljes ember” fejlődése, sőt „a sokoldalú emberi” kifejezésekben. A fejlődés és a társadalmi jólét megteremtése összemosódik, és a fejlődést „az emberiséget sújtó súlyos társadalmi-gazdasági problémák kiegyensúlyozott megoldásához” vezető útnak tekinti (5. pont). Ez a lelkesedés nem maradt észrevétlen a pápa híveinek táborában sem, ahol ebből a pápa mellett szóló érvet kreáltak. „A szövegben huszonkét alkalommal előforduló « emberi fejlődés » kifejezés az egész enciklika alapkoncepciója, melynek célja az « emberi méltóság » hagyományos koncepciójának kiszélesítése” - húzza alá Margaret Archer brit egyetemi tanár, a vatikáni társadalomtudományi Akadémia tagja (3).

Üdvözítő iparkitelepítés

Még a fejlődésfogalom fetisizálódásának is tanúi lehetünk: „Ha az ember… nem rendelkezne olyan természettel, amely arra rendeltetett, hogy túllépjen önmagán a természetfeletti életben, nos, akkor beszélhetnénk növekedésről vagy kibontakozásról, de fejlődésről nem” (29. pont). A népek fejlődése úgy tűnik fel, mint valamiféle „elhivatottság” bizonyítéka. „Az Evangélium – olvashatjuk – a fejlődés alapvető eleme”, mert a „maga teljességében tárja az embert az ember elé” (18. pont). Mindez persze egyenesen VI. Pál szavaival és így az ő kezességével hangzik el, ahogy az 1967-es Populorum Progressio enciklikában íródott: „Drámai kiáltás száll a bőségben élő népek felé, az éhező népek kiáltása” (17. pont), és utal a pápa elődjének híres fordulatára : „a fejlődés a béke új neve”.

VI. Pál szerencsétlen megfogalmazásával szemben a fejlődés nem a béke, hanem a háború új neve: háború az olajért vagy más gyors ütemben fogyó természeti erőforrásokért. A növekedés és a fejlődés a kezdetektől agresszív vállalkozások voltak: háború a természet ellen, háború az önellátó gazdaságok ellen, melyeket Ivan Illich “vernacular gazdaságoknak” nevezett (4). Jóval azelőtt, hogy Eisenhower elnök leleplezte volna a hadiipari komplexum hatalmát, a háborús ipar már a feszített ütemű fejlődés szolgálatába állt és viszont: a traktorok átvették a tankok, a rovarölő és gyomirtó szerek a mérgező gázok, a vegyipar által előállított műtrágya pedig a robbanóanyagok helyét. Ezzel szemben a folytonos növekedésről való lemondás lehetővé tenné, hogy a társadalom értékrendjének középpontjába a békét és az igazságot tegyük. Mindez azonban nem lehetséges egyfajta hitvesztés nélkül: le kell rombolni a hitet a gazdaságban, lemondani a fogyasztás szertartásairól és a pénz kultuszáról. Nem azért, hogy visszalépjünk egy olyan társadalom megálmodásához, amelyből a rossz egyszer és mindenkorra kiűzetett, hanem hogy kialakítsunk egy élő társadalmat, amely képes szembenézni tökéletlenségeivel és ellentmondásaival, ahol a közjó a cél ahelyett, hogy a kapzsiságot hagyjuk elszabadulni és eluralkodni.

Márpedig nemcsak a pápa nem választja ezt az utat, hanem egy rövid mondat éppen a „növekedéskutatókat” látszik célba venni : „Egy fejlődés nélküli világ víziója az ember és Isten iránti bizalmatlanságot juttatja kifejezésre” (14. pont). A fejlődés mindenható erejében való hit összes tételét megerősíti a szöveg: „Tény, hogy a fejlődés olyan pozitív tényező volt és maradt, amely emberek millióit emelte ki a nyomorból, és sok országnak adta meg a lehetőséget, hogy a nemzetközi politika hatékony szereplőjévé váljon” (21. pont). Nagyon felületes megállapítás ez, amelyet minden bizonnyal gazdasági „szakértőjétől”, a közgazdász Stefano Zamagnitól vett át a pápa. Stefano Zamagni egy, az Un Mondo possibile című lapnak adott interjújában így vélekedett: „még ha számításba is vesszük a népesség növekedését, akkor is azt kell mondanunk, hogy az abszolút szegénység aránya a világban az 1978-as 62 százalékról 1998-ra 29 százalékra csökkent  (5). Nem nagyon tudjuk, hogy honnan vette ezeket a számokat. Bár a Világbank jelentései valóban beszámolnak az abszolút szegénység statisztikai arányának csökkenéséről (amely egyébként önmagában nem sokat jelent), melyet elsősorban a kínai növekedés mechanikus beszámítása okoz, mégis, csak igen szerény csökkenésről beszélhetünk, nem olyan látványos eredményről, amely táplálná a fejlődés elkötelezett híveinek vágyálmait. Stefano Zamagninak emlékeznie kellene Trilussa teorémájára: ha adott egy rendszer, amelyben két lakosra jut két tyúk, vagyis mindegyik nevel egyet, és arról átváltunk egy másik rendszerre, ahol csak az egyik lakos nevel négy tyúkot, akkor a termelés átlaga a kétszeresére nő ugyan, de közben a lakosság fele elszegényedett.

A keresztényi könyörületnek inkább arra kellett volna felhívnia a figyelmünket, amit 2008 szeptemberében az Élelmezési és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) főtitkára, Jacques Diouf jelentett be: a krónikus éhezők száma a 2003 és 2005 közötti periódus 848 milliójáról 2007-re 923 millióra emelkedett. Vagy esetleg bemutathatták volna a New Economic Foundation új mutatószámát: ez a brit nem kormányzati szervezet (NGO) néhány éve bevezette a „boldogság-indexet” (Happy Planet Index), amely a feje tetejére állította a hagyományos egy főre jutó GDP jelentését éppúgy, mint az emberi fejlődést számon tartani hivatott mérőszámot, a HDI-t.

XVI. Benedek pápa számára a globalizáció éppúgy helyesnek tűnik, mint a szabadkereskedelem. Ezzel elég közel kerülünk a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), a Világbank, vagy a Nemzetközi Valutalap (IMF) álláspontjához, utóbbi volt igazgatója, Michel Camdessus egyébként II. János Pál pápa tanácsadója volt. A Michel Albert-rel és Jean Boissonat-val közösen írt, Hitünk a századbanegy egységesebb és testvériesebb világ eljövetelét” látja. Keresztény szakértőinknek még ahhoz is van bátorságuk, hogy azt állítsák: „a globalizáció a világ krisztianizálódásának laikus formája” (6). címet viselő könyvében Michel Camdessus a globalizációban „

A globalizáció értékelése így lesz alapvetően elfogadó, hiszen „ez volt az elmaradottságból való kitörés motorja egész régiók számára” (33. pont), így „nincs miért tagadni, hogy a tőke képes jót tenni akkor is, ha nem otthon, hanem külföldön fektetik be” (40. pont). Az üdvözítő iparkitelepítés! „Egyáltalán nincs okunk tagadni, hogy a tőke kihelyezése használhat a befogadó országnak, amennyiben beruházásokhoz és a képzettség növeléséhez vezet” (40. pont).

A WTO állásfoglalásainak megfelelően a gazdag országok protekcionizmusát az enciklika is elítéli. A protekcionizmus akadályozza meg a szegény országok exportját, és ezért nem képesek élvezni a fejlődés jótéteményeit: „a gazdaság területén a legfontosabb segélyek, amelyekre a fejlődő országoknak szüksége van, úgy álljanak össze, hogy lehetővé tegyék és segítsék ezen országok termékeinek fokozatos eljuttatását a világpiacra, és így biztosítsák ezeknek az országoknak a teljes körű részvételét a nemzetközi gazdasági életben” (58. pont).

Egy szóval sem említik a szegény országokra kényszerített szabadkereskedelem igazságtalanságát és erkölcstelenségét; a szegény országoknak elég hozzászokniuk: „ezért szükséges segítséget adni ezeknek az országoknak, hogy termékeiken javíthassanak, és jobban igazodhassanak a kereslethez”(58. pont). Még a nemzetközi turizmus is, „amely figyelemre méltó forrása a gazdasági fejlődésnek, kulturális gyarapodást is képes előidézni” (61. pont). Ezen vajon azt kell értenünk, hogy a szervezett turizmus – persze ha nem szexuális – Szent Pál és az egyházatyák zarándokútjainak mai megfelelője?

„Etika” minden szinten

Az uralkodó ideológia által keltett zűrzavarnak köszönhetően, amely összemossa a „piacokat” és a „Piacot”, azaz az áruk tradicionális cseréjét és a mindent áruvá tévő gazdasági logikát, magát a piacgazdaságot sem ítélik el: „A társadalomnak nem kell védekeznie a piac ellen, mintha a piac ipso facto, léténél fogva eleve a hiteles emberi viszonyok halálát hozná magával” (36. pont).

Ami a környezetpusztítás témáját illeti, a kérdés ugyan szóba kerül, de igen gyorsan átsiklanak felette. Az enciklika végső soron a „jó kormányzásra” szólít fel: „Megengedett az ember számára, hogy felelősségteljesen rendelkezzen a természet felett, hogy oltalmazza, használja, és akár új formában, megújuló technológiákkal művelje, úgy, hogy a természet méltó módon befogadja és táplálni tudja a lakosságot, amely benépesíti” (50. pont). Isten és a technológia kegyelméből: ez azért elég kevésnek tűnik.

A kapitalista gazdaság katasztrófái tehát nem jelentik az azt irányító emberek elítélését is. Felelősök bizonyosan, de nem bűnösök, ha a kikényszerített profitot „jó célra fordítják”. Mint az inkvizíció kínzókamráiban, a megoldás a kör négyzetesítésére, azaz a kapitalista gazdasági logika és a keresztény etika párosítására minden bizonnyal a nagy inkvizítorok kézikönyveinek legfontosabb parancsában rejlik: „csak gyűlölet nélkül csináld!”; gyűlölet nélkül, sőt szeretetből. A gazdaság eluralkodása a világ fölött így megtörténhet a keresztény könyörületesség jegyében is: ez a nagy kiengesztelődés Isten és Mammon között.

A közös érdekek meglétét alátámasztó érvelés természetesen hosszú oldalakon keresztül folytatódik. „Ezen a ponton is megfigyelhető a gazdaságtudomány és a morális helyzetértékelés egybeesése. Az emberi értékek mindig gazdasági értékek is, és a gazdaság működési hibáinak mindig megvan az ára az emberi oldalon is” (32. pont). Meg vagyunk mentve! Ezek szerint szolgálhatunk két urat is. És ezután mindez leöntve a jóakarat szenteltvizével, a buonismo-val, amely Itáliában a pápa világi uralma idején már többször komoly szerepet játszott. „A gazdaságnak szüksége van ugyanis tisztességesen működő etikára” (45. pont). Micsoda szerencse! Így egy felhívás megírására is sor kerülhet, amelyben felszólítjuk a vállalatokat, hogy vegyék komolyan „társadalmi felelősségüket”.

Mintha ez nem lenne már bőségesen elég, szerzőink erősítés gyanánt még felvonultatják a rideg gazdasági számítás mellé a forró szívvel adott ajándékok és a megbocsátás, az adományok és az adósságelengedés eseteit: „a kereskedelmi kapcsolatokban az ingyenesség elve és az ajándékozásnak mint a testvériség kifejeződésének logikája is megtalálhatja a maga helyét a normális gazdasági tevékenység keretében, s meg is kell találnia” (36. pont). Az együttműködő gazdaságot, a nonprofit szektort, a civil gazdaságot mind őszinte lelkesedéssel említik. „A vállalkozási formák intézményesülő sokfélesége emberibb és ugyanakkor versenyképesebb piac létrejöttét eredményezi” (46. pont), tehát megint előkerült „a jótett elnyeri jutalmát és jó üzlet is köttetik” örök mítosza. Mintha a Brüsszel által támogatott verseny és versenyképesség nem rombolta volna már le szinte az összes szövetkezeti és más közösségi vállalkozási formát és ezzel együtt az közjavak és közszolgáltatások jó részét is.

Végeredményében az enciklika a jelenlegi világgazdaság igazságtalanságainak és erkölcstelenségeinek elítélésében meg sem közelíti a londoni G20 tanácskozást, vagy Nicolas Sarkozy francia elnököt, aki kritikával illette a pénzügyi szektor és a neoliberalizmus „túlzásait” és a kapitalizmus „erkölcsössé tételére” szólított fel, vagy Barack Obama amerikai elnököt, aki ostorozta a bankárok bónuszainak és szuperprofitjának romlottságát. Úgy tűnik, hinnünk kell Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében szereplő nagy inkvizítor igazságában, aki azt mondta Krisztusnak : „Mindent átadtál a pápának, következésképpen most minden a pápánál van, te pedig most már akár egyáltalán ne is jöjj ide többé, ne zavarj bennünket, legalább egy ideig.” (7)

*Serge Latouche, a szerző, az Université d’Orsay professzor emeritusa, növekedéskutató, többek között A növekedés nélküli kor (Didier Harpagès-vel közösen írt) könyv szerzője (Thierry Magnier, Párizs, 2010).

Serge Latouche

Balázs Gábor

(1Bertrand Méheust, Az oxymoron politikája, La Découverte, Paris, 2009.

(2Ez az olasz kiadásra vonatkozik, mint az idézetek is, amelyeket a szerző saját francia fordításában közöl. A magyar fordításban viszont a az interneten fenn lévő hivatalos magyar változatból vettük át az idézeteket : http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/encyclicals/documents/hf_ben-xvi_enc_20090629_caritas-in-veritate_hu.html – a fordító.

(3Margaret Archer, „L’enciclica di Benedetto provoca la teoria sociale”, Vita e Pensiero, no. 5, Milánó, 2009. szeptember–október

(4A „vernacular” kifejezés magyarázatát magyarul lásd: Ivan Illich: Laikusok forradalmawww.foek.hu/zsibongo/90elotti/egyetem/laikusok.rtf . Megjelent az Ökológiai kapcsolatokban, 1984-ben.

(5Caritas et veritate e nuovo ordine economico”, Un Mondo possibile, Trévise, no. 22., 2009. szeptember, 6. old.

(6Michel Albert, Jean Boissonat es Michel Camdessus, Hitünk a században, Arléa, Paris, 2002.

(7In: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek I. kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 371.o.

Megosztás