1983-ban, még a hidegháború kellős közepén Reagan meghirdette a „Csillagok háborúja” nevet viselő rakétaelhárító programját. A sci-fi szerzők kapva kaptak az alkalmon, hogy a világűrkutatás képtelennél képtelenebb ötleteihez anyagi támogatást szerezzenek, de egyedül annyit értek el, hogy a katonai költségvetést csillagászati méretűre duzzasztották.
Michel Butor (1) egyszer azt javasolta, hogy a világ összes sci-fi szerzője próbáljon meg közösen felvázolni egy világképet, aztán pedig azzal segítsék elő ennek a megvalósítását, hogy minden írásuk ebben az együttesen kidolgozott térben játszódik. Aki csak kicsit is ismeri ezeket a szerzőket, pontosan tudja, milyen utópisztikus az elképzelés, mert az egyetlen pont, amiben egyetértenek, hogy az emberiség a világűr lakója, és az emberi civilizáció előbb-utóbb kiterjed az egész Naprendszerre.
Pedig a sci-fi szerzők befolyásos közössége jelentős hatalommal bír. Tulajdonképpen nekik köszönhető a szovjet Szputnyik felbocsátása nyomán, 1959-ben indított amerikai űrkutatási program, amelyet szabadjára eresztett fantáziájuk inspirált, és amelynek csúcspontja – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt – tíz évvel később valósult meg: hála az Apollónak, amerikai űrhajósok léptek elsőként a Holdra.
A műfaj születése óta a sci-fi egyik kedvenc témája az űrutazás, új bolygók, sőt a világűr meghódítása –, a hódító álmok imperialista vonása letagadhatatlan. Azok között a tudósok és technikusok között, akik az amerikai holdraszállást előkészítették, sőt maguk az asztronauták között is, nem egy szerezte első élményeit a sci-fi regényekből.
Az Apolló-program a sci-fi írók közösségének a diadalát jelentette, nem meglepő tehát, hogy az űrkutatás aranykorának a hajnalaként köszöntötték. Abban reménykedtek, hogy ha az ember 1969-ben sikerrel Holdra lépett, akkor a 70-es években már expedíciót lehet indítani a Marsra, embereket telepíteni a Holdra, és a Naprendszer határáig derítik fel a Galaxist, ahogy azt Stanley Kubrick a 2001 Űrodüsszeia című filmjében megálmodta.
Persze már a 80-as évekre világos lett, hogy utópisztikus álomról volt szó csupán. Az Apolló-program nem az űrkutatás kezdetét jelentette, hanem a csúcspontját. A NASA (National Aeronotics Space Administration – Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Hivatal) költségvetése fogyni kezdett, és oroszlánrészét felemésztette az űrrepülők fejlesztése, amely lehetővé tette, hogy földkörüli pályára állítsák az emberi szállításra alkalmas járművet. Az aranykor, amikor is az űrkutatást emberre bízták, véget ért. És a holdraszállás ennek nem az első, hanem az utolsó felvonása volt.
Ezt a pillanatot használta ki a sci-fi író Jerry Pournelle dr., az Amerikai Sci-fi Írók Szervezetének hajdani elnöke a cselekvésre. Annak idején ő is részt vett az űrkutatási programban. Részt vett elnökválasztási kampányokban, főleg a republikánus párt oldalán, és politikai karrierje lehetővé tette, hogy megismerkedjen Richard Allennel, aki az új Reagan-kormányban nemzetbiztonsági tanácsadó lett.
Jerry Pournelle 1980 novemberében létrehozott egy sci-fi írókból (Robert A. Heinlein, Poul Anderson és munkatársa Larry Niven), tudósokból, valamint az űrkutatással kapcsolatos ipari cégek magas beosztású felelőseiből - többek között a már nyugdíjas Daniel Graham tábornok, vagy az asztronauta Buzz Aldrinból – álló, a Nemzeti Űrkutató Programot előkészítő tanácsadó állampolgári bizottságot.
Első pillantásra úgy tűnik, mintha ez a magánszemélyek által alapított kezdeményezés pusztán az újdonsült republikánus kormány „Ember az űrben” programjára szeretett volna hatást gyakorolni, pedig ennél jóval több is, kevesebb is. Jerry Pournelle maga személyesen tartotta a kapcsolatot Richard Allennel, és a kormányváltás átmeneti időszakában beszámolóival elősegítette a leendő kormány munkáját. Ezt folytatta akkor is, amikor Richard Allen nemzetbiztonsági tanácsadó lett, amivel az 1981 januárjában funkcióba lépő Reagan-adminisztráció legmagasabb berkeivel került kapcsolatba.
Jómagam a Sci-fi írók szövetségének az elnöke voltam ebben az időben. Jerry Pournelle-től vettem át ezt a tisztséget, de a bizottságába nem kaptam tőle meghívást, mert közismert volt az ellenszenvem Ronald Reagannel és embereivel szemben. Ennek ellenére Jerry Pournelle-lel jó viszonyban voltam, és gyakran beszélgettünk hosszan és őszintén. Az elnökválasztás és a tényleges hatalomátvétel közötti átmeneti időszakban több pletyka kapott szárnyra: például, hogy Jerry Pournelle-t kinevezik a NASA igazgatójának. Nevetve vallotta meg nekem, hogy nem kér belőle, mert ennél nagyobb hatalomra vágyik. És ez korántsem volt vicc.
Jerry Pournelle csakúgy, mint a legtöbb sci-fi regényíró - akármilyen is a politikai elkötelezettsége -, fontosnak tartotta, hogy az ember bejárja a világűrt. A programot több lobby támogatta, meglehetősen naív elképzelések alapján. De Pournelle jószemű és tapasztalt politikus volt: bejáratos a nemzetbiztonsági tanácsba, és stratégiai elképzelései meglehetősen machiavellisztikusak voltak. Jól tudta, hogy a NASA soha nem fog elég pénzt kapni nagyszabású programjához, hogy embert küldjön a világűrbe. A pénzt a Pentagonból kellett megszerezni, aminek a költségvetése harmincszorosa a NASA-énak, ezenkívül a befolyása is lényegesen nagyobb volt, ha a Kongresszustól kellett hitelt szerezni. No de miért fektetne egy ilyen vállalkozásba pénzt a Pentagon? Jerry Pournelle talált rá megoldást: az Egyesült Államok védelemre szorul a szovjet nukleáris rakétákkal szemben!
Ez magyarázza az állampolgári bizottság összetételét: „látnoki képességű” sci-fi regényírók, a Pentagonnal jó kapcsolatban levő nyugdíjas tábornokok, végül pedig a repülőgépgyártás neves képviselői, akiknek közvetlen gazdasági érdeke fűződött ahhoz, hogy a költségvetést a lehető legnagyobbra duzzasszák.
A stratégiának a nyilvánosság előtt vállalható része elhitette a Reagan-kormányzattal, hogy ki lehet építeni egy tökéletesen hatékony nukleáris védőpajzsot, amely megsemmisíti az ellenséges rakétákat, még mielőtt azok elérnék az Egyesült Államok területét. A dolog bevált. A Reagan-kormányzat csillagászati méretűre duzzasztotta a katonai költségvetést, a repülőipar boldog volt az egyre növekvő költségvetés láttán, a katonák élvezettel játszottak a legmodernebb technológiákkal, mindenkit elbűvölt az álomvilágba illő stratégia, Reagan elnök pedig képtelen volt különbséget tenni valóság és filmvászon között, Georges Lucas Csillagok háborúja és a stratégiai védelmi kezdeményezés között, ami egyébként ugyanazt a fedőnevet viselte.
Olyannyira, hogy amikor újévi beszédében Reagan az Egyesült Államok helyzetét elemezte, a beszédnek ezt a részét Jerry Pournelle fogalmazta, és az elméleti fizika metaforáiban járatlan Ronald Reagan szájába a „kvantum-ugrás” kifejezést adta.
A bizottságnak azonban volt egy rejtett célja is: kihasználni a „Csillagok háborúja” programot, hogy átverjék a Pentagont, és az nagyban járuljon hozzá az emberi űrkutatás finanszírozásához. A sci-fi regényírók, köztük Jerry Pournelle is, meg voltak győződve arról, hogy a védelmi rendszer bázisát az űrben kell kiépíteni. Álmaikban orbitális lézerek keringtek, orbitális rakétaelhárító rakéták, amik a ballisztikus rakétákat felszálláskor képesek voltak elfogni, orbitális neutronbombák, és persze az egész rendszer olyan orbitális érzékelő, irányító és ellenőrző rendszerrel rendelkezett, amely nélkülözhetetlenné tette az emberi irányítást az űrben.
A katonák feladata volt, hogy tucatnyi, vagy akár többszáz ember befogadására alkalmas űrállomást építsenek. Amihez persze hozzátartozott, hogy finanszírozzák azokat a logisztikai rendszereket, amik hosszabb időre lehetővé teszik ennyi ember életét és ellátását az űrben. Még mielőtt a Pentagon észbe kaphatott volna, az űrkutatás aranykorának az infrastruktúráját kellett volna finanszíroznia: űrállomásokat, fejlettebb űrrepülőket, teherszállító járműveket, vontatókat, „terepjárókat”, és orbitális üzemanyagfeltöltő-állomásokat.
Minden valamirevaló sci-fi író tudja, hogy az űrutazás egyik legnagyobb akadálya, a legnehezebb lépés, legalábbis energetikai, tehát anyagi szempontból, az indulás, amikor ki kell vonni a Föld vonzásából a tömeget – az embereket, a szállítmányt és az üzemanyagot -, hogy Föld körüli pályára lehessen állítani. Ha ez sikerült, elérhetővé válik a Hold, Mars, sőt a még távolabbi bolygók is, tulajdonképpen elviselhető költséggel.
De az egész elképzelés a sci-fi birodalmához tartozott. Egyszer megkérdeztem Jerry Pournelle-től, komolyan gondolja-e, hogy át tudja verni a Pentagont, és kifizettetni vele a katonai költségvetésből egy civil program infrastruktúráját. Szerintem ez merő álom volt. „Képtelenség, hogy sikerüljön - mondtam neki. – Se Ön, se senki az égadta világon nem tudja átverni a katonákat, amikor a Kongresszusból kell kicsikarni a költségvetést. Ebben ők a jobbak. Ki fogják játszani a NASÁ-t egy szempillantás alatt. Ki van zárva, hogy a Pentagon hozzájárul a NASA költségvetésének felduzzasztásához, hogy tucatszámra állítsanak elő űrrepülőket, vagy éppen tökéletesítsék a meglevőket. Végeredményben nem a katonák fognak hozzájárulni a NASA költségvetéséhez, hanem éppen ellenkezőleg, katonai célokra fogják felhasználni az űrrepülőt, amit a NASA-val fognak kifizettetni.”
Nem sokat tévedtem. A katonák az űrrepülő működésének első időszakában egyes útjait teljes egészében kisajátították, másokat részben. Az SDI (2) program legfalánkabb szakaszában a repülőgépipar csak úgy nyelte a költségvetés közpénzekből származó dollárjait, hála a Pentagon befolyásának a Kongresszusban, dollármilliárdokat költöttek hatástalan rakétaelhárító rakétákra, céljukat el nem találó rakétaelhárító lézerekre, és egyszer s soha nem tudjuk meg hány, teljesen használhatatlan tanulmányra.
Még elképzelni is nehéz, mekkora volt a felhajtás. A legpezsgőbb időszakban egyszer részt vettem egy estélyen, amelyet a repülőgépgyártó ipar szervezett Vandenbourg-ban, Kaliforniában, a felépítendő Spaceport West helyén. (Az űrközpont persze sohase épült fel.) Elég az hozzá, hogy mérnökök és kutatók gyűltek össze, hogy megvitassák ötleteiket az SDI programhoz. Úgy döntöttem, hogy eléjük tárom, mit gondolok erről a szerintem áltudományos tréfáról. Beszéltem a „tach-ión”-ról, a fénysebességnél is gyorsabb elméleti részecskéről, amely képes tehát visszafelé haladni az időben. Mondanom se kell – persze azóta talán nem is olyan felesleges ezt leszögezni - , hogy ezt a részecskét sem létrehozni, sem megfigyelni nem tudta eddig senki, és hogy teljes egészében a képzelet szülötte volt. „Miért ne gyártanánk olyan fegyvert, amely tach-iónokat lövellne ki? – álltam elő a javaslattal. – Ha a kilövelés pillanatában vesszük észre a rakétákat, a tach-iónokkal már a kilövelés előtt megsemmisítjük őket. Legnagyobb megdöbbenésemre senki sem nevetett. Sőt, az egyik jelenlevő kutató álmodozva tette hozzá: Akár félmilliót is kaphatnánk ennek a kutatására!
Két évtizeddel és 40 milliárd dollárrral később még mindig nem létezik rakétaelhárító-rendszer, bár a bürokrácia tehetetlenségének és a Pentagon hatalmának következtében, a repülőgépipar gazdaságpolitikai befolyásáról nem is beszélve, az SDI-program még mindig kap némi támogatást a költségvetésből.
A 4 jócskán kiöregedett űrrepülő maradt az egyetlen földkörüli pályára alkalmas szállítóeszköz az amerikaiak kezében. A Holdra azóta sem lépett senki. A Marsra sem indult expedíció. Nincs egyetlen amerikai űrállomás földkörüli pályán, ahol az űrrepülő landolhatna. Az igaz, hogy a NASA költségvetésének jelentős hányadát egy ilyen űrállomás létrehozatalára fordították. De ennek megvalósítása 50 milliárd dollárba kerülne, miközben nem tenné lehetővé a Naprendszer tényleges kutatását, és legfeljebb 7 fős legénységet lenne képes befogadni. Erre pedig a szovjet Mir űrállomás, amely ennek tizedébe került, már 1990-ben alkalmas volt.
Nem sokkal a Szovjetunió bukása után Jerry Pournelle és Larry Niven úgy nyilatkozott az amerikai tv-ben, hogy „megdöntötték a Rossz birodalmát” azzal, hogy egy olyan fegyverkezési hajszába kényszerítették, amelyet nem nyerhetett meg, és ami gazdaságilag meggyengítette. Lehet. De ha jobban meggondoljuk, a „Csillagok háborúja” az amerikai űrkutatási programot is kimerítette. A SDI azt a 40 milliárd dollárt emésztette fel, ami akár egy Mars-expedíciót is finanszírozhatott volna, egyidőben egy űrállomással a Holdon, - ez repült tehát a levegőbe a „Csillagok háborúja” űrprogram miatt. Ráadásul az amerikai űrkutatási program teljesen összefolyt a katonai kutatással, Jerry Pournelle akarata ellenére. Álmait még csak meg se közelítette, nemhogy valóra váltotta volna. Az űrkutatás aranykora ma még távolabbi, mint 1969-ben volt. És úgy tűnik, ez egyre kevesebbünket izgat.
* Norman Spinrad amerikai sci-fi szerző Franciaországban él. Művei: Oussama, Fayard kiadó. Párizs, 2010; Jack Barron et l’éternité [Jack Barron és az Örökkévalóság], J’ai lu kiadó, Párizs, 2002; Bleue comme une orange [Kék, mint a narancs], J’ai lu kiadó, Párizs, 2004; Les Solariens [A naplakók], Gallimard, Párizs, 2001; Les Années fléaux [Rettenetes évek], Gallimard, 2002. * a cikk eredetileg 1999 júliusában jelent meg.
