Úgy tűnik, mostanában a liberálisok törődnek a szegényekkel. Az Egyesült Királyságban például David Cameron konzervatív miniszterelnök munkáspárti elődjétől, Anthony Blairtől ihletet merítve jelentős mértékben növelni akarja az egyetemek beiratkozási díjait (1) , ami állítólag szociális intézkedés lenne. Célja, hogy a felsőoktatási kiadásokat ne az összes adófizetőnek kelljen viselnie, hiszen a felsőoktatás „ügyfeleinek” többsége a tehetősebb társadalmi rétegekből származik. Az állam így spórol, a szegények pedig majd ösztöndíjat kapnak. Franciaországban Jacques Julliard újságíró már három évvel ezelőtt kijelentette: „az ingyenesség nem más, mint a gyermekeiket egyetemre küldő gazdagok támogatása”. (2) Ezek szerint tehát az, hogy magas beiratkozási díjakat fizettetnek a hallgatókkal az egyenlősítő reform része lenne …
Az állami költségvetési hiány mértéke miatt terjeszthetik ki ezt az érvelést a szociális juttatások egészére, megkérdőjelezve ezzel azok egyetemes, alanyi jogon járó jellegét. Kezdve mindjárt a családi pótlékkal: „Egy bizonyos [jövedelmi] küszöb fölött az emberek egyszerűen észre sem veszik, hogy családi pótlékot kapnak. Az állam ebben az esetben nyilvánvalóan pazarolja a pénzét” – hangsúlyozta Luc Ferry egykori jobboldali miniszter, akivel Laurent Fabius volt szocialista miniszterelnök teljes összhangban nyilatkozott. (3) Következik a betegbiztosítás: felemlegetve „a 15 napra csúcsszolgáltatással kórházba beutalt” apját, Alain Minc, Nicolas Sarkozy tanácsadója és mellesleg Martine Aubry [szocialista pártfőtitkár – a szerk.] bizalmasa úgy tesz, mintha bántaná az, hogy „a francia állam 100 000 eurót fizet egy 102 éves ember ápolásáért. […] Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogyan lehetne visszaszerezni a legidősebbekre költött orvosi kiadásokat? Be kellene számítani a saját vagy az örököseik vagyonát. Ez lehetne a szocialista párt egyik javaslata.” (4) S végül a nyugellátás: a The Economist című liberális hetilap azon sajnálkozott, hogy George Osborne brit pénzügyminiszter nem foglalta rendszerbe támadását „a szociális szféra sajátos univerzalista elve ellen. Meg lehetett volna célozni például a nyugdíjasoknak a jövedelmüktől függetlenül megadott különböző és végül is rendkívül költséges kedvezményeket.” (5)
Ezek után olybá tűnik, a liberálisok törődnek az újraelosztás „igazságosságával”, miután lecsökkentették az adórendszer progresszivitását… Következő lépésük ismert, az Egyesült Államok már meg is tapasztalta: a középosztály és a társadalom felsőbb rétegei által uralt politikai rendszerekben az állami szolgáltatások és a szociális juttatások visszavágása gyerekjátékká válik, mihelyt a privilegizált rétegek többé már nem húznak hasznot belőlük. Ebben a helyzetben úgy látják, ezek a juttatások és kedvezmények a függőség és a csalás kultúráját táplálják. A juttatásra jogosultak száma csökken, velük szemben aprólékos, szőröző ellenőrzést vezetnek be. Amikor a szociális támogatásokat az anyagi körülményektől teszik függővé, megteszik az első lépést a szociális rendszerek teljes felszámolása felé.
