Hu Csin-tao a véleményét most, hatvan évvel később, távoli elődjének, Mao Ce-tungnak az 1949. október 1-jei beszédéből vett fordulattal fejezte ki: „Kína a szocialista rendszer vívmányainak köszönhetően állt talpra napjainkra.”
Az ország ragyogóan fejlődik. Rég megszűnt az Európától és Japántól elszenvedett megalázottsága, szétdaraboltsága. S mi több, a lakosság egy része jólétben él.
A bomlófélben lévő európai társadalmak – hosszú konzervatív szünet után – kétségbeesésükben ismét valamelyest türelmesebben veszik szemügyre a radikális elméletet, beszédmódot, gyakorlatot. Egy kivétellel. Ez a feminizmus.
Az orvostudomány fejlődése és az ismétlődő reformok ellenére a betegségekkel szembeni esélyegyenlőtlenség ma is óriási. Az egyes országok között és az országokon belül is nagy a különbség. Több tényező játszik közre ebben (környezet, élelmiszer, munkakörülmények…). Az egészségügyi rendszerek és a finanszírozás szabályai is az okok között szerepelnek. Bár néhány kormányzat már felfedezi (újra) az állami szerepvállalás kedvező hatását, mégis többnyire a magánszektor terjeszkedik erőteljesen. Mindenütt zajlik az átszervezés.
2006-ban még szenzációt keltett a BNP-Paribas egyik bankára a francia újságíró-szövetség strasbourgi kongresszusán, amikor kijelentette, hogy az újságírók jelenlegi helyzete igencsak emlékeztet a 70-es évek kohászaiéra: már csak ők nem tudják, hogy sorsuk rég megpecsételődött.
Bizonyára ismerik a mondást: elefánt a porcelánboltban. Dunakeszin van egy „porcelánbolt”, s feléje egy „elefánt” közelít!
Nagy a külföldi érdeklődés már nemcsak Afrika nyersanyagai és kőolaja, de termőföldjei iránt is. A földrész vezetői és különböző hatóságai a legátláthatatlanabb megoldásokkal már több millió hektár művelhető földterületet játszottak át külföldiek kezére. Az élelmiszeripari óriásvállalatok és egyes közel-keleti és ázsiai államok számos megvalósításra váró projektjei a helyi társadalmat, a mezőgazdasági termelést és a természeti egyensúlyt is fenyegetik.
A fél évszázaddal ezelőtt beköszöntött évtized új fejezetet nyitott az ötvenes évek hidegháborús pogromjai során súlyos sebeket kapott amerikai baloldal és a többi, a radikális változásokért küzdő erő újjászületésének történetében.
„Kolumbia problémái messze túlnyúlnak a határain és a térség biztonságára és stabilitására is kihatnak” – jelentette ki 1999 augusztusában Madeleine Albright[i], az Egyesült Államok külügyminisztere. A rákövetkező évben július 13-án William Clinton elnök és kolumbiai kollégája, Andrés Pastrana megegyeztek a Kolumbia-terv aláírásában, melynek az a célja, hogy véget vessenek a drogkereskedelemnek és a gerillaháborúnak. Bogotában a kolumbiai Kongresszus mindössze egy szövegrészletbe tekinthetett bele, amit ráadásul angolul írtak.
Sabinában vagyunk, Látium északi részén, a szabin nők elrablásáról szóló római monda vidékén, amely témából számtalan giccs született. A városias foltok ellenére a fővárostól 35 kilométerre elterülő település még mindig őrzi a táj csodálatos szépségét: itt csöndesülnek el a Tiberis partján a toscanai dombok utolsó hullámai, körbefogva egy Karoling-kori apátság maradványait.
„Válság? Miféle válság?” – hördül föl Djamel Bendimered, a volt partizán, aki ma Nyugat-Algéria legnagyobb téglagyárának tulajdonosa. „Van itt munka és pénz hosszú időre bőven!”
Az Örömóda bizonyos szempontból Japán második nemzeti himnusza
Japán 1854-es erőszakos megnyitása − melyet a Matthews Calbraith Perry amerika admirális vezette „fekete hajók” hajtottak végre − egyben az ország egyfajta modernizációs versenyfutásba-hajszolását is jelentette. Négy betűje, a HSBC azóta trónol a vezető hírek csúcsán, amióta e híres bankház egyik volt kádere átadta a francia adóhatóságnak a csalással gyanúsítható ügyfeleinek névsorát. De mit is takarnak e betűk? Megfejtésként a legjobb esetben holmi „brit bankot” emlegetnek. De a HSBC ténylegesen a Hongkong & Shanghai Bank Corporation rövidítése. Ennek a Temze partján székelő, ma már a világ egyik legnagyobb bankcsoportjának a története úgy kezdődött, mint a kínai komprádor vállalkozóké kezdődni szokott: vízzel és ópiummal.[1]
Camille Pissarrót (1830-1903.) mint az impresszionizmus egyik alakját tartjuk számon, azét a művészeti irányzatét, amelyet a korabeli közönség nem értett meg. Arra a Pissarróra emlékezünk, aki munkáiban a fényt és a pillanat szépségét ünnepelte, s közben nagyon is tudatosan feledkezünk el a festő politikai elkötelezettségéről, amely azonban a most újra kiadott Társadalmi gazságok című sorozatában egyértelműen megmutatkozik: tökéletesen jeleníti meg „a nép egyszerű fiainak” világát, akik állítólag túl érzéketlenek ahhoz, hogy megértsék és értékeljék műveit.
| Tweet |
A rendszer használata közben bizonyos esetekben Önnel kapcsolatos adatokat kezelünk és adatokat (cookie -kat) tárolunk az Ön gépén. Erreől itt olvashat részletesebben. A vonatkozó rendelkezések értemében (lásd itt) mindehez az Ön hozzájárulása szükséges. Hozzájárulok
