hu | fr | en | +
Accéder au menu

Tlemcen – avagy milyen mélyen érinti a válság a vidék Algériáját?

JPEG - 9.4 kio

Válság? Miféle válság?” – hördül föl Djamel Bendimered, a volt partizán, aki ma Nyugat-Algéria legnagyobb téglagyárának tulajdonosa. „Van itt munka és pénz hosszú időre bőven!”

JPEG - 226.5 kio

Lába előtt terül el több mint 20 kilométeren a 250 000 lakosú Nagy-Tlemcen. Keletről nyugat felé haladva a beton szürkesége lassan felszámolja a zöld síkságot, amelyet az 1970-es évekig gyümölcsösök és olívaligetek borítottak. Ingatlanügynökség vagy magánember – itt mindenki kedve és képességei szerint építkezik. Egymás után nőnek ki a földből Tlemcen alvókerületei, poros lakótelepei, külső városrészei: az 1980-as évek óta Tiffane-ban élnek a káderek és a köztisztviselők; Imama, az új városközpont pedig főleg a hivatalok negyede.

A 2000. évvel minden felgyorsult. Oulidjában már 35 000-ren élnek, vele szemben, egy másik dombon Boulidja 25 000 lakost számlál. Ott sorakoznak egy állami ingatlanfejlesztési szervezetnek, az Algériai Lakásépítő Ügynökségnek a négy- és ötemeletes lakóházai. Ha olyan bérlőké, tulajdonosoké, akik különösen kedvező rendszerben, a vételi ár felének állami fedezetével jutottak lakáshoz, szép kis kert is tartozik hozzájuk. A szociális bérlakások kevésbé szépek, jóllehet a roppant alacsony bérleti díjaikhoz jutni külön privilégium, azaz jó kapcsolatok függvénye.

Ha magánember építkezik, először garázst épít a földszinten. Ezt később boltként használja, mielőtt egy vagy két emeletet fel tud húzni rá – vagy még többet is, ha az üzlet beválik. Mindenfelé vasak meredeznek a soha be nem vakolt, be nem fejezett tégla- vagy betonfalak tetején.

Az ingatlankonjunktúra önmagát gerjeszti. Algériának mind a 48 megyéjéből (wilaya) jönnek Tlemcen építkezéseire dolgozni, ahol főleg éppen az újonnan jövőknek húzzák fel az új lakásokat. A nyomornegyedek, a „bádogvárosok” – amelyeket a hivatalok nyelvén „spontán lakótelepüléseknek” neveznek – az állami szervek minden erőfeszítése dacára nem tűntek el. Közülük a legjelentősebb, a várost uraló Lalla-Seti fennsík lábánál meghúzódó Boudghane talán 25 000 embernek ad menedéket, holott 1962-ben, a függetlenség kivívása idején ez a szám alig érte el a 3 000-et. A falusi elvándorlás, majd az évszázad végi tíz év, amelyből hiányzott a közbiztonság, mértéken felül gyarapította lakosainak számát. Arról lemondtak, hogy lerombolják, megpróbálták hát valamennyire rendbe tenni. Épületei ma már téglából, kőből, betonból vannak. A mindenütt meredező tévéantennákkal, a teraszokkal, a helyiek által felépített négy mecsettel, az elöljáróság költségén bemeszelt falakkal, a kanyargós szűk utcácskákkal vonzza a különféle mestereket, kézművest és szolgáltatót, akik csupán el szeretnének tűnni a hatóság látóköréből…

2001-től, de különösen 2005-től kezdődően – hála a kőolaj- és földgázár megemelkedésének, amely jelentős szerepet játszik Algéria exportjában – hatalmas erőket mozgósítottak Tlemcen és a megye megszépítésére. Erre igen nagy szükség volt a „fekete évtized” után, amelyet ivóvízhiány, rosszul ellátott egészségügyi intézmények, túlzsúfolt iskolai osztályok, összeomlással fenyegető középületek jellemeztek. Az elnök, Abdelaziz Bouteflika, aki erről a vidékről származik, 2004-ben ideküldött egy ütőképes prefektust (wali), Abdelwahab Noury személyében. Négy éven át ő irányította az ország központjában Ain-Defla megye erősen veszélyeztetett székhelyét, amely sokáig a lázadó iszlámista partizánoknak volt a központja. Az volt a megbízatása, hogy visszaadja Tlemcennek a múltjához illő kinézetét.

Az eredmény megdöbbentő. A városközponttól 30 kilométerre levő Zénata repülőtér kijáratától egész éjjel kivilágított, kétsávos út vezet a város monumentális bejáratához, körgyűrűjéhez, sokszínű szökőkútjaihoz, gondosan kövezett, a britekét követő piros és fehér szegélyű járdáihoz. Drótkötélpálya köti össze a nyugati városrészeket a Lalla-Seti fennsíkkal több mint 1200 méter magasban, amit nemrég „berendeztek” és amit hétvégeken sűrűn keresnek fel a családok. Folyamatban van két hatalmas tengervíz-sótalanító üzem építése, az úttestet mindenütt árkok szabdalják a víz, a villany, a földgáz, a csatornázás vezetékei számára. A közművesítés tervében úgyszólván minden háztartás szerepel.

„Egyetlen család számára is felhúzzuk akár a kilométer hosszú elektromos vezetéket is!” – mondja lelkesen a wali, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekel, milyen nehéz pénzügyi helyzetben van a Sonelgaz, az állami elektromosáram- és gázszolgáltató vállalat, amely az ésszerűség határain túllépve eladósodott, mert évről évre halasztják a tarifaemelést. Harminc év óta első ízben él nyugalomban Tlemcen lakossága, és a továbbra is erős infláció dacára javuló viszonyok közt.

A nagyszabású építkezések nem értek véget. Alexandria, Aleppo, Lahore és Fez után Tlemcen lesz a színhelye 2011-ben az iszlám kultúra évének. Jelölését elfogadta a Djiddában székelő és a szaudiak által alapított ISESCO, a tudomány, a köznevelés és a kultúra iszlám szervezete. Nagyratörő beruházási programot, tizenöt projektet indítottak útjára, köztük egy nagyszálló építését Lalla-Setin. A kínai vállalat munkásai éjjel-nappal dolgoznak az építkezésen az ilyen munkaritmushoz nem szokott tlemceniek bámulatára. Az építési, a „beton program” ugyan készen van, de az iszlám év vallási tartalma egyelőre jórészt homályos. Az ISESCO 49 tagállamából mindegyik egy-egy héttel rendelkezik a „maga” iszlám-kultúrájának bemutatására. S hogy miről beszél majd Algéria? Erről még nem sokat lehet tudni.

Az orvosi és irodalmi doktor, Sari-Ali Hikmet úr, az algériai Zaouiák Országos Egyesületének, az UNZÁ-nak az alapító tagja, igyekszik kihasználni a lehetőségeket a maghreb-iszlám évszázados eszméinek az újjáélesztésére. „A Szaúd-Arábiából jött wahabita doktrínával szemben mi mindig a világi és az egyházi hatalom szétválasztását hirdettük. Városunk szent patrónusa, Sidi Boumedienne már a XII. században megfogalmazta a király tiszteletben tartásának elvét.” – magyarázza Hikmet, akinek nagyapja a város első muzulmán orvosa volt. Lényegében a Zaouiák 1989 és 1992 között nem voltak hajlandók támogatni a FIS-t, az Iszlám Üdvfrontot, és ezért vezetőik egy része életével fizetett. A rendszer ezt meghálálta nekik, az állam segíti őket sokirányú emberbaráti tevékenységükben, a ramadani kosártól a népkonyhákig. De vajon megengedik-e nekik, hogy betegyék a lábukat a hivatalos oktatási rendszerbe, ahogyan azt az UNZA kéri, amely azt állítja magáról, hogy 9 nagy, testvériségben tömörült 8 900 zaouiát képvisel, az algír lakosság többségét?

A bizalmatlanság nem tűnt el. „Ezek opportunisták, állítólagos mérsékelt álláspontjuk csupán kitérő, hogy elérjék valóságos céljukat, egy iszlámista rendszer bevezetését – mondja a Terni-síkság egyik nagy agrárgazdája. Nem akarjuk, hogy Tlemcen iszlámista várossá váljék.” Ám addig is: egy év alatt ebben a szigorú városban, ahol sem mozi, sem színház nincsen, és csak egyetlenegy elfogadható vendéglő van, már bezártak tizenötöt abból a tizenhat kimérésből, ahol alkoholt szolgáltak fel…

A vallás marad e nagyon hívő város társadalmi életének központja, a mindennapok ritmusát, a gondolkodást és a beszélgetéseket a mecset határozza meg. A fiatalok azon versengenek, ki hívhatja imára az embereket lakóhelyük minaretjéből. A lakosság újabb hangszórókat követel, hogy jobban hallhassák a szent beszédet – úgy kell azoknak, akiket már hajnal előtt felébreszt az imára szólító hívás. „Szakmámon kívül az iszlámnak szentelem magam” – kiáltja el magát lelkesen egy szakállas és félénk vízvezeték-szerelő mester.

Mecsetek szigorú felügyelet alatt

Az elöljáróság szigorúan ellenőrzi Tlemcen harmincnégy mecsetét. „Visszaszereztük az ellenőrzést, az imám az állam megbízottja, átadjuk neki a pénteki prédikáció fő vonalait, és az nem haladhatja meg a húsz percet. Azelőtt bárki jöhetett és elfoglalhatta a helyét, az imám hagyta a dolgot, mivel a hatóság nem támogatta” – magyarázza magabiztosan a wilaya egyik tisztviselője. Az ő zsebében vannak a nagymecset kulcsai, a nyitvatartás időpontjait a hatóság állapítja meg: egy órával ebédidő előtt a Drour imája, majd 16 órától 22 óráig az utolsó ima számára. „Azelőtt túl sokan töltötték ott az éjszakát és tönkretették a helyiségeket” – folytatja az illető.

Valójában – s ez a rendszer meggyőződése is – a FIS, az Iszlám Üdvfront előretörését az könnyítette meg az elmúlt húsz évben, hogy a vallási ügyek minisztériuma nem ellenőrizte kellőképpen az imahelyek tevékenységét. A „testvérkék” nem tűntek el (így becézte az utca nyelve az iszlám radikalistákat), de ma kevesebben jelennek meg fehér ruhában, és ők is inkább csendben maradnak. A fiatal nőknél elmúlt a teljes lefátyolozás divatja, inkább a könnyebb fejkendőt kedvelik. Ebben az egyetemi városban sok lányhallgató és gimnazista jár büszkén födetlenül. „Hogyan találjak magamnak férjet, ha elrejtem az arcom?” – kérdi egyikük.

Egy mecset létesítése szigorú szabályokhoz van kötve. Csak az állam adhat hozzá telket, az építtető egyesületnek be kell szereznie a hatóságok jóváhagyását. Ami pedig a nagyobb mecsetekben péntekenként gyűjtött adományokat illeti – és amit elvben vissza is kapnak –, azt a prefektus, a wali a saját belátása szerint osztja szét.

A mecset nem kivétel. Minden területen a wali a város és a megye erős embere. Semmi sem történik a beleegyezése nélkül, és egyetlen közbülső szerv sem korlátozza a hatalmát. Egyeduralma azzal függ össze, hogy minden pénz a fővárosból, Algírból érkezik, hála a szénhidrogénekből származó nagy bevételeknek. (1) A választott helyi tisztségviselőknek sem pénzforrása, sem legitimitása nincs, a hagyományos elöljárók pedig nem szerepelnek a hivatalos testületekben. 1962 óta sokan közülük becsapva érzik magukat. Tlemcen egyike volt a francia-Algéria három városának, amelyekben francia-muzulmán középiskola működött. Sajátos módon egyesítette a jól megalapozott arab nyelvű képzést és egy francia középfokú kurzust, s számos kitűnő fiatal diplomást bocsátott útjára, akik nagy szerepet játszottak előbb a függetlenségi harcokban, később az új fiatal államszervezetben. Miniszterek, állami vállalatok, különböző hatóságok vezetői lettek belőlük. A Tlemcenből származó, annak francia-muzulmán líceumában, illetve egy másik intézményében, a Slane kollégiumában végzett emberek sokáig voltak kulcspozíciókban, kivéve a hadsereget és a biztonsági szolgálatokat.

Az a zűrzavaros váltás, amely az 1990-es években „az algériai típusú szocializmusból” a piacgazdaságba vezetett át, megfosztotta életerejüktől az állami vállalatokat. Bezárták vagy szüneteltették e szektor üzemeit, vezetőiket háttérbe szorította a magánszektor és az új társadalmi kategória: a – ha mással nem – pénzzel rendelkező „üzletembereknek” a feltörése. Egyedül az orvosok kerültek el bizonyos szintű deklasszálódást: Algériában már 1974 óta ingyenes egészségügyi rendszer működik, a gyakorlatban azonban sokszor ki kell nyitni a bukszát ahhoz, hogy a pácienssel foglalkozzanak. A városban vagy tíz klinika működik, és egyesek kihasználják az 1947-ben épült öreg gyarmati kórház állapotát, hogy magukhoz édesgessék a pénzes betegeket. Egy egyetemi kórházi központ fogja kiegészíteni a száznegyven hektáron épülő hatalmas campust a tlemceni Abou Bekr Belkaid egyetemen, amely már most 35 000 diákot, köztük 58%-nyi lányt fogad be. „Nagyon szeretnének sikerrel járni, többet dolgoznak, mint a fiúk, családjuk már nem ellenzi, hogy tanulmányaikat befejezzék, még mielőtt férjhez mennének olyan emberhez, aki elfogadja, hogy dolgozzanak” – lelkesedik az egyetem rektora, Noureddine Ghouali, aki matematikus és Tlemcen szülöttje.

Ezzel együtt a máshonnan jöttek, a leggyakrabban faluról tömegesen érkező bevándorlók a származásukra olyannyira büszke tlemceniekben azt az érzést keltik, hogy ők maguk elvesznek a saját városukban. Az új lakók legalább ötször annyian vannak, üzleteikkel, boltjaikkal elárasztják a városközpont járdáit, összevásárolják a régi házakat, hogy azután lebontsák azokat, és helyükbe zárt, nehézkes és minden báj nélküli betonblokkokat építsenek. A város kettéosztottságát a házasságkötések jelzik. „Szó sem lehet arról, hogy a lányom ezek közül válasszon valakit!” kiáltja az egyik asszony, mielőtt elmesélné barátai lányának történetét, aki szülei véleménye ellenére az innen 300 kilométerre levő Ain Sefrába való fíúhoz ment feleségül. „Édesapja kitagadta a lányt!” – mondja. Férje diplomatikusabban fogalmaz: „Amikor egy házasság rosszra fordul itt, a régi, sokszor egymással rokoni kapcsolatban álló tlemceni családok közt valahogy meg tudjuk oldani nagyobb károk nélkül. De a többiekkel ez nem megy…”

 Az apák megteremtette helyi gazdasági alapokat tönkretették az Algírból érkező parancsok: az agrártermékek kereskedelmét Ahmed Ben Bella elnök államosította az 1960-as években, a földeket a 70-es években Houari Boumedienne kollektivizálta. A kukacoskodó és sokszor kiszámíthatatlan bürokrácia elkedvetlenítette a szövőmestereket, a rézműveseket, a cipészeket, az aranyműveseket. A város gazdagságát az ő százával működő műhelyeik adták, amelyeket azután nem volt, aki átvegyen. „Alig negyven kis vagy közepes vállalkozás maradt meg, és ebből tíznél is kevesebb tartja a színvonalat” – állapítja meg Chekib Mered, egy fiatal és dinamikus gyógyszergyártó. A két legnagyobb ipari csoport közel ezer-ezer dolgozót foglalkoztat, és elsősorban állami megrendelésre dolgoznak. „Pedig itt a beruházás hozama igen tekintélyes” – húzza alá a francia üzleti bankház, a Natexis helyi képviselője. De ritkák lettek az ipari beruházások. „Hiány van tőkében, menedzserekben és jól képzett személyzetben” – mérgelődik Abdelhak Boublenza, aki teljes egészében exportálja szentjánoskenyér termését (2). Egyébként fiatal vállalkozók egyesületét szervezi, és létre akar hozni egy business schoolt Tlemcenben. „Ebben az informális szektor a bűnös – vallja Sid-Ahmed Kamel Habri, egy papírgyártó cég, a Mega Papiers vezetője: Tisztességtelen versenyt folytatnak ellenünk.”

A vállalkozásnak, a tevékenységnek és a foglalkoztatásnak ez a tragikus hiánya (3) oka, illetve következménye annak, hogy óriási méreteket ölt a feketepiac. Az informális, fekete gazdaság kivonja magát a szociális terhek, az adózás, a vámtarifák és a szabályrendszer alól, ugyanakkor semmit sem termel, ám mindent importál és büntetlenül virágzik. Ez az egész országot sújtó rákfene itt, Tlemcenben különös módon jelentkezik. A közeli algériai-marokkói határ több mint tizenöt éve le van zárva. Zárva van, de átereszt! Erőteljes a forgalom a határ menti, a Lalla-Marniát a Földközi-tengerrel összekötő úton: szünet nélkül mennek az öreg Mercik, a Renault 21-ek, korhatáron túli teherautók. A rakományuk? Pakura, amelyet Soudanitól Boukanounig a sok garázsmester által összetákolt tartályokban rejtenek el. Hála az országgyűlési képviselők makacs ellenállásának, az üzemanyag ára tíz év óta nem változott, miközben Marokkóban fokozatosan átálltak az európai árakra. Ezért a különbség 1 a 10-hez, és a kereskedés igen élénk. A határtól néhány méternyire a föld alatti parkolók nagyságára emlékeztető tárolókat ástak ki, ide szállítják az „üzletemberek” drága rakományukat, amit éjjel azon nyomban átirányítanak az öntözőrendszerekből átalakított olajvezetékeken keresztül – hacsak nem szamarak hátán szállítják, amelyek egyedül is hazatalálnak.

Hiába szaporodnak a csendőrségi, határőr, vámos laktanyák, a kis erődök – fehérre meszelve az algériai oldalon, pirosra festve Marokkóban –, a járművek forgalma vég nélküli. Az az „üzletember”, aki megvásárolja pakuráját az egyébként állami Naftal 17 határ menti kútjának egyikénél, a legrosszabb esetben is az algériai minimálbér (120 euró) négyszeresét keresi meg. „Egyesek napi 14 oda-vissza utat is megtesznek” – háborog egy öreg nyugdíjas vámos.

Ellentételezésként a marokkóiak kábítószert küldenek. A Rif vidéke, a kif – a dohánylevéllel kevert hasispor – nagy termelője kétlépésnyire van. Az árut gondosan csomagolják, a Mercedes csillagával ellátott lapocskák Európának szólnak, a méhvel jelzettek Kelet-Afrikába és a Közel-Keletre mennek, a többit Algériának, elsősorban a nagyvárosoknak szántak, ahol, úgy tűnik, egyre több a fogyasztó.

A forgalom gyümölcsei az egész határzónában, mindenekelőtt Marniában láthatók. Nemhogy szenved a határzárlattól, éppen ellenkezőleg, a pénzmosásnak teljes mértékű élvezője: egyre több a drága bérlemény és a luxusszálloda. Lakossága tizenháromszorosára nőtt a függetlenség kivívása óta, az ingatlankonjunktúra még látványosabb, mint Nagy-Tlemcenben, amelynek most már versenytársává vált. A leggazdagabb csempészők négy-ötemeletes „villákat” húztak fel, s harangtornyocskákkal és a legélénkebb színű kupolákkal ékesítik ezeket, ugyanúgy, mint más határvároskákban.

Az elmúlt év augusztusában egy csempészett benzinnel megrakott teherautó robbant fel Ghazaouetben, közel húsz ember pusztult el. A népi felháborodás láttán a kormány eljárást indított… Néhány napra rá a forgalom visszatért a megszokott kerékvágásba. Kezdetben zendülés tört ki: „Munkát adjanak”, tiltakoztak a pakurások. „Mihelyt megszorítjuk őket, baj van, hát akkor inkább hagyjuk őket, hogy legyen társadalmi béke” – mormogja a Vámőrség tisztje. Valószínűleg ezen múlik Tlemcen jövője, és tán egész Algériáé is. Hogyan lehetne igazi munkát biztosítani a fiatalok ezreinek, akik apró csempészkedésből és trükkökből tartják fenn magukat? Hogyan lehet normalizálni az informális, fekete gazdaságot, amely ma domináns helyzetben van, hogy a helyi fejlődés szolgálatába álljon, hogy visszatérjen a szabályozott gazdaságba, hogy tisztelje a törvényt, hogy létrehozza a fájó módon hiányzó vállalkozásokat és munkahelyeket? A választ az innen, Tlemcentől 500 kilométernyire levő Algírból várjuk…

Írta külön tudósítónk, Jean-Pierre Sereni újságíró

Egy régi főváros viszontagságai

A XIII. és a XV. század között Tlemcen volt a Közép-Maghreb fővárosa, és egy olyan, valószínűtlen birodalom fővárosa, melynek területe legjobb éveiben Algéria mai területét is magában foglalta (leszámítva Constantine területét, és hozzáadva Kelet-Marokkót), sötét éveiben pedig várfalai határaira korlátozódott. A Zyanidák dinasztiájának kezdeténél egy szaharai törzsre bukkanunk, amelyet e vidék tiszta forrásai, szép zöld területei vonzottak, és egy férfit: Yaghmorasan ben Zayant. Negyvenhét évig uralkodott ez a komor berber harcos, aki az állítólag 125 ezres fővárosának meghozta a gazdasági virágzást és egy nagy szellemi és vallási központ ragyogását. „A Las Nevas de Tolosa-i (Al-Iqab-i) 1212-es vereség után, amelynek során a muzulmánok elvesztették flottájukat, a Földközi-tenger nyugati része keresztény tengerré lett. A Maghreb nyugati és keleti része közt csak szárazföldi úton lehetett többé közlekedni, ez pedig kötelezően Tlemcenen át vezet” – magyarázza Negadi Sidi Mohamed professzor, a városi egyetem régészeti osztályának vezetője.

A XVI. században a spanyolok és az oszmán törökök harapófogóba zárják a várost, a dinasztiát marcangoló trónkövetelők és a szövetséges törzsek távolodása siettetik a „Maghreb Gyöngyének” hanyatlását, amely ma egész Algéria muzulmán építészeti maradványainak 75%-át birtokolja: andalúz stílusú épületei egyidősek Grenada és Fez emlékeivel. A hosszú hadjáratukkal győztes oszmánok kegyetlen büntetésben részesítik a várost: helyette Nyugat-Algéria fővárosává teszik Mazounát – Relizane és Chlef között -, majd Mascarát, és végül Oránt, amelyet a XVIII. században szereznek vissza a spanyoloktól. 1837-ben Abd-el-Kader emír ismét megteszi egyik fővárosának, mielőtt meghódítanák a franciák 1842-ben. A történelem bosszúja, hogy 1962 júliusában Tlemcenben jön létre a független Algéria jövendő első elnöke, Ahmed Ben Bella és Houari Boumedienne (aki később megdönti Ben Bella hatalmát 1965. június 19-én) szövetsége, az a szövetség, amely megalapozza a modern algériai államot.

(1) A szénhidrogének adják az algériai export 98%-át (80 milliárd dollár 2008-ban, 40 milliárdnál kevesebb 2009-ben) és az adóbevételek nagyobb részét. Az ország devizatartaléka jelentős (150 milliárd dollár), és a külső adósság nem számottevő. Lásd Hová megy a szénhidrogének pénze?, Le Monde diplomatique, 2006. április

(2) A szentjánoskenyeret gyűjtögetik, azt a gyógyszergyártásban és az élelmiszer-termelésben használják.

(3) A munkanélküliség továbbra is magas (hivatalosan 10%-os), a foglalkoztatottság legtöbbször bizonytalan (építkezések, kereskedések) a közigazgatáson kívül, amely a megye legfőbb foglalkoztatója. A fiatal diplomások gyakran nehezen találnak munkát, miközben paradox módon nem szedik le az olívát Hennayán, Tlemcentől 20 kilométerre, munkaerő híján.

Jean-Pierre Sereni

Sipos János

(1A szénhidrogének adják az algériai export 98%-át (80 milliárd dollár 2008-ban, 40 milliárdnál kevesebb 2009-ben) és az adóbevételek nagyobb részét. Az ország devizatartaléka jelentős (150 milliárd dollár), és a külső adósság nem számottevő. Lásd Hová megy a szénhidrogének pénze?, Le Monde diplomatique, 2006. április

(2A szentjánoskenyeret gyűjtögetik, azt a gyógyszergyártásban és az élelmiszer-termelésben használják.

(3A munkanélküliség továbbra is magas (hivatalosan 10%-os), a foglalkoztatottság legtöbbször bizonytalan (építkezések, kereskedések) a közigazgatáson kívül, amely a megye legfőbb foglalkoztatója. A fiatal diplomások gyakran nehezen találnak munkát, miközben paradox módon nem szedik le az olívát Hennayán, Tlemcentől 20 kilométerre, munkaerő híján.

Megosztás