„Gazdag ország, erős hadsereg” − A japán modernizáció, militarizáció és az első világháború

Kategória: 2010. február
Írta: Christian Kessler
Találatok: 9221

Az Örömóda bizonyos szempontból Japán második nemzeti himnusza 

Japán 1854-es erőszakos megnyitása − melyet a Matthews Calbraith Perry amerika admirális vezette „fekete hajók” hajtottak végre − egyben az ország egyfajta modernizációs versenyfutásba-hajszolását is jelentette.

k.japanAz erőszakos nyitást megelőzően csupán egyetlen japán kikötő állt nyitva a nemzetközi kereskedelem előtt; az amerikai, brit, holland és orosz hajóhad („a fekete hajók”) élén álló Perry kényszerítette rá a szigetországra az első kereskedelmi szerződést.[1] Az ún. „ágyúnaszád-diplomácia” (gunboat diplomacy) megaláztatása hozzájárult ahhoz, hogy Japán elsődleges szerepet biztosítson a fegyverkezésnek. „Gazdag ország, erős hadsereg” – így hangzott a Meidzsi-korszak „jelszava”. Az utolérés érdekében Japán a „Nyugat” tanítványául szegődött: nyugati tudást sajátított el az összes szakterületen.

Feladva két évszázad izolációs politikáját, Japán politikai vezetése egyetlen lehetőségre gondolt: arra, hogy mihamarabb gyarmatbirodalmat építsen ki az országból. Az expanziós tervek gyökerei − melyek a Meidzsi-korszak ideológiájában elsődleges jelentőséggel bírtak − messzire vezetnek. Tojotomi Hidejosi sógun már a XVII. században támadást indított Kína ellen, akkoriban azonban e vállalkozásnak még nem volt folytatása. A megújult, hódítási politikához visszatérő Japán tíz év leforgása alatt két háborút is indított: először Kína ellen (1894–1895 között), majd Oroszország ellen (1904–1905-ben), mikoris győzelme óriási visszhangot váltott ki – hiszen ez volt az első győztes háború egy, a „fehér rasszhoz” tartozó néppel szemben. Elfoglalta Koreát, Formosa szigetét (Taiwan), Dél-Szahalint és protekturátusa alá helyezte a gazdasági szempontokból fontos Mandzsúria déli részét. Így minden készen állt a XVII. századi merész vállalkozás megismétlésére: a Középső Birodalom (Kína) meghódítására. Az első világháború előestéjén a nyugati hatalmak már tisztában voltak azzal, hogy Japánnal számolni kell.

A japánok elsősorban Jiaozhou területét célozták meg Kínában: Qingdao kikötőjét és ennek környékét a Shandong-félszigeten. Ezek a területek akkor Németországhoz tartoztak: 1898-ban a kínai vezetőktől vásárolta meg őket Németország kilencvenkilenc évre. Megszerzésükre igazi esélyt Japán számára az első világháború kínált. Az Egyesült Királyság 1902-ben védelmi szerződést kötött Japánnal, melynek 1907-es és 1911-es módosított változata garantálta a két ország kölcsönös támogatását bármely külső ellenség támadása esetén.

Emellett, amikor London 1914. augusztus 7-én arra kérte Japánt, hogy ellenőrizze a Csendes-óceáni német flotta mozgását, a japán vezetés ezt arra használta, hogy ultimátumot intézzen Berlinhez, hogy az vonja vissza hadihajóit a kínai és a japán vízekről. A német császár visszautasítása és a britek hirtelen visszakozása ellenére, a japánok megtámadták Qingdaot, és gyors szárazföldi és tengeri ostrom után el is foglalták. Noha a britek csak igen korlátozott tengerészeti együttműködésre kérték őket – a japánok nem sokat haboztak, hogy megtámadják azt az országot, melytől egyébként alkotmányos intézményeik és a hadvezetés-elmélet lényegét kölcsönözték. E győzelem eredményeképpen 1914 decemberében majd ötezer német hadifoglyot, valamint rajtuk kívül osztrák, magyar és lengyel foglyokat is Japánba hurcoltak, ahol fogolytáborokban helyezték el őket.

A kezdeti időkben a foglyok ideiglenes szálláshelyeken laktak, melyeket sok esetben sebtében rendeztek be: buddhista templomokban vagy épp önkormányzati épületekben. Tucatnyi ideiglenes tábort építettek a központi sziget, Honsú déli részén és a két déli szigeten, Sikokun és Kjúsún. A japán tengerészeti miniszter „meghívására” 1915 április–májusában a táborokat meglátogató német különleges küldött, N. Drenckhahn azt jelentette, hogy a Tokusimában élő kétszáz fogoly újságot ad ki, melynek első száma 1915 áprilisában jelent meg, és zenekart is alapított.[2]

A táborokban fogvatartottak többsége nem katona volt, hanem a német gyarmati igazgatás fejlesztése céljából Qingdaoba küldött szakértő: technikusok, mérnökök, élelmiszer- és építőipari alkalmazottak, valamint számos üzletember; ezen kívül újságírók, könyvkiadással foglalkozók, írók, jogászok, tanárok stb. Őket a nemzetközi megállapodások értelmében nem lehetett munkára kényszeríteni, így a fentebb említett tevékenységekkel foglalták el magukat. Szükségtelen körülményeiket tovább részletezni ahhoz, hogy világossá váljon: e táborok nem említhetők egy lapon a második világháború táboraival.

Erről tanúskodik a tokiói osztrák nagykövetség által a Versailles-i békeszerződés évfordulójára szervezett kiállítás is, mely az 1915 szeptemberében épült aonogaharai tábor életét mutatta be, ahol mintegy kétszázötven német és kétszázharminc, a Monarchiából származó magyar foglyot őriztek. A kiállítás képanyaga jól illusztrálja, hogy a foglyok farmokon, üzemekben dolgoznak; miként azt is, hogy engedélyezték számukra a sertéstartást, ill. hogy saját élelmezésükről maguk gondoskodjanak – mely megkönnyítette mindennapjaikat. Nem voltak teljesen elvágva a helyiektől sem: a rabok a helyi diákokkal közösen futball-meccseket és koncerteket szerveztek.

A foglyok élete ennek ellenére természetesen nem volt felhőtlen. Könnyen elképzelhetjük a foglyok szorongását e vadidegen környezetben, ahol a tiszteket és a közlegényeket elkülönítették, és ahonnét a háború vége reménytelenül távolinak tűnt; a honfitársak közt kirobbanó vitákat a privát szférát teljesen nélkülöző körülmények között, vagy éppen a németek és lengyelek közti verekedéseket.  A kiállítás többek között egy elzászi férfi öngyilkosságáról is tudósított, akit német honfitársai bánásmódja roppantott össze lelkileg. A német kérésre indított, és 1916 elején az akkor még a globális konfliktusokban semleges országnak számító Egyesült Államok követsége által folytatott vizsgálat megállapította, hogy „kétesek” a higéniai viszonyok, és összegyűjtötte a sorsukkal elégedetlen foglyok panaszait is.

A japán hatóságok az életkörülmények javítása érdekében, illetve racionalizálási szempontokból 1917-től hat táborba vonták össze a foglyokat: itt maradtak egészen 1920 elején történő szabadulásukig. A Sikoku szigetén fekvő Matsuyamában, Marugamében és Tokusimában található táborokból 1917 áprilisában foglyok ezreit vonták össze a sziget északkeleti részén, Bando táborába, egy öthektáros területen található régi kaszárnya épületébe.

Más táborokhoz hasonlóan, Bando lakóinak is volt saját, helyben nyomtatott, háromszáz példányban megjelenő újságja, mely elsősorban a tábor belső aktivitásáról számolt be: testedzésről, elsősorban a futballról – mely egyébként ekkortájt vált ismertté Japánban –, úszásról a közeli folyóban; a kínai kultúráról történelemi, geológiai, szociológiai témákban szervezett tanácskozásokról, de színházi előadásokról, és természetesen a koncertekről is – miként a többi táborban. A foglyok ezen kívül eléggé szabadon jöhettek-mehettek, adhattak tanácsot és nyújthattak segítséget a szomszédos gazdaságoknak. Így terjedt el Japánban például a disznóhús sózásának, konzerválásnak technikája, a pálinkafőzés, a sajtkészítés, a paradicsom-, krumpli-, vagy a káposztatermesztés fortélyai. Itt esett meg először, hogy a tábori zenekar csak férfiakból álló kórusa előadta Beethoven IX. Szimfóniáját, mely később rendkívüli népszerűségre tett szert Japánban. Ma is jellemző még, hogy minden télen Japán-szerte, a nagyvárosoktól egészen a legkisebb falvakig, az újesztendő köszöntésére ezrek játsszák a IX. Szimfóniát. Michael Wassermann úgy fogalmazott, hogy az Örömóda a „japán modernizáció szimbólumává vált”.[3] 1970-ben, Beethoven születésének kétszázadik évfordulóján, Hidekazu Yoshida zenekritikus az Asahi nevű újságban egyenesen úgy nyilatkozott, hogy az Örömóda bizonyos szempontból Japán második nemzeti himnusza .[4]

1919 júniusában a Versailles-i szerződés tovább javította a foglyok életkörülményeit, majd a következő év szabadulásukat is meghozta. Sokan visszatértek Kínába, míg mások Japánban telepedtek le (például Hermann Bohner, a német nippológia megalapítója). Mára Naruto város vezetése az emblematikus bandoi tábort történelmi emlékhellyé alakította át, mely mind a mai napig közkedvelt turisztikai célpont. Az emlékhelyen, a ma „Német Ház”-nak nevezett épületben található egy a tábor életét feldolgozó dokumentációs központ és a „német falu” parkja. A múzeumban állandóan a IX. Szimfónia férfikórussal előadott változata szól. A Japán és Németország közti barátság a múzeum minden szegletében hangsúlyt kap: ennek jegyében mutatják be a foglyok helyiekkel és börtönőreikkel kialakult baráti viszonyát, valamint a humanista igazgató vezetése alatt álló tábor szinte idilli légkörét. „Ez egy idillikus, és nagymértékben túlzó kép, mely ráadásul a történelmet is elferdíti” − hangsúlyozta Wassermann. A tábori hangulat idealisztikus bemutatása elhomályosítja egy kicsit a második világháború japán fogolytáborainak emlékét, melyeket ezekkel szemben „sajnálatos történelmi baleset”-nek tartanak.[5]

Az első világháború történetének szintén kevéssé ismert szelete Franciaország és Japán kapcsolata. A két ország 1907 óta állt pénzügyi- és diplomáciai összeköttetésben. Utóbbi garantálta a két ország területeinek kölcsönös elismerését a térségben, a „break-up of China” (a Középső Birodalom/Kína feldarabolása) politikájának jegyében. Tokió három dél-kínai tartományban elismerte a francia befolyási övezetet (Guandongban, Guanxiban és Yunnanban), és ígértet tett arra, hogy nem sérti az indokínai francia érdekeket. Viszonzásaképpen Franciaország tudomásul vette a japán befolyási övezetet Mandzsúria déli részén és Mongóliában. A Kína felosztásában mutatkozó közös érdekeken túl, ez a megállapodás Párizs számára azzal az előnnyel is kecsegtetett, hogy általa a térségben sikerülhet elszigetelni Németországot: ez utóbbi elképzelés − amint a történelem később bebizonyította − nem nélkülözött minden alapot.

Ennél is meglepőbb történelmi adalék, hogy az új japán hatalom által erősen befolyásolt Franciaország diplomáciai lépéséket tett a háború első hetében annak érdekében, hogy Japán katonai támogatását elnyerje, azaz, hogy a japánok katonákat küldjenek az európai frontra – amint erről Raymond Poincaré emlékirataiban beszámol.[6] A tokiói francia katonai attasé, Lerond alezredes hagyta, hogy René Viviani, az akkori francia miniszterelnök azt higgye, hogy Japán kész „több hadtestet is” Európába küldeni. Viviani a következő kormányülésen beszámolt erről.

Eugène Régnault francia nagykövet is érintette ezt a kérdést a japán miniszterelnökkel, Sigenobu Okumával folytatott tárgyalásai során. Tájékoztatta erről Vivianit, aki „nem tűnt meglepettnek és mosolygott a hír hallatán”. Poincaré elmondása szerint Viviani, aki igencsak gondterheltnek tűnt decemberben az orosz frontról érkező hírek hallatán, a kormányülésen közölte, hogy „kerül, amibe kerül, japán csapatokat kell hívni Európába, és meg kell fizetni közreműködésük árát, akármekkora is legyen az, hiszen ők Indokínát fogják cserébe követelni.

Georges Clémenceau saját újságjában, a L’homme Libre-ben visszafogottabb volt: „Álmodozásnak tűnik, amikor annak a lehetőségét fontolgatjuk, hogy a japán hadsereg a mi harcmezőinkre érkezik; mégis valaki, akinek lehet adni a szavára, azt mondta nekem, hogy háromszázezer japán katona érkezik partjainkhoz két hónapon belül”. [7] Clémenceau úgy ítélte meg, hogy sokkal egyszerűbb és hasznosabb lenne, ha Japán a transzszibériai vasúton keresztül Oroszország segítségére sietne.

Végül a külügyminiszter, Théophile Delcassé csillapította a túlzott lelkesedést, felvázolva a japán vezetőkkel folytatott tárgyalások nehézségeit, akik húzódoztak e tervtől. Delcassé kifejtette, hogy „Japán a legkevésbé sem vetett szemet Indokínára, de azt az óhaját fejezte ki, hogy a gyarmatainkkal folytatott kereskedelmére ugyanazok a vámszabályok vonatkozzanak, mint Franciaországra.[8] A Minisztertanács felhatalmazta Delcassét ezen engedmény megadására.” [9] Ám a jogvitát minden erőfeszítés ellenére sem sikerült rendezni. Egyetlen japán csapat sem szállt partra Franciaországban. Ami pedig a vámszabályok megváltoztatását illeti, ennek megoldását végül a második világháború hozta el: amikor 1941-ben a japán csapatok bevonultak Indokínába, majd 1945 márciusában megtámadták az ott állomásozó francia csapatokat, véget vetve ezzel az indokínai francia uralomnak.

Mindazonáltal Párizs Tokióhoz intézett többszöri kérése, a naivitáson túl, jól mutatja azt a mély pesszimizmust, mely a háború elején a francia kormány bizonyos tagjait jellemezte egy Németországgal vívott háború esélyeit illetően. Ezzel szemben Japán elsősorban arra törekedett, hogy minél nagyobb hasznot húzzon a háborúból, anélkül azonban, hogy részt kelljen vennie benne. És végül mindezt siker koronázta: Japán nem csak a IX. Szimfóniát nyerte a háborúval, hanem a Versailles-i szerződések rá ruházták a német fennhatóság alatt álló kínai területek feletti jogokat is.

Írta: Christian Kessler történész, egyetemi tanár, a tokiói Francia Kulturális Intézet tanára


Fordította:  Balázs Gábor



[1] Lásd: «Le Japon inconnu», Manière de Voir, 2009. június-július, 105. sz.

[2] „Zeitungsarbeit in japanischer Kriegsgenfangenschaft: Ein Überblick am Beispel der Lager Tokushima, Matsuyama und Bando”, Deutsche Gesellschaft für Natur- und Völkerkunde Ostasiens (OAG), Notizen, octobre, 2005, p. 10-31.

[3] Michel Wasserman, Le Sacre de l’hiver : la Neuvième symphonie de Beethoven, un mythe de la modernité japonaise, Les Indes savantes, Paris, 2006.

[4] Idézi Michel Wasserman, ibid.

[5] Michel Wasserman, ibid.

[6] E bekezdés idézetei Raymond Poincaré Au service de la France. Neuf années de souvenirs, tome V, L’Invasion, (Plon, Paris, 1928.) c. művéből  származnak.

[7] L’Homme libre, Párizs, 1914. augusztus 16.

[8] Fraciaország és Japán kölcsönösen a legnagyobb kedvezmény elvét részesítette előnyben, ezalól azonban kivételt képezett Indokína.

[9] Raymond Poincaré Au service de la France. Neuf années de souvenirs, tome V, L’Invasion, (Plon, Paris, 1928.)