Pissarro „társadalmi gazságai”

Kategória: 2010. február
Írta: Evelyne Pieiller
Találatok: 4351

knyvajnl_2
Camille Pissarrót (1830-1903.) mint az impresszionizmus egyik alakját tartjuk számon, azét a művészeti irányzatét, amelyet a korabeli közönség nem értett meg. Arra a Pissarróra emlékezünk, aki munkáiban a fényt és a pillanat szépségét ünnepelte, s közben nagyon is tudatosan feledkezünk el a festő politikai elkötelezettségéről, amely azonban a most újra kiadott Társadalmi gazságok című sorozatában egyértelműen megmutatkozik: tökéletesen jeleníti meg „a nép egyszerű fiainak” világát, akik állítólag túl érzéketlenek ahhoz, hogy megértsék és értékeljék műveit.

 

pissarroMindig nagy élményt jelent egy olyan mű felfedezése, amely – túl az általa keltett érzelmeken – más távlatokban helyezi el egy-egy korszak céljait, ellentmondásait és harcait. Ezek az alkotások arra késztetnek bennünket, hogy a művészet modernsége és a politikai érzékenység közötti viszonyról gondolkodjunk el. Ilyen katartikus erejű megrázkódtatást jelent – elég meglepő módon – Camille Pissarro művészete is.

Első látásra Pissarro – aki 1874-ben részt vett az impresszionistáknak nevezett művészek első kiállításán, és mindvégig közéjük tartozónak számított – nem tűnik titokzatos festőnek. Elie Faure megfogalmazása szerint Pissarro „az intimitás legdiszkrétebb költője volt”. Szerényen élt, sokat dolgozott, közeli barátai részt vettek a kor nagy esztétikai küzdelmeiben, hogy csak olyan követőit említsük, mint Gauguin vagy Cézanne... Egyszóval tökéletesen illenek rá azok a tartósan megmaradt közhelyek, melyeket ehhez a csoporthoz kapcsolunk, mint például a művészről vagy az esztétikai szépség jelentéséről bennünk élő sztereotípiák. Mindenki tisztában van azzal, hogy az impresszionisták fellépése éppúgy sokkolta a közönséget, mint a „magas művészet” meghatározására hivatott szakértőket – mielőtt maga is elfogadott értékké vált, és lassan, de biztosan nagy vagyonhoz juttatta egyes képviselőit. Sőt, a csábító színekkel játszó, a látvány borzongató hatását megéneklő festészet hamarosan igen népszerűvé vált. Oly mértékben, hogy nosztalgiát ébresztett az ily módon aranykorrá, édes életté színezett „századvég”, a „belle époque” iránt...

Ennek a művészeti „avantgárdnak” a visszautasítása – melynek okai összetettek – jól érzékelteti az újító művész és a „burzsoá” között fennálló eredendő meg nem értést: az impresszionisták története jól példázza, hogy árok választja el a konzervativizmust a haladástól, a többség ostobaságát a felvilágosult elittől, a vagyonuk járadékából élők kegyetlenségét a művészek testvériségétől, a korabeli tömegek igazságtalanságát az utókor megbecsülésétől. Van ebben valami a makacsul kitartó kábító romantikából: nyugodtan ünnepelhetjük a művészekben az „eszme” és a „szépség” hőseit, a tisztákat, hogy azután nevetségessé tegyük azokat a rövidlátókat, akik az adott korban elítélték őket. A tömeg ostoba, a művész meg nem értett forradalmár, ám éppen ez hoz számára dicsőségét és teszi legitimmé... szóval minden jó, ha a vége jó. Közhelyek, klisék, melyeket a tények igazolni látszanak. A beállítás mégis alapvetően téves a kort és benne a művészek valódi szerepét, harcát illetően.

1889. Az a korszak, melyben az Eiffel-torony, a hatalomra jutott modernitás jelképe uralja Párizst. Pissarro közeledik a hatvanadik évéhez, s ekkor alkotja meg egyedi kísérletnek szánt, harminc tintarajzból álló albumát. A rajzokat – melyekhez címet vagy rövid szöveget illeszt – szigorú rendbe állítja, egy-egy papírlapra ragasztja őket, és a kész albumot – melyet Lucien, szintén festő fia köt be – egy kísérőlevéllel elküldi unokahúgának Londonba. A műalkotást Pissarro szigorúan a hozzá közelállóknak szánta: ezzel próbálta meg távol tartani alkotását a formálódó művészeti piactól. A Társadalmi gazságok című mű, mely az anarchia felkelő napjának rajzával kezdődik, és a végül nyilvánvalóan legyőzött felkelés ábrázolásával ér véget, valóban igencsak meglepte volna a korabeli művészeti piacot. Mert bizony igen távol esik a fényeknek a festészetére jellemző játékától: helyette karcolások, vonalak, sötét tónusok, Pissarro „nyomorultjai”, saját verziója az „éhenkórászok harcáról a jól tápláltak, az élet küzdelméről a halál ellen” – a szentimentalizmus legkisebb jele nélkül.

Pissarónál nyomát sem találjuk a szegények iránti sajnálatnak, és igen távol áll tőle a burzsoá dámák jótékonykodása is. Nem óhajtás ez, hogy az életükért harcolók könyöradományokat kapjanak, ellenkezőleg, arról beszél, amiről Baudelaire is: „csak azok érdemesek a szabadságra, akik kivívják maguknak”. Művei igazi rémálmok, bennük a tőkés és a proletár erőszakos allegorikus figurája áll egymással szemben. Maga Pissarro is „tragikomikus tanulmánynak” nevezi rajzait. A címekből kiindulva – az Aranyborjú temploma, a Nyomor fekete sapkában, az Egy elhagyatott öngyilkossága, A szegények menete – azt hihetnénk, hogy vagy a népszerű karikatúra vagy a didaktikus üzenet zsákutcájába téved, ahol meggyőzi azokat, akik már meg vannak győzve...

Ámde Pissarro művészete igen összetett jelenség: egyfelől meghaladja a „realizmusokat” a kontrasztok, az árnyalatok, a keretbe foglalás valóban csodálatra méltóan használt eszközeivel, melyekben keveredik az impresszionizmusra jellemző virtuozitás a fotográfia hozta új lehetőségekkel. Másfelől a legtöbbször a La Révolte című anarchista lapból vett képcímek, rövid szövegek fölerősítik a radikális politikai üzenetet, melyet gyakran kísér a fekete humor, s ez ellenáll mind a pátosz, mind a politikai igehirdetés kísértésének.

Kifejezőereje a hétköznapokban fogant, de művészeti magasságokba emelkedett. A rajzok keltette feszültség egyrészt Goya egyes képeit, másrészt az expresszionizmust idézi föl: az a csodálatos benne, hogy él a korlátlan művészi szabadsággal, miközben egy jottányit sem enged az anarchizmus iránti politikai elkötelezettségéből.

Már az első találkozás is emlékezetes a talán „kétnyelvűnek” nevezhető művésszel, aki kétféle eszköztárral is képes a világot megragadni: festményei harmóniájával, ábrázolva az elmúlót az örökkévalóságban és tintarajzaival, melyek a társadalmi rend kegyetlen valóságát leplezik le. Nem Pissarro volt az egyetlen „kétnyelvű” (például Daumier is egyszerre volt festő és karikaturista), de esetében a kontraszt igen szemléletes: míg impresszionizmusát festészeti forradalomként értékelhetjük, addig rajzaiban – éppen ellenkezőleg – nem szakítani akart a művészeti kódokkal, hanem felhasználni azokat, nem titkolva a művész szimpátiáját a társadalmi forradalom iránt.

Közelebbről megvizsgálva a dolgot, elsősorban a Társadalmi gazságokat övező teljes csönd lephet meg bennünket. Egészen 1972-ig kellett várni, míg a híres művészeti kiadó, Albert Skira Svájcban közreadta a képek fakszimile kiadását, mindösszesen 999 példányban, ám a fogadtatás most is meglehetősen visszafogott volt. A művekre való hivatkozások meglehetősen ritkák, ezt a Pissarrónak szentelt internetes honlapok többsége is tanúsítja, melyeken nagy lelkesedéssel hangsúlyozzák „szellemi frissességét”, és csak mint nagy tájképfestőt ünneplik. Ebben talán nem csak az ismeretek hiányát kell látnunk.

Még elevenen élt a Kommün leverésének emléke, amikor Pissarro megalkotta a Társadalmi gazságok című sorozatát. Az 1880-as években Anzin városát – részben ez inspirálta a Germinalt –, illetve Decazaville-t a hadsereg tartotta megszállva, mert a munkások megöltek egy bányatulajdonost. Ezen közben a közvéleményt rendszeresen sztrájkok rázták meg, és szaporodtak a bányászokat támogató demonstrációk olyan személyek körül, mint Jules Guesde vagy Louise Michel...

A viták középpontjában Proudhon, Bakunyin, Marx művei álltak, a szociális köztársaság eszméje fellelkesítette az erre fogékony elméket, miközben a harmadik köztársaságban botrány botrányt követett, és meg kellett küzdeni a boulangizmus válságával is. A szép jövőt ígérő boulangizmuséval, melyben keveredett a nacionalizmus és – Jaurès kifejezésével – egy bizonyos „alávaló” szocializmus... 1889-ben a szociális kérdés és az erről való politikai gondolkodás valósággal lázban tartotta az országot: képviselői – többek között, de mindenképpen legerőteljesebben – az anarchisták voltak, akik a korban jelentős számú, igazi nyüzsgő közösséget alkottak, ám megosztotta őket a közvetlen akció, illetve a parlamentáris szocializmus taktikája iránti elkötelezettség.

Ami Pissarrót illeti: sosem húzódott vissza semmiféle elefántcsonttoronyba, pontosan választott politikai tábort: dolgozott anarchista lapoknak, mint a Jean Grave által vezetett La Révolte, vagy Zo d’Axa lapja, a L’En-Dehors, ahol találkozhatott Olivier Mirabeau-val, Emile Verhaerennel, Georges Dariennel, a Tolvaj c. munka szerzőjével, vagy éppen a pótolhatatlan Félix Fénéonnal... Nyüzsgő, forrongó értelmiségi közösség jött létre, amely hamarosan kiegészült a terrorista hullámmal, példa rá Sadi Carnot köztársasági elnök, akit az anarchista Santo Jeronimo Caserio gyilkolt meg.

Ennek a forrongó közösségnek a jelentőségét meglehetősen alábecsülték a századvég érdekes korszakának történetírásában. Bármilyen nagy a jelentősége Zola személyének, egymaga nem elegendő ahhoz, hogy megértsük a kor harcait és céljait, melyeket mások képviseltek. Ebben a közegben vetődtek fel az avantgárd kérdései, azaz – ahogy Pissarro fogalmazott – az „aktuális szépség” keresése, illetve a művész társadalmi szerepének problémája. Az az intellektuális hanyagság, amely a Gazságok marginalizálódását okozta – s melyet remélhetőleg jóvátesz a mostani, Henri Mitterand remek előszavával megjelenő  új kiadás[1] –, valójában nem véletlen, hanem nagyon is jelképes: általa erőteljesebbé válik az impresszionizmusról, mint apolitikus mozgalomról alkotott kép, és a művésznek mint a társadalom jelenségei felett, a magasban trónoló jelenségnek az ábrázolása.

Tágabb értelemben a Társadalmi gazságok figyelmen kívül hagyása azt sugallja, hogy a művésznek nincs tennivalója a forradalommal, egyetlen feladata a saját területén, azaz az esztétikai útkeresésben az „örök Szépség” megünneplése. Más esetekben is jellemző a művészet szerepének állandó félreismerése, gondoljunk csak az író Olivier Mirabeau-ra, akit jobban ismerünk realizmusáról, mint anarchista meggyőződéséről. A korszak egysíkú értelmezése következtében eltűnik a forradalmi elkötelezettség fontossága, és eltompul a politikai avantgárd és az irodalmi-művészeti avantgárd egymásrautaltsága. S akkor nem marad más, mint az ízlésnek, a gondolatoknak, de még a reménynek is - a neoakadémizmusa.

 

Fordította:  Balázs Gábor



[1] Camille Pissarro, Társadalmi gazságok, Henri Mitterand előszavával, PUF-Fondation Martin Bodmer, Paris, 128 oldal, 26 euró.