hu | fr | en | +
Accéder au menu

Megreformálható-e Amerika?

A politikai küzdelmek során olykor nagyon is számításba veszik a személyi ellentéteket, a rögeszmés elutasításig fajuló érzelmeket. Az egész frontvonalon zajló harc sokszor olyan vegyes csapatokat hív életre, melyeket kizárólag egy dolog motivál: egy adott személy tönkretétele. Ám a problémák akkor kezdődnek, amikor az ellenség már a földön fekszik. A győztesben és a legyőzöttben egyaránt fölmerül a kérdés: na és akkor most mi legyen?

JPEG - 692.3 kio

Az ellenzék összefogása, melyet a megelőző politikai döntésekben megbúvó bizonytalanságok idéztek elő, szükségképpen megszűnik; bekövetkezik a kiábrándulás. A korábban hosszú ideig gyűlölt ellenfél pedig nem sokkal később visszatér a hatalomba, jóllehet az ellenzékben eltöltött időszak sem tette szeretetre méltóbbá.

Ez a sémát Silvio Berlusconi Olaszországában már alkalmazták. 1995-ben az egyszerre sápatag, megosztott és jövőkép nélküli baloldal ugyan legyőzte őt, de hat év múltán újra felülkerekedett. Nicolas Sarkozy mai Franciaországában gyarapszik a részben a pártok (zöldek, centristák, szocialisták), részben a különböző személyiségek (Dominique de Villepin csatlakozott Olivier Besancenot kormányellenes felhívásához, akitől pedig szinte minden elválasztja) közötti alkalmi szövetségek száma. Egyetlen céltáblájuk van: az államfő. Rendben van, de mi lesz aztán?

A viták, a bizonytalan politika és az előre beprogramozott csalódás összetartozó hármasa érvényes a mai amerikai mindennapokra is. Egy évvel ezelőtt a republikánusok veresége és George W. Bush elnökségének vége kérészéletű örömmámorba torkollott. Bár a választók egy része – jóllehet a sorsuk semmit sem javult – továbbra is megbízik Obamában, úgy tűnik, a lelkesedés a múlt ködébe vész. Az afganisztáni háború felélénkülése elkeseríti a békepártiakat, az egészségügyi rendszer reformja, no és a környezetvédelmi politika pedig nem jogosít fel messzemenő reményekre. Elterjedőben az a vélekedés, hogy a dolgok „nem igazán mennek jól, bár jobban, mintha sehogy sem mennének” – ám ettől egyre zordabb a légkör. A politikai lelkesedés ismét másutt ver tanyát.

A megfeneklés törvényszerű bekövetkezése növeli a lobbik súlyát, egyszersmind arra késztet bennünket, hogy eltöprengjünk az Egyesült Államok elnökének tényleges hatalmán. Természetesen nem Bushról van szó, aminthogy Romano Prodi sem volt egy Berlusconi. Ez azonban kevés ahhoz, hogy tudjuk, merre tart Obama, s hogy kedvet kapjunk a követésére. Országa szenved: a munkanélküliségi ráta megugrott, a hitelezők teljes városnegyedek házait foglalták le. Az elnök persze nem marad néma: nyilatkozik, magyaráz, győzködi az embereket; egymást követik sokszor ékesszóló beszédei. De mi történik utóbb? Kairóban elítéli az izraeli telepeket, majd beletörődik, amikor újakat hoznak létre. Határozott egészségügyi reformot ígér, majd megint csak enged, amikor a képviselők elveszik az élét.

Skizofréniához vezethet az a gyakorlat például, hogy egyik nap bejelenti a West Point-i kadétok előtt: újabb erőket vezényel Afganisztánba, másnap pedig Nobel-békedíjat kap. A zűrzavarra egyetlen, gyógyírnak tűnő eszközzel reagál: szavainak új áradatával. Minden egyes mondat után annak jelentésével ellentétes értelmezést sugall. Aztán következik szinte mindig a régi nóta: Demokrata barátaim ezt mondják, erre republikánus barátaim ezt és ezt válaszolják; az előbbiek túl sokat követelnek, az utóbbiak pedig nem adják a hozzájárulásukat. Én az arany középutat választom.”

Obama tehát egyfelől arra intette a West Point-i kadétokat, hogy „tanúsítsanak önmérsékletet a fegyverek használatában”, másfelől azonban felszólította az oslói ítészeket, hogy mérjék fel „az erő alkalmazásának szükségességét az emberi tökéletlenség és az értelem korlátai ellenében”. Beszédében utalt Richard Nixon példájára is, aki „a kulturális forradalom borzalmai” ellenére 1972-ben elfogadta Mao pekingi meghívását. Az emberi jogok problémájára érzékeny, egykori republikánus államfő számára ez a találkozó nagyon sokba került, ezért nem sokkal később kénytelen volt a vietnami nagyvárosok elleni bombázásokra kiadott paranccsal és Augusto Pinochet tábornok chilei puccsának támogatásával megvigasztalnia magát… Minderről Obama persze semmit sem mondott az oslói ítészeknek. Kifogástalan „centristaként” helyesebbnek tartotta inkább, hogy egyszerre tisztelegjen Martin Luther King és Ronald Reagan emléke előtt.

Pedig minden jól kezdődött. 2008 novemberében három választókorú amerikai közül kettő (és a névjegyzékbe felvett választók 89,7%-a) részt vett az elnökválasztáson. Nem szokványos jelöltet juttattak a Fehér Házba, hiszen már az életútja is eljövendő változások nagyságára utalt: „Nem szokványos a pedigrém, pályafutásom nem a Fehér Ház folyosóin zajlott le.” Éppen ezért tudta mozgósítani a fiatalokat, a feketéket, a spanyol ajkúakat, valamint a fehér választók nem várt nagy részét (43%-át). Azzal, hogy több szavazatot gyűjtött be, mint Reagan az első megválasztásakor (52,9%-ot 50,7%-kal szemben), Obama valódi „mandátummal” büszkélkedhetett. Ezt egyébként senki sem vitatta el tőle. A republikánusok veresége teljessé vált. Liberális filozófiájuk – amelyet az új elnök tömören és pedagógiailag ügyesen úgy foglalt össze, hogy „adjunk többet azoknak, akiknek a legtöbb van, és reménykedjünk abban, hogy fellendülésük mindenkire kedvező hatással lesz” – csak használhatatlan, ócska kacat. Egyébként a demokraták jelentős többséggel rendelkeztek a Kongresszus mindkét házában.

Megválasztása előtt három hónappal hangzott el Obama alábbi figyelmeztetése: „Az a legfenyegetőbb veszély ránk nézve, ha a korábbi politikai technikákhoz és szereplőkhöz folyamodunk, de másféle eredményt várunk el tőlük. A történelem arra tanít minket, hogy hasonló helyzetekben nem Washingtonból kezdeményezték a változást, éppen ellenkezőleg: azért ért el Washingtonba a változtatás igénye, mert az amerikai nép felkelt és kikövetelte azt.” Vagyis az emberek harcos aktivitásával kell lerázni az ország összes lobbicsoportjának hivatalos székhelyén, a fővárosban tevékenykedő konzervatív nyomásgyakorlókat. Egy év elteltével – miközben népi mozgalomnak semmi nyoma – már nem is tartjuk nyilván az „ugyanolyan politikai technikák és szereplők” által meghiúsított, felhígított, amputált törvényjavaslatok számát.

Előéletét tekintve a jelenlegi elnök valóban elüt az elődeitől. Egyrészt a látható, jól ismert okok miatt. Másrészt azért, mert szokatlan, hogy a Fehér Ház egyik lakója fiatal korában feláldozza a sok pénzt hozó New York-i jogászkarriert a chicagói szegénynegyedben lakók megsegítésének oltárán. Ha azonban azt nézzük, milyen tagokat választott Obama a kabinetjébe, kevésbé felkavaró az újszerűség. A szakszervezetekhez közelálló munkaügyi miniszter, Hilda Solis mellett – akinek a személye szakítást ígért a korábbi politikával – ott találjuk Hillary Clinton külügyminisztert. Az ő diplomáciai törekvései alig-alig ütnek el a korábbiaktól, de ott van Robert Gates védelmi miniszter is, akit egyenesen a Bush-kormánytól örököltek. Megemlíthetnénk rajtuk kívül Timothy Geithner pénzügyminisztert is, aki túl erősen kötődik a Wall Streethez ahhoz, hogy meg tudja vagy meg akarja reformálni azt. Vagy például Lawrence Summers gazdasági tanácsadót, annak a pénzügyi deregulációs politikának az atyját, amelynek következtében az ország szélütés közeli állapotba került. Ami pedig a csapat „sokféleségét” illeti, az bizonyosan nem szociológiai értelemben igaz. Az Obama által elsőként kinevezett harmincöt tisztviselő közül huszonkettő egy-egy amerikai elit egyetem vagy előkelő brit főiskola végzett diplomása volt.

A 20. század eleje óta a demokraták különösen hajlamosak arra, hogy a kompetencia, a pragmatizmus, a legjobb kormányzás („the best and the brightest”), a kiválóság, a szakértelem illúziójának következtében rákényszerítsék akaratukat a nem szűnő demagógiával gyanúsított politikai világra. Ez a fajta filozófia, amelyhez – életútját tekintetbe véve – paradox módon az Egyesült Államok elnöke is csatlakozott (talán azért, hogy ne keverjék össze egy afroamerikai aktivistával?), gyanakodva figyeli a tömegmozgósítást, a „populizmust”. Obama mindenesetre azt remélte: a republikánusok legmérsékeltebb csoportja egyet fog vele érteni abban, hogy ki kell húzni az országot a csávából. Ezért nyújtott nekik kezet. De mindhiába. A legutóbbi visszautasítást így kommentálta: „Az ellenzéki párt segítsége nélkül kellett meghoznunk egy sor nehéz döntést. Ez a párt az, amely a válságba vezető politika irányítása után sajnos úgy határozott, másokra hagyja az egész ügyet.” Különös, de leleplező erejű megfogalmazás: megfeledkezik a 2008-as elnökválasztásról, amelynek következtében nem a republikánusok „határoztak” úgy, hogy lemondanak az ország kormányzásáról mások javára – a választók űzték el őket a hatalomból.

S ezt a republikánusok nem viselték el. Az erőszakosságuk ebből fakad. A Fehér Házat 1951 júniusában is egy demokrata, Harry Truman foglalta el (1945-53 között volt elnök). Habozás nélkül szentelte magát a kommunizmus és a Szovjetunió elleni harcnak, valamint a birodalom és a General Electric profitja védelmének. De hiába minden: a republikánus választók egy részének szemében mindezek ellenére árulónak számított. Joseph McCarthy szenátor például ezt harsogta: „Nem értjük meg a jelenlegi helyzetet, ha nem fogjuk fel, hogy az államszervezet legmagasabb posztjaira kinevezett személyek katasztrófába vezetnek bennünket, megállapodtak ebben. Hatalmas összeesküvésről van szó, ehhez képest a történelem eddigi összeesküvései porszemnyiek. Ha egyszer majd napvilágra kerül ez a gyalázatos összeesküvés, a felelőse meg fogja érdemelni, hogy a becsületes emberek örökre megátkozzák.” A következő négy évben a wisconsini szenátor rémületbe taszította az ország haladó szellemű polgárait, a művészeket, a szakszervezeti tagokat, de még az állam legfelsőbb vezetőit is, beleértve a katonákat.

Mi még nem tartunk itt. Mindazonáltal a légkört ismét mérgezik a rádiós talk show-k, a Fox News nonstop „hírei”, a The Wall Street Journal szerkesztőségi cikkei, a fundamentalista egyházak, az interneten terjedő őrült mendemondák iránt nyitott jobboldali aktivisták paranoiája. Az ilyen mértékű hangzavar mindenhova befurakodik, és lehetetlenné teszi a másként gondolkodást. Így aztán a politika iránt érdeklődő amerikaiak milliói vannak meggyőződve arról, hogy elnökük hazudott családi állapotáról, s hogy meg sem lehetett volna választani, mert külföldön született. Azt hiszik, hogy a győzelme – jóllehet 8 millió 500 ezer szavazattal kapott többet, mint vetélytársa – csalás, „hatalmas összeesküvés” eredménye…

Már maga az a gondolat felháborítja őket, hogy olyan vezetőjük van, aki két évet töltött Indonéziában, egy muzulmán iskolában, aki korábban baloldali aktivista volt, s mellesleg kozmopolita és értelmiségi. (1) Kőkeményen hisznek abban, hogy az egészségügyi rendszer reformja puszta előjáték a „halálbíróságok” létrehozásához, amelyek majd kijelölik azokat a betegeket, akik kezeltethetik magukat. E túlfeszített idegállapotban levő csoportok alkotják a Republikánus Párt kemény magját. A hatalmukban tartják azokat a választókat, akikről a jó centrista Obama azt remélte, megtárgyalhatja velük fellendülést szolgáló politikáját, betegbiztosítási reformját, a pénzügyek szabályozását.

Ennek a reménynek a hiábavalósága azonnal bebizonyosodott. Nem egészen egy hónappal az után, hogy az új elnök beköltözött a Fehér Házba, javaslata az állami kiadások növeléséről a Képviselőház 177 republikánus képviselője közül egyetlenegynek sem nyerte el a támogatását. Novemberben az egészségügyi reform következett: a demokrata többséghez ezúttal egyetlen ellenzéki képviselő csatlakozott. Végül pedig decemberben a hitelintézetek túlzó gyakorlatával szemben a fogyasztók védelmét szolgáló törvényjavaslatot ismét csak republikánus támogató szavazat nélkül fogadta el a Képviselőház. A szövegeket mégis minden alkalommal abban a reményben állították össze, hogy az elnök „kétpárti” javaslatként terjesztheti majd elő azokat…

A pénzügyek esetében senki sem tudja még, mire fog hasonlítani az a törvény, amelyre az elnök végül rákanyaríthatja az aláírását. Végeredményben a száz szenátor közül negyven ellenző elég ahhoz, hogy a vita a végtelenségig folytatódjék. Mivel a republikánusok éppen negyvenen vannak, mindannyian – s persze minden hitszegő demokrata is – megkérhetik támogatásuknak az adott esetben magas árát. Az utóbbiak egyike, Joseph Lieberman, aki már 2008-ban is John McCain támogatására szólított föl, ily módon obstruálta az egészségügyi biztosítással nem rendelkező amerikaiaknak szánt „állami opció” létrehozását. Hogy, hogy nem, éppen a magán biztosítótársaságok számítanak Lieberman szenátor legjelentősebb támogatóinak…

2008. szeptember 28-án, amikor a bankok megmentésére irányuló terv értelmében – amelyet Obama jelöltként támogatott – 700 milliárd dollárt készültek sürgős segélyként kiutalni nekik, az egyik baloldali képviselő, Dennis Kucinich feltette a kérdést a kollégáinak: „Az Egyesült Államok Kongresszusa vagy a Goldman Sachs igazgatótanácsa vagyunk?” A kérdés annyira találó volt, hogy az amerikai elnök nemrég fontosnak tartotta válaszolni rá: „Nem azért kampányoltam, hogy a Wall Street fejesein segítsünk.” Mindazonáltal 2008-ban a Goldman Sachs, a Citigroup, a JPMorgan, a UBS és a Morgan Stanley kampányának húsz legjelentősebb támogatója között szerepelt. (2) William Greider újságíró egyetlen mondatban foglalta össze a lényeget: „A demokraták egy dilemmával állnak szemben: szolgálhatják-e úgy a közérdeket, hogy közben elégedetlenné teszik a kampányukat finanszírozó bankárokat?” (3)

Vajon megreformálható-e az Egyesült Államok? Sokan állítják, hogy a rendszert a „hatalmi ágak egyensúlya” jellemzi. A rendszernek valójában nagyon sok olyan szintje van, ahol a dollár az úr. 2008-ban fiatalok milliói vetették bele magukat a politikai küzdelembe, arra számítva, hogy ezzel az elnökkel minden más lesz, mint korábban volt. De íme, ő is lókupec módjára viselkedik: megvásárol egy olyan szavazatot, amely ellenkező esetben hiányozna neki, udvarol egy olyan képviselőnek, akit máskülönben megvet. Vajon lehetne-e másképpen? Egy ember személyisége sohasem jelentett túl sokat a struktúrák zsarnokságával szemben, főleg akkor, ha az ellenzék hisztérikus, a „népi mozgalom” pedig gyengekezű szakszervezetekben, a végrehajtó hatalom által befogadott fekete aktivistákban és olyan önhitt bloggerekben merül ki, akik azt képzelik, hogy a harcos aktivitás a klaviatúrák fölött terjed. Ahhoz, hogy az Egyesült Államokban a dolgok megfelelő mederbe terelődjenek, a bolygók tökéletes együttállására lenne szükség. Ám a valóságban például a gazdagok adóinak csökkentéséhez Reagannek még arra sem volt szüksége, hogy a republikánus képviselők többségben legyenek…

Obama életútja egy félreértés megszületéséhez vezetett. Egyrészt azért, mert személyére összpontosult az összes fény, minden várakozás. Másrészt azért, mert ez az amerikai elnök már jó ideje nem hasonlít arra a radikális kamaszra, akiről az emlékirataiban ír. Arra, aki szocialista kongresszusokon vett részt, aki felháborodott az 1965-ös indonéziai antikommunista államcsínyen, s aki Harlemben egy Ralph Naderhez közelálló szervezetben tevékenykedett. Immáron semmi közös sincs benne és abban az afroamerikai aktivistában, aki „azért, hogy elkerülje az áruló bélyegét, gondosan megválogatta a barátait. A legaktívabb fekete diákokat. A külföldi hallgatókat. A chicanókat. A marxista professzorokat, a strukturális-feministákat és a punk rock költőket. Cigarettáztunk és bőrdzsekit hordtunk. Éjszaka a hálóteremben a neokolonializmusról, Frantz Fanonról, az európai etnocentrizmusról és a patriarchátusról beszélgettünk.” (4)

A republikánusok számára ez a múlt azt bizonyítja, hogy ez az ember veszélyes, idegen az ország individualista kultúrájától, engedékeny „a szabadság ellenségeivel” szemben, mindenekelőtt pedig elkötelezett „az amerikai egészségügyi rendszer államosítása” iránt. A demokrata aktivisták egy része pedig azt reméli, hogy pillanatnyilag csalódást okozó elnökük nem fog habozni, amint lehetősége lesz haladó szelleműbb politikát folytatni – ő maga is ezt akarja. Egyesek félelme mások reménykedését szítja fel. Mindamellett – Alexander Cockburn újságíró szavait átfogalmazva – az a baloldal, mely a Kongresszusnak beterjesztett törvényszövegek sorait vizslatja, hogy rábukkanjon a győzelem legapróbb nyomaira, tisztában van az idő múlásával: a jövő novemberi parlamenti választások, amelyekre minden bizonnyal zord gazdasági légkörben kerül sor, meg fogják ritkítani a demokrata képviselők sorait.

Összességében túl sokat beszélünk Obamáról. Egy demiurgosz jelmezét viseli: azt képzeljük róla, hogy képes megfékezni a társadalmi erőket, az intézményeket, az érdekeket. A hatalomnak ilyenfajta éretlen megszemélyesítése jellemzi Franciaországot és Olaszországot is, de ott az ördög a másik oldalon bújik meg; ha eltűnik, a baloldal megmenekül… Körülbelül egy fél évszázaddal ezelőtt hasonló helyzet illusztrálására Richard Hofstadter amerikai történész terjesztette el a „paranoiás stílus” kifejezést. Akkoriban elsősorban a maccarthysta jobboldalra és közvetlen követőire gondolt, de hozzátette, hogy ideáltípusát majd az évek múlásával számos egyéb helyzetben is alkalmazni lehet.

Most itt tartunk. Az individualizmus fellendülése, az intellektuális lustaság, a viták hisztérikussá válása, a médiumok kártékony szerepe és a marxizmus hanyatlása általánossá tették azt az illúziót, amely szerint – Hofstadter 1963-as megfogalmazásában – „az ellenfél mindannyiunkkal ellentétben nincs alávetve a történelem nagy mechanizmusának, nem áldozata múltjának, vágyainak, korlátainak. Szabad, aktív, ördögi szereplő. (…) Ő szervezi a válságokat, ő indítja útjára a bankcsődöket, ő okozza a visszaesést, ő készíti elő a sorscsapásokat, végül pedig élvezetét leli az általa kiváltott nyomorban, amelyből aztán hasznot is húz.” (5) Egy ultrakonzervatív rádiós műsorvezető, Rush Limbaugh azzal vág vissza, hogy Obama bizonyos hívei őt tartják a messiásnak. S ebben nem is téved. De miért ragaszkodik ahhoz, hogy minden nap leleplezze az Antikrisztust?

Valójában a 2008. évi novemberi választási „csodának” arra kellene emlékeztetnie bennünket, hogy csodák márpedig nincsenek. És hogy az Egyesült Államok sorsát nem szabad összekeverni sem egyetlen embernek a személyiségével, sem az elnök akaratával.

Serge Halimi

A szerző, Serge Halimi, a Le Monde diplomatique főszerksztője
Ferwagner Ákos

(1Stratagème de la droite américaine, mobiliser le peuple contre les intellectuels. Le Monde diplomatique, 2006. május.

(2A Center for Responsive Politics listája alapján. http://www.opensecrets.org/pres08/contrib.php?cycle=2008&cid=N00009638

(3William Greider: The Money Man’s Best Friend. The Nation, 2009. november 30.

(4Barack Obama: Dreams from My Father. Three Rivers Press, New York, 2004. 100.

(5Richard Hofstadter: The Paranoid Style in American Politics. Alfred Knopf, New York, 1966. 32.

Megosztás