Kapitalizmus, nacionalizmus és vallási fundamentalizmus Lengyelországban

Kategória: 2010. január
Írta: Monika Karbowska
Találatok: 7041

magyarszerk
Húsz évvel ezelőtt a Lengyel Népköztársaság azért bukott meg, mert a tervutasításos gazdasági rendszer kifulladt, illetve az ország eladósodott a nyugati bankoknak. Ezt követően az OECD, az IMF és a nyugati országok (az USA és az Európai Unió) egy új, kisszámú, elnyomásra berendezkedett elitet jutattak hatalomra a Szolidarnoszty mozgalom és a régi rendszer apparátusának tagjai közül. Azóta ez az elit szorosan együttműködik a katolikus egyházzal a neoliberális kapitalizmus kialakítása és hatalmának fenntartása érdekében.

 

Az egyház fundamentalista fordulata

lengyelKarol Wojtyla pápasága idején és vezetésével a katolikus egyház radikalizálódott. Jelenleg az a céljuk, hogy megszakítsák a második vatikáni zsinat által megerősített demokratizálódási folyamatot, s ezzel visszanyerjék az utóbbi száz évben elvesztett pozíciójukat. Lengyelországban ezt az 1980-as évek eleje óta egyértelműen megfogalmazzák. Újságokban, pásztorlevelekben, miséken, az imádságokban, az ifjúsági, nőtagozati, munkás- és értelmiségi mozgalmakban és szervezetekben lehet tetten érni a lengyel egyház egyértelmű szándékát: vissza kell térni a 19. századi állapotokhoz. A nőket újra férfiuralom alá helyezni, visszaállítani a pater familias hatalmi rendszerét, a szexuális szabadságot betiltani.

A célkeresztbe került magától értetődően az abortusz és a fogamzásgátlás is – pedig a lengyel nők számára mind a kettőt engedélyezték már 1956-ban –, ám a Vatikán még a válást is be szeretné tiltatni. 1989-ben a pápa szinte biztos volt abban, hogy Lengyelországban teokratikus, a katolikus papság által irányított államalakulat jön létre, ahol minden törvényi aktushoz a püspöki kar jóváhagyására lesz szükség. A Vatikán és a püspöki kar ezt remélve gyakorol erős nyomást a példátlan méretű társadalmi és politikai válságtól amúgy is legyengült mindenkori lengyel kormányra. A nyomásgyakorlás eredményeképp írták alá 1995-ben a Vatikáni szerződést, amely – a lengyel állam hátrányára – nagy hatalmat biztosít az egyháznak: az állam számára kötelező a katekizmus oktatásának finanszírozása minden világi iskolában; a püspöki kar egyszerű kérelmére vissza kell szolgáltatni az egyházi javakat – még az 1945[1] előtt államosítottakat is –, és szigorúan ellenőrzik az állampolgárokat is, mivel Lengyelországban jelenleg nem kötelező[2] az állami esküvő. A szexuális erkölcsöket érintő minden kérdésben az egyház szava a döntő.

Az abortuszt végül 1993-ban sikerült is betiltatni, pedig az ateista Neutrum mozgalom erőteljes társadalmi tiltakozást szervezett meg (több mint 1 500 000 aláírást gyűjtöttek). Felvették a kapcsolatokat például a francia Planning Familiallal, ami a lengyel Planning Familial Szövetség megalakításához vezetett, s ez később megalapozta a lengyelországi feminista mozgalom újjászületését.

Az egyház szerepe a kapitalizmus helyreállításában

Radikális és fundamentalista tehát az az egyház, amely 1990-ben megalapította a szélsőséges Nemzeti Katolikus Egység Pártját (Zchn). 1991-től koalícióra léptek a különböző neoliberális pártokkal, s az ebből a közegből származó férfiak az 1991-1993, az 1997-2001 és a 2005-2007 közötti időszakokban minden liberális jobboldali kormányban kiemelt szerepet játszottak. Óvatosan kell bánnunk azzal a ténnyel, hogy a populista-vallásos-fundamentalista és a neoliberális erők – amelyeket a Lengyel Köztársaság elnöke, Lech Kaczynski és miniszterelnöke, Donald Tusk képvisel – napjainkra már szakítottak egymással. Ne tápláljunk illúziókat: a 90-es évek jobboldali kormányaiban ezek a férfiak kiválóan megértették egymást. Márpedig azok meghatározóak voltak a kapitalizmus restaurálása szempontjából.

A lengyel komprádor elit e két irányzata, az ultraliberális jobboldal és a nacionalista-vallásos jobboldal kiegyezett egymással: az ultraliberálisok az egyház javára feláldozzák a nőkérdést az abortusz betiltásával, az egyház pedig segíti a rablókapitalizmus berendezkedését, segít elnyomni az alsóbb néposztályokat azzal, hogy elfojtja és tompítja a kapitalizmusellenes megnyilatkozásokat – jóllehet ez ellenkezik az egyház szociális elveivel. Az IMF strukturális reformjai, a privatizációk és a gyárbezárások szétrombolták a lengyel ipart, ami tömeges, több millió embert érintő munkanélküliséghez vezetett. 2004-ben, az Európai Unióba való belépés előestéjén Lengyelországban a munkanélküliség az aktív lakosság 20%-át érintette! Azóta körülbelül 4 millió lengyel vállalt munkát Európa különböző országaiban – ez az igazi „Bolkenstein-emigráció”. Többségük lengyel alvállalkozó cégeknél, feketén dolgozik. Közben a lengyel kormányok nyíltan büszkélkednek azzal, hogy sikerült „kiszervezniük” a munkanélküliség gondját a nyugati országokba. A lakosság legszegényebb rétegeinek tömeges emigrációját a sajtó a kormány sikereként mutatja be, miközben itt egy valóságos társadalmi tragédiával állunk szemben, ami a kapitalista rendszer tehetetlenségét bizonyítja.

A nacionalista és a neoliberális politikai erők szövetsége az alsó néposztályok ellen

Az alsó néprétegek az egyház által is képviselt ultrajobboldali vallásos és nacionalista ideológiát követik. Az állam fokozatosan felhagy különböző szociális feladatainak ellátásával: bezárja az óvodákat, az iskolákat, az egészségügyi és a szociális központokat. A szociális ágazatot átadták az egyháznak. A vatikáni megállapodás értelmében a szociális ellátás és a szolgáltatások az egyház köntösébe bújva működnek. Ezért sok munkanélküli vagy – rendkívül bizonytalan szerződésekkel – a fekete- és a szürkegazdaságból megélő nő egyházi alkalmazott lett, akár mint az apáca (ingyenes munkaerő a kórházakban, az óvodákban és az öregek otthonában), akár mint önkéntes (ugyanezekben az állásokban). Ez főleg azokat a 45 év fölötti asszonyokat érinti, akik 1989 előtt aktívak voltak. Most pedig arra ösztönzik őket, hogy többé-kevésbé ingyen a különböző egyházi szervezetekben dolgozzanak.

A köztisztviselőknek is (nőknek és férfiaknak egyaránt) az egyházi ideológiát kell követniük: felkérik a magas beosztású köztisztviselőket, katonatiszteket, egyetemi tanárokat – a lefokozásukkal fenyegetőzve –, hogy vegyenek részt olyan ünnepségeken, amelyeknek része a kötelező mise. A tanárok kénytelenek elfogadni a diákok fundamentalista oktatását a katekizmusórákon, a papok aktív szerepét az osztályértekezleteken és azt, hogy az órák gyakran elmaradnak a különféle egyházi programok – misék, vallásos ceremóniák, kötelező imádságok – miatt. Sok tanárnőnek okoz gondot a szakmai elismertség és elfogadottság kérdése, mivel az egyház képviselői alulértékelik a nőket, akiket az egyház és az állam ellenőrzésének alávetett szexuális tárgynak tekintenek.

A nemzeti identitástudat és a bűnbakkeresés

Az északi és az északkeleti, iparától megfosztott és nyomorba kényszerített régiók lakosságát gyakorlatilag a katolikus szélsőjobboldal karjaiba taszították – ennek egyik szomorú megnyilvánulása a híres-hírhedt fundamentalista és antiszemita Radio Maryja. Ez a szélsőjobboldali hang terelgeti-szítja az általános elégedetlenséget, melynek célpontjai a gondosan újra felélesztett hagyományos bűnbakok: a kommunisták, természetesen – mint mindig – a zsidók, de azok a nők is, akiknek abortusza volt (őket nemes egyszerűséggel legyilkosozzák), a homoszexuálisok, valamint egyéb „tévelygők” és deviánsok, az oroszok és a németek, a keleti és a nyugati örök ellenségek, de még a franciák is, amikor tiltakoznak a posta- és a vasútprivatizáció ellen, az iraki háború vagy más néven az iraki „demokrácia megteremtése” ellen. A rendszerváltás előtti politikai rendőrséget hibáztatják a mai Lengyelország minden gondjáért, bajáért: a munkanélküliségért, a maffia jellegű privatizációkért, a közösségi tulajdon ellopásáért, a korrupcióért és azért, ahogyan az elit megveti és semmibe veszi a népet.... Ez az ijesztő félrebeszélés robbanásig feszült politikai helyzetet teremtett, mivel a vallási fundamentalizmus a nemzettudat egyik fontos összetevőjévé vált – csak az a lengyel, aki katolikus, minden lengyelnek követnie kell az egyház előírásait, különben le kell mondania nemzeti hovatartozásáról.

Ez a fajta nemzettudat a következő logika szerint fonódik össze szorosan a kapitalizmussal : „A jelenlegi kapitalizmus tökéletesen megfelel a lengyel nemzeti identitásnak, kizárólag ez a fajta rendszer képes összetartani a katolikus és antikommunista Lengyelországot a maga tisztaságában, egységében”. A lengyel polgárokat közel húsz éve naponta bombázzák ezzel az ideológiával a médiában, az egyházban és az iskolákban.

Mindez a jogrendszerben az Alkotmányt és az Emberi Jogok Európai Egyezményét megszegő rendelkezésekhez és jogalkalmazási gyakorlathoz vezet, ám az Európai Unió különösebben nem háborodik fel rajta. Az átvilágítási törvény[3] megtiltja, hogy megválasztható legyen, illetve köztisztviselői és közalkalmazotti pozíciót töltsön be az az állampolgár, akit a régi rendszerben a politikai rendőrséggel való együttműködéssel gyanúsítottak. Az „állami tisztaság” őre a Nemzeti Emlékezés Intézete (IPN) nevű, alkotmányellenes alapokon álló intézmény, amelyet a nemzeti-katolikus szélsőjobboldal emberei –általában és többségükben férfiak – vaskézzel vezetnek. Milliók életéről döntenek, hiszen kezükben van a volt politikai rendőrség levéltári anyaga, s politikai ellenfeleikről rendszeresen hoznak nyilvánosságra kompromittáló adatokat. Téves kiszivárogtatás esetén bármelyik állampolgár nyilvános meghurcoltatás áldozatává válhat, ahogyan ez meg is történt sok színésszel, filmrendezővel, tanárral, de még püspökökkel is.

A háború mint a nacionalista kapitalizmus logikus következménye

A tőke és az oltár egységének fenntartását hatékonyan segíti egy jó kis háború is. Nem meglepő tehát, hogy a lengyel elit – még a szocialista-liberális része is – lelkesen fogadta a George Bush által Afganisztán és Irak ellen indított két imperialista háborút, és vetette bele magát. Ugyanilyen lelkesen hívták be az amerikaiakat Lengyelországba, hogy elhárítórakétákat vagy más néven rakétapajzsot telepítsenek oda. A háborús álláspont rendszeres hangoztatása többek között azt szolgálja, hogy a lengyeleket mint felsőbb rendűeket kiemelje a világ népei közül – különösen tekintettel a „muzulmán” afgánokra és az irakiakra. A lengyelek felsőbbrendűek, mint a „muzulmánok” – szajkózza a sajtó rendszeresen –, mert kapitalisták, katolikusok és nyugatiak. Így a hazai, belső bűnbaknak van megfelelő külső, külföldi bűnbak párja is.

A második világháború szörnyűségeinek következtében a lengyel kultúra pacifistává vált, ami az 1960-as évektől az ENSZ fejlesztésében vállalt aktív lengyel szerepben is megnyilvánult. Különösen az ENSZ békefenntartó tevékenységét támogatta a lengyel kormány. Ezt tükrözte a Szolidarnoszty munkásszakszervezet internacionalista pacifizmusa is. Az amerikai irányítású hadseregekben a lengyel katonák által elkövetett nemi erőszak és a gyilkosságok azonban Lengyelországot is megbélyegezték mint imperialista, népellenes, megszálló országot, ráadásul olyan népek ellenében, akikkel korábban semmilyen történelmi kapcsolata sem volt. A lakosság nagy része persze továbbra is ellenzi a háborúkat és az amerikai támaszpontokat, de a tiltakozás csak passzív formát ölt. A kapitalizmussal szembeszálló baloldal által szervezett háborúellenes tüntetéseken sosem volt tömeges részvétel. A politikai elit és a középosztály pedig szívesen azonosítja magát a háborúzó kapitalizmussal, és magasabb rendűnek érzi magát, mint az „öreg Európa pacifista, elnőiesedett és félős” népei[4].

Lehet-e ellenállni?

A kapitalista-nacionalista-vallási fundamentalizmus közötti kapcsolat ma annyira erősnek és megbonthatatlannak látszik, hogy fel kell tennünk a kérdést: maradt-e halvány remény a változásra? Változás csak a munkásosztály újrainduló harcából születhet. A nehéziparban – főleg a szénbányászatban, amely minden neoliberális gazdaságpolitika ellenére a lengyel gazdaság gerince maradt – a munkásellenállás hosszú történelmi múltra nyúlik vissza. A munkások megőrizték bizalmatlanságukat a mindenkori, magát elitnek kikiáltó, nem legitim réteggel szemben. A közszolgáltatások elnőiesedett szakmáiban – az oktatásban, az ápolásban, a mentőszolgálatban – dolgozók nap mint nap átélik és megtapasztalják a privatizáció következményeit. Az óriás kereskedelmi vállalatoknál lezajlott első nagy sztrájkok pedig most először megkérdőjelezték a kapitalizmusra oly nagyon jellemző fogyasztási kultúra kultuszát.

A különféle szezonális munkák után sok asszony tér vissza Európa gazdag országaiból azzal a tapasztalattal, hogy másutt mások máshogyan élnek, jóllehet ott ők csak a szegények kizsákmányolt és a kivándorlók kirekesztett életét élték. Összehasonlítják a saját életüket más európai munkásasszonyok életével, és rájönnek, hogy többre kell értékelniük saját magukat[5].... Az utóbbi húsz évben kifejlődtek az antiklerikális érzelmek is Lengyelországban, ezt jelzi, hogy a két antiklerikális hetilap 80, illetve 300 ezer példányban fogy. Az egyházellenes érzés főleg a kisvárosokban erősödött fel, mert ott a legszembetűnőbb, hogy az egyház rátette a kezét a közösségi javakra. Elképzelhető, hogy ez az ellenérzés már a következő helyi választásokon politikai mozgalommá válik.

Végül pedig fontos megemlítenünk, milyen alapvető és meghatározó lehet az egyéni ellenállás az egyház nőellenes elnyomásával szemben ellen. Azzal, hogy Alicija Tísiac sikeresen elítéltette az Emberi Jogok Európai Bíróságával a lengyel államot, bebizonyította, hogy még a legdurvább abortuszellenes törvény ellen is fel lehet lépni. Példáját más nők is követik. Jelenleg Alicija egyházi férfiak és a vallásos média ellen indított pert rágalmazás miatt. Mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy megtörjön a vallásos fundamentalizmus és a nacionalizmus egyeduralma, és a nők új szabadságot vívjanak ki maguknak. A kivándorlás elősegíti az „abortusz-kivándorlást” is, például Angliába, és ez rákényszeríti az európai országok kormányait, hogy ismerjék el a titkos és törvényellenes abortusznak legalább a létezését. A szezonális utazások tömeges száma is segít kivonni a nőket az egyház befolyása alól. Lengyelországban a nők szenvedték meg leginkább az új politikai rendszer bevezetését – lehet, hogy a nők lesznek egy új politikai mozgalom kezdeményezői is.

A szerző Monika Karbowska politológus, kutató, Párizsban él.

Fordította: Morva Judit   



[1] Ez a szerepe az „egyház és az állam vegyesbizottságának”, amelyet 1989-ben hoztak létre, és a mai napig aktívan működik. Ebben a teljesen alkotmányellenes intézményben részben állami köztisztviselőkkel, részben az egyház képviselőivel dolgoznak együtt, és áttekinthetetlenül döntenek az állami vagyon és magántulajdon kérdésében is. Több egyesület – amelyeket a bizottságban részt vevő egyházügyi minisztérium tisztviselői tájékoztatnak – jelezte már: elég, ha az egyház képviselői megneveznek egy-egy telket, épületet, művészeti tárgyat, és az állam készségesen nekik adja, anélkül, hogy az igénybejelentés jogosságáról szóló igazolást megkövetelné.

[2] Az egyházi esküvőnek közvetlen anyakönyvezési szerepe van. Ugyanakkor az egyházi esküvők üzenete a nők számára egyértelműen alkotmányellenes, hiszen az egyenlő jogok és kötelezettségek helyett a nők alávetettségét hirdeti. Sok fiatal nő nem is tudja, hogy megtagadhatja a házasságot, és a fogamzásgátlásról sem kapnak a valóságnak megfelelő tájékoztatást.

[3] Ezt Lengyelországban lusztrációs törvénynek, megtisztulási törvénynek hívják – a kifejezés vallásos, transzcendentális utalás arra a történelmietlen elképzelésre, amely szerint a szocializmus több mint negyven éves időszakát „helyre kell állítani”, és az elkövetett „bűnökért” kárpótlást kell és lehet adni – a fordító megjegyzése.

[4] Ezt fejezte ki a média, amikor „Az Új Európa nyolc államának levelét” kommentálta 2003-ban, amelyben támogatták Bush iraki háborúját, szemben a pacifista Franciaországgal és Németországgal.

[5] Személyes beszélgetések a Görögországból, Spanyolországból, Írországból, Franciaországból, Németországból hazafelé jövő buszokon.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések