Nem a csatornázás az egyetlen megoldás

Kategória: 2010. január
Írta: Maggie Black
Találatok: 4508

Az ENSZ „Vizet és higiénikus környezetet mindenkinek” kampányának 1980-as évekbeli elindítása óta a higiénia úttörői szép csendben kitaláltak néhány olcsó és víztakarékos megoldást. Tökéletesítették a közös latrinát, hogy kellemesebb, tisztább, tartalma pedig biológiailag lebomló, komposztálható legyen.

A környezetvédők a lakókörnyezet higiénikussá tételében ökologikus megoldásokat javasolnak, mint például az ürülékben lévő tápanyagok visszaforgatását a trágyázás számára. Jóllehet ez sokak ízlésének nem felel meg, de bizonyos társadalmakban, nevezetesen Skandináviában és Délkelet-Ázsiában jó fogadtatásra talál. Bár a vezeték nélküli vécék nem olyan vonzóak, mint a makulátlan, porcelánból készült vécécsészék, mégis illendőek és használhatóak. A fogyasztók ízlése és pénztárcája figyelembe vételével számos változatuk létezik, a legolcsóbb körülbelül tizenöt euró.

Egyes modellekben hidraulika van, és egy vödör víz beöntésével, kézi erővel üríthetők ki. A száraz vécékbe viszont hamut kell önteni, az befedi az ürüléket, a szagokat pedig beépített szellőző-berendezés távolítja el.

Kissé költségesebb, módosított csatornázási megoldások is léteznek: kis átmérőjű, egyszerű elrendezésű csőrendszerrel. Ezek elővárosi környezetben alakíthatók ki.

Tehát már nem megoldhatatlan, hogy olyan helyen, ahol lehetetlen kiépíteni a csatornarendszert – nevezetesen a nyomornegyedekben és a falvakban, ahol kétmilliárd ellátatlan ember él –, alkalmas vécéfajtát használjanak.

A modelleket folyamatosan tökéletesítik, hogy minél meggyőzőbbek és vonzóbbak legyenek a fogyasztók számára: a vécécsészék színes műanyagból készülnek, a szellőzőcsövek egyre olcsóbbak, a piacon vécéülőkék és tisztítószerek találhatók.

De minthogy az érintettek nagy része szegény, a döntéshozóknak nehéz kérdésre kell választ adniuk: a hatóságok vagy a felhasználók finanszírozzák-e a berendezéseket és a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatásokat?

A XIX. század közegészségügyi forradalma idején magától értetődőnek tűnt, hogy ha a csatornahálózat kiterjesztését teljességgel a piac működésére bízzák, a legszegényebb városnegyedekben élők nem részesülhetnek belőle. A városok vezetése és a közegészségügyi hatóságok közmegegyezéssel segítettek – ha nem is a vécécsészék vagy a házak bekötési költségeinek kifizetésében, de legalább a csatornák és az ürítő-kezelő berendezések finanszírozásában. Még ha sikerül is a legszegényebbeknek masszív gödörrel vagy tartállyal ellátott vécéhez jutniuk, igazságtalanság lenne elvárni tőlük, hogy a kiürítés és az elszállítás teljes költségét fedezzék, miközben a jó minőségű csatornákkal ellátott környékek lakói támogatást kapnak e szolgáltatásokra. Az adományozók számos, szegény országban megvalósított környezethigiéniai program keretében mindent finanszíroztak – beleértve a költséges toaletteket is, melyek templomként állnak a lakóhelyek központjában, és soha nem került sor rendeltetésszerű használatukra. Egyesek úgy vélik, ha az emberek nem saját maguk fizetnek a vécéjükért, nem érzik azt saját döntésüknek, következésképp nem is használják.

Márpedig a toalett mindenekelőtt a ház kényelmét fokozza, és ebben a minőségében fog megszokottá válni. Az a cél, hogy a helyi mesteremberek, az építők, sőt a hagyományos emésztőgödrök takarítói is helyet kapjanak egy új, tekintélyes, jól fizetett közegészségügyi rendszerben.

Indiában, Indonéziában és másutt is vannak már példák olyan kisüzemekre, ahol fiatal férfiak és nők vécéalkatrészeket készítenek, és értékesítésükből, kiszállításukból, beszerelésükből megélnek.

A hulladék begyűjtése, visszaforgatása és megsemmisítése – beleértve a helyi szemétégetők, a hulladék-feldolgozók és az aerob emésztők építését is – megélhetést biztosító tevékenységgé válhatnak, ha sikerül kezdeti tőkéhez jutni például az adományok és a kormányzati segítség révén.

Azt, hogy miért fordítanak sokkal több figyelmet a vízellátásra, mint a környezethigiéniára, a felelős politikusok és tervgazdászok gyakran azzal próbálják megmagyarázni, hogy a lakosság ezt, nem pedig az ürülék eltávolítását igényli. Ám ennek oka csak az lehet, hogy még mindig tabutémáról van szó, nem pedig az, hogy az emberek, főleg a nők ne éreznék szükségét.

Az indiai Tamil Nadu állam egyik városában, a latrinák korszerűsítését célzó programok keretében 200 000 dolláros forgótőkét bocsátottak nőkből álló csoportok rendelkezésére. E csoportoknak már igen nagy tapasztalata volt a mikrohitelek terén, tagjaik megszokták, hogy segítsenek egymásnak a kölcsönök sikeres visszafizetésében. Ezért a helyi kereskedelmi bankok és a csoporttagok félretett tartalékainak köszönhetően nagyon rövid időn belül sikerült összesen 1,1 millió dollárt beruházniuk, jelentős mértékben növelve így a haszonélvezők számát.

Valójában minden jel arra mutat, hogy a változás már elkezdődött. A  megfelelő toalettek iránti igény egyre nő. Nem egészségügyi okok miatt, hanem azért, mert az emberek méltó körülményekre, kényelemre, intimitásra, a nők és a gyermekek biztonságra vágynak, a férfiak jobb társadalmi helyzet elérésére törekednek. Ez az igény a túlnépesedett városi övezetekben valószínűleg jobban kifejezésre jut, mint falun.

 

Fordította: Farkas Lilla