hu | fr | en | +
Accéder au menu

Erkölcs és gazdaság - A megjavíthatatlan kapitalizmus

A nagybankok érzéketlensége és nemtörődömsége láttán, a pénzügyi világválság kellős közepén a kapitalista országok vezetői az asztalra csaptak. A legvakmerőbbek még a kapitalizmus erkölcsi felelősségét és megjavítását is megpendítették, legfőképpen azért, hogy ne kelljen felvetni a rendszer alapvető megváltoztatásának kérdését. Ám az efféle ígéretek ideje elmúlt. Nem maradt más hátra, mint a ködösítés.

JPEG - 574.9 kio

Vajon nem lenne-e időszerű a kapitalizmus erkölcsi megújítása? A kérdést –Nicolas Sarkozyvel az élen – a válság tetőződésekor fogalmazták meg vezetőink, ugyanazok, akik korábban „a történelem (boldog) végét” képviselő liberalizmus mellett mondtak elhamarkodottan védőbeszédet. A kérdést azonban rosszul tették fel: ha ugyanis a kapitalizmus erkölcsileg javításra szorul, akkor az azt jelenti, hogy nem erkölcsös; ha viszont javítható, akkor rendszerét tekintve lényegében nem erkölcstelen. Csak a túlkapásai miatt vonhatnánk felelősségre. Csakhogy az immoralitás a kapitalizmus alkotóeleme, ellentétben azokkal az elképzelésekkel, amelyek a gazdaságot erkölcstől mentes realitásnak tekintik.

Friedrich Hayek ultraliberális közgazdász már a XX. században (1) megfogalmazta ezt az ellentmondást, mondván, hogy csak az egyén szándékos magatartását lehet erkölcsösnek vagy erkölcstelennek minősíteni – ellentétben egy társadalmi rendszerrel, amelyet nem lehet igazságosnak vagy igazságtalannak tekinteni, hiszen annak létrejöttét senki sem akarta, szándékosságról ebben az értelemben tehát nem lehet szó. Hayek e logika mentén jut el odáig, hogy még elvként is elutasítja a „társadalmi igazságosságot”, amelyet abszurdnak nyilvánít, hiszen valami olyasmiről hoznánk ítéletet, amiről nem lehetséges: „Nincs olyan kritérium, amely szerint megállapíthatnánk, mi az, ami «társadalmilag igazságtalan»; az igazságtalanságnak[2] ebben az esetben ugyanis nincs elkövetője". Hayek ebben az antropomorfizmus maradványait véli felfedezni, amely (a szó személytelen értelmében) embertelen realitások mögött emberi szándékot lát; ez az antropormorfizmus jellemzi véleménye szerint a szocialista ideológiát, a vagyon és a gazdagság termelését szolgáló eszközök igazságos újraelosztásának szándékát is. Hayek koncepciója tehát a társadalom gazdasági szervezetének vizsgálatában a teljes amoralitáshoz, sőt egy olyan cinikus állásponthoz jut el, amely elkendőzi, és előre felmenti a rosszat – amivel fel is erősíti azt –, hiszen az erkölcsi rossz kategóriáját a gazdasági életben elméleti síkon, szellemi alapjaitól megfosztva tagadja (3) .

Ez a tézis nemrégiben ismét erőre kapott, mégpedig André Comte-Sponville Le capitalisme est-il moral ? (4) (Erkölcsös-e a kapitalizmus?) című könyvének köszönhetően, amelynek médiabeli sikere – jóllehet a gazdasági válság épp az ellenkezőjét igazolta annak, ami a könyvben áll – kitűnően mutatja a liberális ideológia túlzott jelenlétét. Comte-Sponville a társadalmi élet keretein belül négy rendszert különböztet meg egymástól; a tudományos-technikai, a jogi-politikai, az erkölcsi és a (szeretetként definiált) etikai rendszert, a gazdaságot az elsőbe sorolva: «Az erkölcs nem játszik közre egyetlen olyan folyamat leírásában vagy magyarázatában sem, amely a tudományos-technikai rendszeren belül megy végbe. Ez különösen igaz az ebbe a kategóriába tartozó gazdaságra.» (5) .

Politikai cinizmus

Az erkölcs tehát külső tényezővé válik, kikerül az elemzés hatóköréből, a kapitalizmus pedig besorolhatatlan: nem morális és nem is immorális, hanem amorális. Nem azért, mintha tagadná, hogy az erkölcsi szempontokat is figyelembe kell venni – senki sem támogatna ma már egy ilyen radikális álláspontot. De az erkölcs csakis a háttérből, azaz a politikán és a jogon keresztül avatkozhat be a gazdasági valóságba, és csakis a már okozott károk enyhítésére, anélkül azonban, hogy az okok megszüntetését célul tűzhetné ki. Ráadásul – mivel a gazdasági folyamatoknak nincs megnevezhető alanya – lehetetlen ítéletet hozni olyan normák alapján, amelyek csak egyén által elkövetett tettekre alkalmazhatók: ez is keresztülhúzza azt az elgondolást, amely a társadalmi igazságszolgáltatásnak erkölcsi jelentőséget tulajdonít, és feladatul tűzi ki a gazdaság módosítását, ha az nem felel meg az igazságosság követelményeinek. A kapitalizmus lehet igazságtalan – ismeri el mindennek ellenére –, ahogyan a természet is igazságtalanul osztja szét a tehetséget az emberek között, de kétségtelenül nem immorális, tehát nem szorul alapvető változtatásra (6) .

Az effajta fejtegetés nem csupán felmenti a kapitalizmust a jelenleg jól látható problémák, sőt az elkövetett komoly pusztítások vádja alól – azaz ideológiai szempontból igazolja is –, de felerősíti a politikával kapcsolatos általános cinizmust is, hiszen megfosztja a politikát minden alapvető erkölcsi elvárástól.

A kapitalizmus ilyetén igazolása alapvető tévedésen nyugszik, mely Compte-Sponville-nél tökéletesen nyilvánvalóvá válik, és a kapitalizmus összes támogatójánál megjelenik: a gazdaság bevonása a tudomány és a technika rendszerébe, tehát abba a kategóriába, amely morális szempontból ténylegesen semleges. Mindeközben épp azt a lényegi különbséget felejtik el, amely különválasztja a gazdaságot a tudománytól és a technikától.

A tudomány és a technika (alapjait képezvén természetesen a gazdaságnak) nem más, mint eszköz, és csakis a társadalomban való alkalmazásuk alapján ítélhetők meg. Következésképp egy új termelési technika, amely növeli a munka termelékenységét, önmagában véve még nem idézi elő a munkanélküliséget és nem rossz tehát, éppen ellenkezőleg: hozzájárul a szükséges munka idejének, és ezzel együtt az ember fáradozásainak csökkentéséhez: ugyanannyi dolgozóval ugyanannyi mennyiség termelhető rövidebb idő alatt; vagy a termelékenységnövekedésnek köszönhetően még növelni lehetne a béreket. A technológia értéke tehát alkalmazásának módjában rejlik.

Ezzel szemben – és ez Marx nagy tanítása, akiről a hivatalos gazdasági elméletek egészen a jelenlegi válságig megfeledkeztek – a gazdaság olyan gyakorlatot jelent, amelyben egyesek (a kapitalisták) úgy viszonyulnak másokhoz (a munkásokhoz és általában is a bérből élőkhöz), hogy a viselkedésük a kizsákmányolás kategóriájába tartozik. Őrült munkatempót diktálnak, a versenyképességre hivatkozva elbocsátják vagy szembeállítják a munkásokat egymással az eredményesség vagy az új menedzsment szabályok életbelépése miatt, amelyekről tudjuk, hogy elviselhetetlen szenvedést idéznek elő napjainkban a munkahelyeken (7) . Mindez nem a technikától vagy a tudománytól függ, hanem attól a társadalmi gyakorlattól, amely alapján a munka szerveződik, amely szándékosan kereskedelmi (profit) alapokon működik, és amely meghatározásánál fogva erkölcsi ítéletnek vethető alá, azaz lehet emberséges és embertelen, erkölcsös és erkölcstelen gyakorlat. Marx ezt világosan megfogalmazta, mondván: „a politikai gazdaságtan nem egyenlő a technológiával (8) ”.

Szélesebb értelemben – mivel itt a politika hatalmát kérdőjelezik meg – el kell utasítani a gazdaság valóságának azt az értelmezését, amelyet általában a gazdaságnak tulajdonítanak, azaz egy olyan objektív és abszolút realitást, amely az embertől független, kérlelhetetlen törvényeknek van alárendelve, a természet törvényeihez hasonlóan, amelyek nem vonhatók erkölcsi ítélet alá, mint ahogy a szabadesés törvényét sem kritizáljuk... még ha időnként fájdalmat okoz is! Az ilyenfajta szellemi céltalanságnak a neve: ökonomizmus. Az a lényege, hogy a gazdasági tevékenységet minden más tevékenység fölé, a legfontosabb helyre emeli, és úgy tekint rá, hogy lényegéből adódóan a politika felelőssége alá nem vonható folyamatokból áll.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ha a kapitalista gazdaságnak vannak törvényei, akkor azok szigorúan egy bizonyos, a magántulajdon által szabályozott termelési rendszeren belül érvényesek; módosulhatnak, sőt, elméletileg meg is szűnhetnek, ha a rendszer megváltozik. Ezeket a törvényeket tehát egy adott típusú gazdaság (amely nem a történelem vége) működési szabályainak kell tekintenünk, amelyek mentén – önmagukban is gyakorlati szerepük lévén – egy bizonyos típusú gyakorlat szerveződik az emberek között. Ezeket a törvényeket bevezették (és ma már kiterjednek az egész világra), tehát módosíthatók. Ami azt jelenti, hogy az említett „gazdasági törvények” közvetlenül az erkölcsi törvények hatálya alá tartoznak, mint minden, amit a gyakorlatban alkalmaznak.

Ezért sem válhat a „közgazdaságtudomány” a társadalomtudományokhoz hasonlóan értékítélettől mentes tiszta tudománnyá, mivel tárgyának természetéből adódóan különböző értékeket vet össze, még ha nem is explicit módon; az emberi tevékenységet vizsgálja, és befolyásolja a valóság elemzését ilyen vagy olyan irányba, amit helyeselhetünk vagy elvethetünk.

Albert Otto Hirschman amerikai közgazdász is rámutatott erre, hangsúlyozva gazdaságtudomány és erkölcstudomány gyakran nem tudatos összefonódását. „Az erkölcsiség (...) áll munkánk középpontjában, feltéve ha a társadalomtudomány-kutatók erkölcsi szempontból élő emberek (9) ” - fogalmazza meg a morális törekvések nyílt és tudatos elismerésére vonatkozó elvárást a társadalomtudománnyal szemben, csatlakozva Marxhoz, aki a Gazdasági-filozófia kéziratok 1844-ből című művében kijelenti, hogy a gazdaság „valóságos morális tudomány, a legeslegmorálisabb tudomány (10) ”.

Vajon milyen erkölcs követeli meg tőlünk, hogy tüzetesebben foglalkozzunk a gazdasággal, és ne tekintsük a valóság egy olyan szeletének, amellyel szemben a politikának tehetetlenül meg kell hajolnia? Elsősorban azzal a szemlélettel kell szakítani, amely az ember erkölcsi megközelítését kizárólag az egyén bűneire és erényeire, illetve az egyének közötti kapcsolatokra szűkíti le. Ezzel ellentétben az etikától megkülönböztetett, az emberi kapcsolatokra vonatkozó (11) erkölcsnek a társadalmi viszonyok egészére kell érvényesnek lennie, azaz a politikai életre (szűkebb értelemben az intézményekre), a társadalmi életre (szintén szűkebb értelemben a szociális jogokra) és a gazdasági életre is.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy az 1789-es és az 1948-as Emberi Jogok Nyilatkozata óta az erkölcsi elvárásokat egyre inkább figyelembe veszik e két első területen, vagyis a politikai életben és a szociális jogok területén, de úgy tűnik, hogy azt kívánják: itt álljon meg és a gazdaság területét hagyja érintetlenül. Ezt a tiltást kell feloldani és egy olyan erkölcsös politikát kell célul kitűzni, amely ugyanakkor erkölcsös gazdaság is, és így meghonosítja az erkölcsi értékeket a gazdaság területén is.

De vajon milyen erkölcsi értékek és milyen politika megvalósulása legyen a cél? A kanti megfogalmazás, amely a hétköznapi erkölcsi elvárásainknak is megfelel, jól alkalmazható lenne: az általános erkölcsi törvény megparancsolja, hogy ne eszköznek tekintsük a másikat, hanem tiszteljük, és ne gátoljuk a függetlenségét. Minden metafizikai és vallásos szellemi múlttól megszabadulva követeli, hogy töröljük el a politikai uralmat (ez a demokratikus intézményeken keresztül már részben megvalósult), a társadalmi elnyomást (ez a XIX. századi munkásmozgalmak által kivívott szociális jogok bevezetésével részben szintén megvalósult) és a gazdasági kizsákmányolást is: ennek megszüntetése még korántsem valósult meg, pedig a politika csakis ezt követően óvhatná meg és mélyíthetné el a más területeken már megszerzett erkölcsi tapasztalatokat.

A kapitalizmus erkölcsössé tétele tehát kétséget kizáróan lehetetlen, hiszen alapjaiban véve immorális: a kevesek érdekeit szolgálja, eszköznek tekinti a dolgozó többséget, tagadva autonómiájukat. Egy erkölcsös kapitalizmus követelése tehát valójában a kapitalizmus eltörlésének követeléséhez vezet, függetlenül a feladat nehézségétől.

* Francia filozófus. Nemrégiben jelent meg L’ambition morale de la politique. Changer l’homme? (Erkölcsi törekvések a politikában. Az embert megváltoztatni?) című könyve a L’Harmattan kiadónál.

Yvon Quiniou

Barna Anett

(1In. F. Hayek, Droit, législation et liberté (Jog, törvényhozás, szabadság), Presse universitaire de France (PUF) 3 kötet, 1980-1983.

(2) Uo. 2. kötet, 94. o.

(3) Ha megkérdezték volna Hayeket, mit gondol a liberalizmus emberi következményeiről, voltak-e áldozatai, így válaszolt volna : „Hát, annyi baj legyen!”.

(4) Albin Michel, Paris, 2004, 2009-es újrakiadás.

(5) Uo. 2. kiadás, 78. o.

(6) Uo. 238-239. o.

(7) Lásd még: Christophe Dejours és Jean-Pierre Durand munkáit, „Nouvelles aliénation”, Actuel Marx PUF, Paris, n° 39, 2006. május.

(8) Contribution à la critique de l’économie politique (A politikai gazdaságtan bírálata), Editions sociales, 151. o.

(9) In: Albert. O. Hirschman: L’économie comme science morale et politique (A gazdaság mint erkölcs- és politikatudomány), Gallimard/Seuil, 109. o.

(10) Eltekintve a fiatal kori Marxtól, ez az összefonódás nincs kibontva – Marx életművének egy hiányossága.

(11) Szóhasználatomban az etika (l’éthique, a ford.) kizárólag az individuális létre vonatkozik, amely megjelenhet tanácsolt, de nem kötelező érvényű erkölcsösség formájában.

Megosztás