Mandela evangéliuma

Kategória: 2010. július
Írta: Alain Gresh
Találatok: 4879

„Korunk hőse” –címmel jelent meg a Courrier International különkiadása[1]. „Megváltoztatta a történelmet” – lelkendezik a Le Nouvel Observateur[2]. A két, Nelson Mandela arcképével illusztrált címlap arról az egyöntetű, mélységes hódolatról tanúskodik, amely a Clint Eastwood által rendezett Invictus – A legyőzhetetlen című filmben érte el apoteózisát.

 

mandelaA futball-világbajnoksággal az egész világ osztozik a szabadító próféta kultuszában, aki az erőszakot elvetve vezette el népét az ígéret földjére, ahol békében élnek együtt feketék, meszticek és fehérek. A Robben-szigeti fegyenctelep, ahol az elvtársai által csak Madibának nevezett Mandela is hosszú évekig raboskodott – s amely szinte kötelező zarándokhely a külföldi látogatók számára –, a már-már a múlt homályába vesző, szégyenteljes apartheid korát idézi, ami világméretű elutasítást váltott ki, főként a nyugati demokráciák körében.

Már kétezer éve annak, hogy Krisztus meghalt a kereszten. Azóta számos kutató keresi a kapcsolódási pontokat az evangéliumi és a történelmi Jézus között. Ám mit is tudunk valójában „Isten fiának” földi életéről? Miféle dokumentumokkal rendelkezünk, amelyek biztos forrásként szolgálnak tanításairól? Mennyire tekinthetők hitelesnek az Új Testamentumban lejegyzett tanúvallomások? Gyaníthatnók, a „történelmi Mandelát” könnyebb behatárolni, főleg azért, mert még saját kezűleg írott evangéliuma is a rendelkezésünkre áll[3], ahogyan számos egyéb, közvetlen tanúságtétel is. A Mandela-legenda mégis legalább olyan távolinak tűnik a valóságtól – ha nem jobban –, mint az evangéliumi Jézus: nem könnyű lenyelni ugyanis, hogy az új messiás egykor „terrorista” volt, a „kommunisták és a Szovjetunió szövetségese” – mégpedig a „Gulágok” Szovjetuniójáé –, eltökélt forradalmár.

Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress, ANC), a Dél-Afrikai Kommunista Párt stratégiai partnere 1960-ban fegyveres harcba bocsátkozott, miután március 21-én, Sharpville városkájában a rendőrség több tucatnyi, a pass (övezet-átlépési engedély) rendszere ellen felvonult fekete tüntetőt mészárolt le. Mandela, aki eladdig a törvényes harc elkötelezett híve volt, ekkor arra a meggyőződésre jutott, hogy a fehér kisebbség békés úton sosem adja ki kezéből a hatalmat, s nem mond le kiváltságairól. Az ANC kezdetben megelégedett a szimpla szabotázsakciókkal, a későbbiekben viszont – persze bizonyos határok között – már a „terrorizmus” fegyveréhez is hozzányúlt, s többé nem riadt vissza a kávéházi robbantásoktól sem.

Az 1962-ben letartóztatott és elítélt Madibának 1985-től kezdve többször is felajánlották, hogy szabadon engedik, ha cserébe lemond az erőszakról – mindhiába. „Mindig az elnyomó, nem pedig az elnyomott az, aki meghatározza a küzdelem módját” – írta Emlékirataiban. „Ha az elnyomó fél erőszakhoz folyamodik, az elnyomott kénytelen erőszakkal válaszolni.” Az erőszakot pedig az egyre mozgolódó nép, és az idő előrehaladtával mind kényszerítőbb erejű nemzetközi szankciórendszer egyaránt fenntartotta, egyedül így válhatott egyértelművé, mennyire értelmetlen az elnyomó rendszer, s ez bírta bűnbánatra a fehér hatalmat is. Az „egy ember – egy szavazat” alapelvének elfogadása után Mandela és az ANC már rugalmasabban állhatott hozzá a „szivárványszínű társadalom” létrehozásához és a fehér kisebbség számára biztosított garanciákhoz. Még a társadalmi átalakulással kapcsolatos terveikből is engedniük kellett – ám ez már egy másik történet.

Az ANC stratégiája a Szovjetunió és az egész „szocialista tábor” anyagi és erkölcsi támogatását élvezte. A vezetők közül sokakat Moszkvában és Hanoiban képeztek és treníroztak. A küzdelem kiterjedt Afrika egész déli részére, ahol a dél-afrikai hadsereg igyekezett megszilárdítani egyeduralmát. A kubai alakulatok beavatkozása Angolában, 1975-ben, és az azt követő diadalok, például az 1988 januárjában, Cuito-Cuanavaléban aratott győzelem, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy megrendüljön a fehér hatalom hadi gépezete, és nyilvánvalóvá váljék: már régóta zsákutcában vesztegel. A Cuito Cuanavale-i csata Mandela szerint valóságos „fordulópontot jelentett kontinensünk és a népem felszabadulásában[4]”. Hálája nem is maradt el, ugyanis amikor 1994-ben elfoglalta az elnöki széket, a ceremónia egyik díszvendége Fidel Castro elnök volt.

A többségi népesség és a fehér hatalom közti összecsapásban az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Izrael és Franciaország (ez utóbbi egészen 1981-ig) a „rossz oldalon” harcolt, hiszen a kommunista fenyegetés elleni harc nevében mindannyian az apartheidet védelmezték. Chester Crocker, aki a nyolcvanas évek Dél-Afrikájában kulcsfigura volt Ronald Reagan elnök „constructive engagement” politikájának szempontjából, ezt írta: „Természetéből és történelméből adódóan Dél-Afrika a nyugati országok közé sorolandó, és szerves része a nyugati gazdaságnak[5]. Washington már 1975-ben, Angolában is Pretoriát támogatta, így rögtön kijátszotta a fegyverembargót, valamint a dél-afrikai hírszerző szolgálatokkal is szorosan együttműködött, felrúgva ezzel minden rendelkezést, amely a fehér hatalmat korlátozta volna. A fokozatosság nevében pedig önuralomra intették a fekete többséget.

1988. június 22-én, tizennyolc hónappal Mandela szabadulását és az ANC törvényi engedélyezését megelőzően John C. Whitehead, az amerikai külügyminisztérium helyettes államtitkára még így fogalmazott egy szenátusi bizottság előtt: „El kell fogadnunk, hogy az átmenet egy, nem a faji szegregáción alapuló dél-afrikai demokráciában elkerülhetetlenül több időt vesz majd igénybe, mint szeretnénk[6]. Állítása szerint a szankcióknak semmiképp sem a fehér elitre lenne demoralizáló hatása[7] inkább elsősorban a fekete lakosságot sújtanák.

Így hivatalának utolsó évében Ronald Reagan még egyszer utoljára – ámbár hiába – megkísérelte megakadályozni, hogy a Kongresszus elítélje az apartheid rendszert. Akkoriban történt mindez, amikor az afgán és a nicaraguai „szabadságharcosokat” magasztalta, míg az ANC-t és a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSz) terroristának titulálta.

Az Egyesült Királyság sem maradt el mögötte: Margaret Thatcher kormánya Mandela 1990 februárjában történt szabadon bocsátásáig mindenfajta találkozást visszautasított az ANC-vel. Az 1987 októberében megrendezett nemzetközösségi csúcstalálkozón Thatcher a szankciók bevezetése ellen szólalt fel. Amikor az ANC fenyegetéseiről faggatták, amelyek a britek dél-afrikai érdekeit érintették, csak annyit válaszolt: „Ez is azt mutatja, hogy [az ANC] közönséges terrorszervezet.” Ebben az időben történt az is, hogy egy konzervatív párttag egyetemistákból álló szövetség plakátokat osztogatott a következő felirattal: „Kötelet Nelson Mandelának és minden terroristának az ANC-nél! Ezek hentesek![8]. Végül David Cameron, az új konzervatív miniszterelnök volt az, aki rászánta magát, hogy bocsánatot kérjen ezért a magatartásért – 2010 februárjában! Ám a sajtó rögtön emlékeztette arra, hogy 1989-ben ő maga is egy szankcióellenes érdekcsoport meghívásának eleget téve utazott Dél-Afrikába.

Izrael egészen a végsőkig a pretoriai rasszista rendszer rendíthetetlen szövetségese maradt, fegyvereket szállított, és támogatta a katonai nukleáris- és rakétaprogramot is. 1975 áprilisában a mostani államfő, Simon Peresz, aki akkoriban védelmi miniszter volt, a két ország közötti biztonsági szerződést írt alá. Egy évre rá Balthazar J. Vorster, dél-afrikai miniszterelnök, egykori náci szimpatizáns, pompás fogadtatásban részesült Izraelben. A két ország hírszerzésének tisztviselői minden évben összeültek, hogy összehangolják az ANC és a PFSz „terrorizmusa” elleni harcot.

Na és Franciaország? De Gaulle tábornok és jobboldali utódainak Franciaországa bonyodalmak nélküli kapcsolatokat ápolt Pretoriával. Egy interjúban, amelyet a Nouvel Observateur fent idézett száma hozott le, Jacques Chirac azzal büszkélkedett, hogy már régóta Mandela pártfogója. Ám emlékezete éppoly megbízhatatlan, akárcsak számos más jobboldali vezetőnek – az őt faggató újságíró pedig fennakadás nélkül továbbsiklott e rövidke emlékezet-kihagyás felett. Chirac, aki 1974 és 1976 között miniszterelnök volt, 1976 júniusában szerződést írt alá a Framatome-mal Dél-Afrika első atomerőművének megépítéséről. Ez alkalomból a Le Monde vezércikke[9] is megemlítette: „Franciaország érdekes társaságra lelt a maroknyi partner között, akiket Pretoria 'biztonságosnak' ítélt.” „Éljen Franciaország! Dél-Afrikából nukleáris hatalom lesz!” – ez a főcím futotta végig teljes széltében a nagy számban megjelenő dél-afrikai napilap, a Sunday Times címlapját. Végül az afrikai országok nyomására Párizs 1975-ben úgy döntött, hogy nem ad el közvetlenül fegyvert Dél-Afrikának, de a már érvényben lévő szerződésekben foglaltak szerint Franciaország még hosszú éveken át jövedelmező üzleteket bonyolított le, legfeljebb a Panhard tankokat és az Alouette és Puma helikoptereket liszensz alatt, helyben gyártották le.

Az apartheidet hivatalosan is elítélő retorika ellenére Párizs – legalábbis 1981-ig – az együttműködés számos formáját tartotta fenn a rasszista rezsimmel. Alexandre de Marenches, aki 1970 és 1981 között a Külső Hírszerzési és Kémelhárítási Hivatal (SDECE) vezetője volt, így foglalta össze a francia jobboldal filozófiáját: „Az biztos, hogy az apartheid sajnálatos rendszer, ám szép lassan tovább kell fejleszteni[10]. Ha az ANC rá vagy Reagan elnökre hallgatott volna, és megfogadta volna az „önuralomra” irányuló tanácsokat, Mandela börtönben halt volna meg, Dél-Afrika káoszba süllyedt volna, s nem született volna meg az új Messiás legendája.

Fordította: Makádi Balázs    



[1] Courrier International különkiadása, 2010. június-augusztus

[2] Le Nouvel Observateur, 2010. május 27.

[3] In: A szabadság útján, Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2008.

[4] Ronnie Kasrils, « Turning point at Cuito Cuanavale », 2008. márc. 23. http://www.iol.co.za/comment 1. „a turning point for the liberation of our continent and my people

[5] Uo.: comment 2.: « By its nature and history, South Africa is a part of the Western experience and an integral part of the Western economic system », Foreign Affairs, 1980-1981 telén.

[6]. Uo.: comment 3.: « We must accept that the transition to a nonracial democracy in South Africa will ienvitably be longer  than all of us would like. »

[7] Uo.: comment 4.: «  demoralizing effect on white elites ».

[8] Uo.: comment 5.: « Hang Nelson Mandela and all ANC terrorists ! They are butchers. ».

[9] Le Monde, 1976. június 1.

[10] Christine Ockrent, Alexandre de Marenches, Dans le secret des princes, Stock, Párizs, 1986, 228. old.