Két fiatal francia bróker – értékpapír-kereskedő – bizományosi és saját számlás ügyletei állnak a pénzszektor két nagy botrányának a középpontjában a Goldman Sachs-nál és a Société Générale-nál. A mai pénzrendszerre oly jellemző két óriási botrány következményeit valószínűleg figyelembe fogják venni a pénzügyi szabályozás készülő reformjánál. De ki ez a két francia fiú ?
Jérôme Kerviel (1) büntetőjogi perét június 8. és 15. között a párizsi 11. kerületi büntetőbíróság tárgyalta. A bróker (értékpapír-kereskedő) 4,9 millárd euró (7,2 milliárd $) veszteséget okozott a Société Générale-nak. Hivatali hatalommal való visszaélés, hamisítás, hűtlen kezelés és „hamis adatok rögzítése, számítógépbe bevitele” ellene a vád. A botrány 2008. január 4-én pattant ki, és a szóban forgó összeg miatt Kerviel előkelő helyezést ért el a rogue traders-ek, az „őrült” brókerek listáján. Maga mögé utasította a korábbi dobogós, angol Nick Leesont, pedig ő is látványos veszteséget (827 millió angol fontot, vagyis 1,4 milliárd $-t) ért el: egymaga egycsapással csődbe vitte még 1995-ben a tisztes múltra visszatekintő Barings bankot.
Fabrice Tourre, a másik „őrült” bróker viszont szabályos, mintaszerű bróker-karriert futott be. Hogy mégis bajba keverte munkáltatóját, a Goldman Sachs-ot, az a magán e-mailezése miatt történt, ami a Securities and Exchange Commission (SEC), a New Yorki-i tőzsde- és értékpapír-felügyelet ellenőrzésekor került „illetéktelen” kezekbe. A levelezés nyilvánosságra kerülése valóságos lavinát indított el: a Szenátus bizottsági meghallgatást rendelt el, amely nagy médianyilvánosságot kapott, a Goldman Sachs részvényárfolyamai összeomlottak, és a „subprime” ügyletek illetve a részvényárfolyamok esésekor becsapott ügyfél áldozatok egy sor pert indítottak el a Goldman Sachs ellen. Nemzetiségük és koruk (31 éves volt mind a két francia az események időpontjában) kivételével a két fiatalembernek nincs közös vonása.
Jérome Kerviel a Société Générale-nál különc múltra tekint vissza. Egyetemi végzettsége van, és nem az „elit iskolák” valamelyikében végzett, így csak egy mellékajtón át jutott be a második legnagyobb francia bankba 2000-ben: a „middle office-ba” került, ami azt jelenti, hogy az értékpapír-kereskedők szerződéseit vitték számítógépre és véglegesítették a szerződéskötéseket. Utólag ezt „titkársági” munkának nevezte. Főnökei elégedettek voltak vele és 2005-ben junior, majd 2007-ben már teljes felhatalmazású bróker, vagyis értékpapír-kereskedő lett. Ekkor nagy értékű spekulációs ügyletekbe kezdett, a főnökei tudtán kívül. Különböző fiktív ellentételezési ügyletekkel minden ellenőrzést kijátszott, de már az első éves működése során 1,4 milliárd euró nyereséget hozott a banknak.
A „legjobb bróker” cím megszerzéséért küzdő fiatalembert a felettesei akkoriban elismerték és „nyerőnek” tartották; a bank (az egyik legfontosabb piaci szereplő és kockázatelemző) elégedett volt vele, így szabad kezet kapott, és folytathatta a már megkezdett utat. Ám néhány héten belül, miközben a tőzsdék feje fölött gyülekeztek a viharfelhők, a piac ellene fordult. Elmozdították tehát, s akkor írta a következőket: „Egy dealing-roomban az ideális működési szabályt egy mondatban lehet összefoglalni: „tudni kell a legnagyobb kockázat ellenére a legtöbb nyereséget hozni a banknak. Ezt kell figyelembe venni, és ehhez képest a legelemibb óvatossági elvek betartása sem számít. A nagy banki orgia közepén a banki bróker nem számíthat több elismerésre, mint egy akármilyen közönséges prostituált: gyors fejbiccentés, ha a napi bevétel jó volt. Valaki vagy „nyerő” vagy nem. Már nem is zavart, ha csak így beszéltek rólam, akkora örömöt okozott, hogy egyre többet hoztam a banknak (2).”
Fabrice Tourre fiatalon és teljes jogú tagként léphetett be a pénzarisztokrácia soraiba. Az egyik francia elit iskolában (Centrale) végzett, a Stanford egyetemen kapott mesterdiplomát operációkutatásból, majd 22 évesen vette fel őt a Goldman Sachs, a legelismertebb Wall Street-i pénzintézet. A New-York-i központban, a hitelkockázati (subprimes) főosztályon főnökével, Jonathan Egollal létrehozott egy CDO portfóliót, egy refinanszírozási kötvénycsomagot, a nem első osztályú jelzáloghitelek fedezetével, „Abacus 2007-AC1” néven. A termék nagyon jól jövedelmezett a banknak, de nem azoknak az ügyfeleknek, akik elcsábultak és megvették. Éppen ez az a termék, amely a SEC feljelentés középpontjában áll. Fabrice Tourre-t kinevezték igazgatónak és Londonba küldték, ahol az Abacust kellett a helyi és az európai piacok igényeihez igazítania.
A 2008-as „fekete” év kivételével a Goldman Sachsnak mindig sikerült kiemelten magas jövedelmet elérnie. 2009-ben, amikor a piacok a padlón voltak, 13,4 milliárd dolláros nyereséget termelt. Mivel magyarázható ez az eredmény ? Lloyd Blankfein, a Goldman Sachs nagyfőnöke szerint Goldman Sachsnak az „Isten művét (3)” sikerült megvalósítania.
A bank belső használatú bibliája, a „Our Business Principles” (Üzleti elveink) 14 parancsolatot fogalmaz meg. Az első a következő hitvallást tartalmazza: „Ügyfeleink érdeke az első. A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor elégedettek, akkor leszünk mi is sikeresek (4)”.
De a SEC, részben Fabrice Tourre (egyelőre meghatározatlan időre szabadságolták) e-mailjeire hivatkozva, azzal vádolja a Goldman Sachsot, hogy ennek épp az ellenkezőjét tette: ügyfelei kárára lett nyereséges, befektetésekre beszélte rá őket, miközben már tudta, hogy a piac az összeomlás szélén áll. Sőt ennél is súlyosabbal: a Goldman Sachs hozzásegítette John Paulson spekulációs pénzpiaci alapjait (hedge fund) olyan jelzálog alapú értékpapírokat kiválasztani, amelyekről azt várták, hogy leértékelődnek, de ezt „elfelejtették” megmondani az ügyfeleknek, akik épp fordítva, a felértékelődésükre játszottak.
Fabrice Torre magánlevelezésében, ahol „Fabulous Fab”-nak nevezte magát (mesebeli Fabrice), a nárcisztikus önimádat ömlengésének folyamát időnként felváltja néhány teljesen józan elemzés. „Egyre több a származékos, hitellel fedezett ügylet a rendszerben. Az egész bármelyik pillanatban összeomolhat.” Az új típusú pénzügyi termékekhez fűzött megjegyzései kilométerekre vannak a hivatalos állásponttól: „Ha arra gondolok, hogy legalábbis részben én hoztam létre ezeket a termékeket, amelyek – csak úgy mellékesen jegyezem meg – tisztán a szellemi maszturbáció termékei, mert miközben kitalálod, azt mondod magadnak: „mi lenne ha létrehoznék valamit, ami semmire sem jó, ami teljesen elméleti, a végsőkig szofisztikált, és aminek senki sem képes normálisan felmérni az árát? Rossz nézni, ha egyszer majd repülés közben robban fel... olyan lesz, mint Frankenstein, aki a feltalálója ellen fordult”. És miközben a bróker és a bankja megállás nélkül, fáradhatatlanul szajkózták, hogy az Abacus ügyfelei kizárólag „az intézményi befektetők szakemberei”, nem pedig magánemberek, a fiatalember egyik magánlevelében megírta, hogy a belga reptéren véletlenül olyan emberekkel futott össze, akiknek sikerült eladnia néhány Abacust. Ők pedig pénzügyileg teljesen „ártatlanok” voltak.
Még ha be is bizonyosodik, hogy a Goldman Sachs tudatosan árult toxikus termékeket, a jogi következmények homályosak. A szerződések majdnem mindig sok kisbetűs kitételt tartalmaznak, amelyeknek épp az a célja, hogy mindenféle jogi eljárást megakadályozzanak. Így például az Abacus termékleírásában ezt olvashatjuk : „nem tartalmaz minden fontos, a termék kockázatának megítéléséhez szükséges információt”. Sőt, azt is: a „kockázati tényezők” nem zárják ki, hogy a bank „a piac mindkét oldalán befektessen”, vagyis az árnövekedésre, de az áresésre is spekuláljon. Sem azt, hogy olyan információk birtokában legyen, amelyeket „nem akar nyilvánosságra hozni”. Sőt, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a „Goldman Sachs vagy leányvállalatai ellenérdekeltek legyenek”.