Nem biztos, hogy a jelenlegi elit leváltása és egy új elit színre lépése megváltoztatja a társadalmi szokásokat, és felszámolja a korrupció, illetve a bennfentes „kormányzás” gyakorlatát.
z izraeli hadsereg támadása 1967 júniusában megsemmisítette Egyiptom, Szíria és Jordánia szövetséges csapatait. Ezzel szertefoszlott az elképzelés a régió egyesítéséről, mely épp Egyiptom elnökének, Gamal Abdel Nassernek a személyéhez kötődött. Ugyanakkor véget ért az arab nacionalizmus virágzó időszaka is, és kezdetét vette a politikai iszlámizmus a társadalmi konzervativizmustól az egész világot érintő dzsihádig terjedő skála minden megnyilvánulási formájával. Súlyos vereséget mért az egyiptomi társadalom szociális átalakításának, a nemzeti gazdaság függetlenségének és egy igazságosabb és egyenlőbb társadalom átalakításának elképzelésére is.
Talán már a feledés homályába merült az ún. Szabad Tisztek Mozgalma, amely Nasser vezetése alatt 1952. július 23-án megdöntötte Farouk király uralmát. Ők nem „Palesztina felszabadításáról” vagy más külső kalandokról álmodoztak, hanem mindenekelőtt egy korrupt monarchiának és a brit uralomnak kívántak véget vetni, hogy egy erős és modern Egyiptomot építhessenek fel, amely képes arra, hogy kilépjen a gazdasági elmaradottság állapotából. Először mezőgazdasági reformot hajtottak végre, aztán később, a ’60-as évek elejétől kezdve az „arab szocializmus” útjára léptek: államosították a gazdaság egy részét, és a szovjet minta alapján nehézipart létesítettek, mely abban az időszakban a fejlődés megbízható útjának tűnt a harmadik világ számára.
Ez a forradalom a régi vezető osztályok (a vidéki „földesurak” és a régi rezsimhez kötődő városi burzsoázia) eltávolítását jelentette. Kiterjedt oktatási és egészségügyi programokkal járt együtt, az egyetemekre való bejutás demokratizálásával, haladó szellemű szociális törvényekkel és a közhivatalnokok számának emelkedésével: 1962-ben egy törvény lehetővé tette, hogy minden egyetemi diplomával rendelkező közhivatalhoz jusson. Ám a legszegényebbek helyzetének javítása, illetve a nagyobb társadalmi mobilitás bizonyos autoriter eljárásokkal (pl.: az egypártrendszerrel, illetve a szakszervezetek központosításával) és a hírszerző szolgálatok szerepének kiterjesztésével járt együtt.
A rendszer korlátait, a korrupciót és a szocialista szlogenek álcája mögé bújtatott spekulációt, ügyeskedést mi sem ábrázolja érzékletesebben, mint Youssef Chahine A veréb című filmje (1972.).
Az 1967-es kudarc után Nasser úgy döntött, hogy társadalmi vitát nyit, amely hamarosan az „új osztály” kialakulása körül élesedett ki. A mezőgazdasági reform új egyenlőtlenségek megszületését vonta maga után, illetve egyfajta mezőgazdasági kapitalizmust, mely csak keveseknek kedvezett, a parasztok nagy többsége föld nélkül maradt. A városokban a kereskedők és a vállalkozók az állami gazdaság hivatalnokaival és a magas beosztású köztisztviselőkkel, valamint gyakran katonatisztekkel szövetkezve megkerülték a törvényt − 1964-ben 26 vidéki kormányzóból 22, illetve a miniszterek egyharmada kötött egyezséget −, és így megalapozták „szerencséjüket”. Az egyetlen párt és a kormányzat gyakran az újgazdagok érdekeit szolgálta, a társadalmi rétegek közötti átjárhatóságra irányuló törekvések lefékeződtek.
A vita folyamán e jelenségek napvilágra kerültek, ami a társadalmi diskurzus radikalizálódásához vezetett: a párt élcsapat szerepét, a munkások, a szegény parasztság és a forradalmi értelmiség politikai szerepvállalásának kérdését vetették fel. Egyiptom részese lett annak a kiterjedt mozgalomnak, mely 1968-tól Latin-Amerikától Vietnamig magával ragadta a harmadik világot.
Pedig a nasseri forradalom eszközei időközben már kimerültek. Az elgyengült rendszer nem akart (vagy nem volt képes) megújulni, és még ennél is kevésbé volt képes a radikalizálódásra. Az „ellenforradalom” minden szükséges eleme már akkor adva volt, amikor Nasser 1970 szeptemberében szívinfarktusban elhunyt. Az ő helyére lépett Anwar El-Sadate hajtotta végre a politikai fordulatot: szövetséget kötött az Egyesült Államokkal és liberalizálta a gazdaságot (infitah). A forradalmak korszaka véget ért, „az új osztály” azóta, a szüntelen ellenállás ellenére, szemtelenül fitogtatja erejét.