Egy meghökkentő vidéki plakáton a volt munkáspárti miniszterelnök, Gordon Brown mosolyog: „Tovább növeltem a különbséget a gazdagok és a szegények között. Hagyják, hadd folytassam.” Természetesen apokrif idézetről van szó. Sosem hangzott el, ám tartalma mégis megfelel a tényeknek: míg a Thatcher – Major korszak végén a leggazdagabbak – a britek egy százaléka – a nemzeti bevételek 17 százalékát birtokolták, Antony Blair és Gordon Brown miniszterelnökségének ideje alatt, tehát amióta a Munkáspárt leváltotta a Konzervatív Pártot, ez az arány elérte a 21 százalékot. Az ironikus plakát ezért így következtet: „Szavazzon a konzervatívokra!”.
Egy pillanatra a választási küzdelem „megfordított” képe villanhat fel előttünk: rajta a munkáspártiak az üzleti negyed aranyifjainak érdekeit képviselik, miközben ellenfeleik a népért küzdenek. Valójában persze szó sincs semmi ilyesmiről, tudniilllik a nép érdekeiért folyó harcról… Mindenesetre azonban egyfajta politikai újrarendeződés körvonalazódik a két nagy pártban, amely eltávolítja őket korábbi kapcsolódásaiktól és régi ikonjaiktól. Nem Thatcher és nem Blair, hanem az Egyesült Királyság lép tovább. Így a régóta száműzött témák: a társadalmi osztályok, az állami intervenció, a szakszervezetek stb. ismét felbukkanhatnak a politikai diskurzusban. (1)
A konzervatív kampány eleinte az adósságot és az elengedhetetlen megszorításokat helyezte a választási kampány középpontjába, később azonban irányt kellett változtatnia: ahelyett, hogy kizárólag a költségvetés megnyirbálásában látták volna a megoldást, szóba került új adók esetleges bevezetésének szükségessége. Ezen kívül ünnepelni kezdték a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot (National Health Service) − azt a társadalombiztosítási rendszert, melyet Thatcher asszony annyira ellenzett −, és ígéretet tettek, hogy költségvetése évről évre növekedni fog. Végül bűnbánatot tartottak tavalyi homofób moralizmusuk felett és igaz zöldeknek állították be magukat. A közbiztonsággal kapcsolatos politikájuk alapvető elveihez ragaszkodtak ugyan, ám ettől függetlenül rendkívül nehéz megkülönböztetnünk őket riválisaiktól. Hiszen a munkáspártiak talán nem tették lehetővé további 1036 bűntény börtönnel való büntetését, közeledve ezzel a konzervatív politikához? (2)
Az utóbbiak szintén mindent a teljes dereguláció, a szabályozások lebontásának jegyében képzeltek el, megteremtve ezzel Londonban a pénzügyi aljasságok melegágyát. A csőd a küszöbön áll. A hatalmas költségvetési hiány (a GNP 11,9 százaléka) már a göröghöz fogható (13,6 százalék), ami arra ösztönzi a Parlamentet, hogy faragjon le a szociális kiadásokból. Ennek a hatása a képviselőket érinti legkellemetlenebbül: ők már hónapok óta az államkincstárban keresgélnek, hogy vidéki nyaralóik felújítási költségeit onnan fedezzék, hogy kacsaetető faházakat építsenek, és egyéb kiváló ötleteiket finanszíroztassák meg a közös államkasszából. A pénzügyi fejlemények nyomása alatt azonban, a Munkáspárt nekilátott feléleszteni régi témáját, az iparpolitikát, sőt időnként még a bankárokat is megmorogták és korholták.
A liberális demokratáknak jó szele volt: a politikai rendszerre nagyon rossz fényt vetettek a botrányok, és őket kevésbé kapcsolták ezekhez, mint a konkurens pártokat. Elnökük, Nick Clegg − aki egy bankár fia, Cambridge-ben tanult, felesége pedig jólmenő üzleti jogász, és Leon Brittannek, az ultraliberális volt európai biztosnak a korábbi tanácsadója − szintén gondosan ügyelt arra, hogy a baloldali témákat ki ne felejtse választási beszédeiből. Az angol elit e jellegzetes képviselője is azt sugalmazza tehát, hogy Thatcher és Blair egykori liberális paradicsoma a „görög stílusú társadalmi mozgolódás időszakának” küszöbén áll..
