Tulajdonképpen nem nehéz megszabadítani egy falut vagy akár egy egész várost a maláriától: kerülni kell a szúnyogokkal való érintkezést, minden beteget alá kell vetni a megfelelő gyógyszeres kezelésnek, és a fertőzött utazók kúrálásával ki kell szűrni az új kórokozók érkezését. Ezzel a módszerrel végképp eltüntethetjük a föld színéről a maláriát, más néven a mocsár- vagy váltólázat. Legalábbis elméletileg.
Merthogy ez csak abban az esetben lenne megoldás, ha a kórnak az ember lenne a kizárólagos hordozója. Ha a sárgaláz, a kolera vagy az influenza mintájára a mocsárláznak is lenne valamilyen rejtett hordozója, amelynek segítségével megbújhatna a vadállatok vérében, rejtve minden gyógyászati beavatkozás elől, a kipusztítására tett kísérlet eleve vesztes háború volna.
Márpedig francia és gaboni szakértők egy csoportja éppen nemrégiben mutatott rá arra, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – a mocsárlázért felelős élősködő, a plazmódium nem szorítkozik kizárólag a szúnyog-ember láncolatra. Eddig még nem publikált módszerekkel a kutatók képesek voltak nyomon követni a kórokozókat, és kameruni, illetve gaboni gorillák testében is kimutatták az emberre legveszélyesebb egysejtűt, a Plasmodium falciparumot. Más kutatók a bonobóknál és a csimpánzoknál úgyszintén ráleltek a parazitára. Jóllehet az orvostársadalom a harmincas évek óta úgy tartotta, hogy a plazmódium kizárólag embereknél: férfiaknál és nőknél található meg.
Vietnámból és Malajziából is érkeztek jelentések, amelyek mind arra engednek következtetni, hogy a mocsárlázért felelős bizonyos paraziták, amelyekről korábban azt hitték, hogy egyes-egyedül a majmoknál vannak jelen, gyakran kimutathatók az emberi vérben is. Így tehát harminc évvel a falciparum felfedezése után fennáll a lehetőség, hogy a vadállatok is betölthetnek egyfajta tároló szerepet, s így lassan szertefoszlik a remény, hogy kiirthatjuk a kórt, amely évente összesen 250 millió megbetegedést okoz, s egymillió halálos áldozatot szed – túlnyomó többségben afrikai gyermekeket.
A huszadik század hajnalán Ronald Ross, brit katonaorvos és Giovanni Grassi, olasz zoológus jött rá arra, hogy a malária kórokozójának terjesztésében a szúnyogok játsszák a gazdatest szerepét. A filantrópok, a közegészségügyi felelősök és az ambiciózus kormányszervek azóta sem tudnak szabadulni a kór kiirtásának tervétől/gondolatától. 2007 végén a dúsgazdag Bill és Melinda Gates – akiknek a dúsgazdag alapítványa jelenleg fontosabb szerepet játszik a világ egészségügyi prioritásainak meghatározásában, mint az Egészségügyi Világszervezet (WHO) – bejelentették, hogy szándékukban áll eltüntetni a maláriát a föld színéről. E nemes törekvéshez társult egyébként a WHO és az ENSZ Roll Back Malaria elnevezésű csoportja is. A projektbe 1998-ban 100 millió dollárt fektettek be, ez az összeg 2008-ban már egymilliárd dollárra rúgott.
„Leszedjük” a nőstény szúnyogokat
A Gates Alapítvány a kilencvenes évek vége óta 150 millió dollárt költött a vakcina kutatására. A laboratóriumokból tucatjával kerülnek ki a kísérleti oltóanyagok; a klinikai kezelés területén a legfejlettebb Mosquirix elvileg 65 %-kal csökkenti a mocsárláz kialakulásának esélyét. Azok az olajcégek – mint például az Exxon Mobil –, amelyeket a nyugat-afrikai gáz- és olajmezők kapcsán ugyancsak sújt a betegség, minden erejükkel támogatják a genetikai kutatásokat. Még a kockázati tőke szakértői is – mint például Nathan Myhrvold, a Microsoft egykori vezetője – érdeklődést mutatnak a téma iránt. Myhrvold 2010 februárjában, egy TED (Technology Entertainment Design) konferencia során mutatta be ultratechnológiás módszerét: egy, a csillagok háborújába illő lézeres rendszert, amellyel a távolból „le lehetne szedni” a kórokozót hordozó nőstény szúnyogokat. Persze ki-ki arra számít, hogy maga arathatja le a csodagyógyszerért járó babérokat.
Ha bebizonyosodik, hogy az állatokban is megbújhat a kór, s így szertefoszlik minden, a kiirtásba vetett remény, akkor – paradox módon – sokkal több embert lehet majd megszabadítani a csapástól. Hiszen a malária kiirtásáért folyó küzdelem több ok miatt homlokegyenest ellentétes a betegség kordában tartásához szükséges lépésekkel. A betegség kiirtásakor ugyanis az erőforrásokat elsősorban azokban a régiókban használjuk fel, ahol a „legegyszerűbbnek” tűnik a cél elérése, vagyis olyan régiókban, ahol az egészségügyi helyzet már elég jó. Ezzel szemben, ha közegészségügyi célként a betegség kontroll alatt tartását tűzzük ki, akkor a rendelkezésre álló erőforrásokat épp ott kell felhasználni, ahol a legtöbb beteg él, ahol a legnagyobb a szükség.
Új megoldások után kell nézni
Ebből az következik, hogy ha a mocsárláz kipusztítására irányuló küzdelem eleve kudarcra van ítélve, teljesen fölösleges befektetés volt a hatalmas politikai és anyagi tőke azokon a vidékeken, ahol a leggyorsabb eredményeket várták, és ahol egyébként nem volt annyira sürgető a helyzet. Pedig éppen ez történt, amikor ötven évvel ezelőtt, az amerikai külügyminisztérium és a WHO által meghatározott stratégiát követve, kilencven nemzet együtt tűzte ki ezt a közös célt. Miután beleöltek 9 millárd mai dollárnak megfelelő összeget, a hadjárat gyengén sikerült: a betegséget csupán egy maroknyi szigeten sikerült legyűrni a Karib-szigetektől Réunionig, ráadásul épp a leggazdagabb és legfejlettebb országokban, miközben a legszegényebb régiókban két milliárd ember maradt magára, kitéve a tartós, nehezen kontrollálható maláriának. Lepes Tibor, az ENSZ munkatársának megállapítása szerint ez az elbaltázott kiirtási program „a közegészségügyben eddig elkövetett egyik legnagyobb hiba volt”.
Egy szó, mint száz, a malária eltűnése nagymértékben javítaná milliók egészségügyi helyzetét. Még bizonyításra vár az az elmélet, mely szerint vadállatok is „tárolhatják” a kórokozót, és újabb kutatások szükségeltetnek ahhoz is, hogy felmérjük ennek következményeit. Ám ha elhessegetjük ezt a csodálatos álmot, és belátjuk, hogy még – egyelőre meghatározhatatlan ideig – együtt kell élnünk ezzel a betegséggel, akkor mégis érzékelhető javulást kellene elérni a közegészségügyben. Ott, ahol a betegség kipusztításához erőszakos, rövid lefolyású beavatkozások szükségesek, melyeknek célja az átadási ciklus megszakítása és a parazita kiirtása, a mocsárláz kordában tartásához bizony fel kell venni a kesztyűt, és hosszú távra azt a cél kell kitűzni, hogy az ember környezetében csökkenjen a szúnyogok jelenléte.
Hogy ezt elérjük, rövid távon szúnyoghálóval kell felszerelni az ágyakat, és olcsó gyógyszeres kezelést kell biztosítani; hosszú távon pedig javítani kell az úthálózatot, megerősíteni az egészségügyi rendszert, és szúnyogmentes emberi környezetet kell teremteni. Attól fogva pedig vajmi kevéssé lesz fontos, hány vadon élő faj – majmok, csimpánzok vagy mások – hordozzák magukban a kórt. Hiszen az emberiség végre-valahára megszabadul tőle.
Sonia Shah, a szerző, újságíró a The Fever: how malaria has ruled humankind for 500,000 years című kötet (Sarah Crichton Books/Farrar, Straus & Giroux, New York) szerzője. A könyv júliusban jelenik meg.
