Fogyasztási szokásainknak megfizetjük az árát. Mibe is kerül egy kiló paradicsom a tél közepén? Spanyolországi vendégmunkások és kelet-európai kamionsofőrök elkeserítő kizsákmányolásába, a kamionok levegőszennyezésébe, az óriás kereskedelmi cégek profitjába… s végül elgondolkozhatunk a nemzetközi kereskedelem globalizációján is.
Minden évben ugyanaz a lemez. Októbertől a hazai, vagyis a helyben termesztett paradicsom fokozatosan eltűnik a nyugat-európai élelmiszerboltok és áruházak polcairól, hogy egy másik terméknek, a spanyol paradicsomnak (1) adja át a helyét, mely kemény, ropogós, tele van keményítővel és nincs valódi íze. Ahelyett, hogy a vevő gyümölcsöskosarában beérne, sápadt marad és hamar megromlik. „A franciák egész évben szeretnének paradicsomot enni, még télen is – mondja Robert (2) , az egyik dél-franciaországi Carrefour hipermarket zöldség- és gyümölcsosztályának vezetője. – Ezért mi ellátjuk őket.”
Csakhogy – akárcsak a németek, a britek, a hollandok, a lengyelek stb. – a franciák nem hajlandók két eurónál többet fizetni a paradicsom kilójáért, még rosszabb évszakokban sem. Az egyszerre mezőgazdasági és gazdasági ellentmondásra (télen megtermelni a paradicsomot, ráadásul kilóját kevesebb mint 50 centért, hogy mire az áruházak polcaira kerül, az ára ne legyen magasabb két eurónál) a megoldást Andalúzia egy kicsiny régiójában, Almeríában megtalálták. A terület a tengerparttól 15 kilométerre, a Földközi-tenger és az impozáns Sierra de Gádor között hét kilométer hosszan húzódik. Olyan térségről van szó, ahol a napsütéses órák száma Európában a legmagasabb – és itt található a legolcsóbb munkaerő is…
Az egykor sivatagos tájon járva – amely a leghíresebb westernfilmek (3) természetes díszletéül szolgált – a látogató megdöbben a több ezer fóliasátort látva. Némelyik úgy néz ki, mint egy erőd, mások viszont félig tönkrementek, szétszaggatta őket a szél. Vajon mennyi lehet összesen? A 30–40 ezer hektárnyi területen körülbelül harmincezer, szorosan egymás mellett álló sátor áll. Több tízezer bevándorló dolgozik itt – jelentős részük semmilyen papírral sem rendelkezik –, azért, hogy az európai fogyasztókat zöldséggel lássák el az év minden szakában (4) .
Juan Carlos Checa, az almeríai egyetem kulturális antropológiai intézetének kutatója szerint „a fóliákban dolgozó mezőgazdasági munkások számát 110 ezerre becsülhetjük, közülük 80–90 ezer külföldi. Ebből a tömegből 20–40 ezer fő illegális bevándorló”: marokkóiak (50%), szubszaharaiak, latin-amerikaiak és románok.
Franciaországban egy nyolcórás állásra bejelentett mezőgazdasági munkás napi nettó 55,40 eurót keres. A munkaadójának a járulékokkal együtt összesen 104 eurójába kerül. Almeríában a napszámosok csak 32–37 eurót kapnak, holott a hivatalosan megszabott minimálbér nettó 44,40 euró (5) . S mivel csak ritkán jelentik be őket, egy centtel sem kerülnek többe a főnöküknek.
E bevándorlók közül a legszerencsésebbek olcsó, bérelt lakásokban élnek, tizenötösével összezsúfolva. A kevésbé szerencsések cortijókba, szűk kunyhókba kerülnek, ahová nincs bevezetve sem az áram, sem a víz, s amelyet a földbirtokosok általában arra használnak, hogy ott tárolják a vegyszereiket. A legszerencsétlenebbek megpróbálják chabolákban kihúzni Ezek a nyomornegyedek deszkából és műanyag eszközökből eszkábált viskóihoz hasonlítanak, melyeket a legelérhetetlenebb – és legrejtettebb – helyekre, a fóliák közé építenek. „Nekem szerencsém volt – meséli tört spanyolsággal a 23 éves El-Mehdi, aki a marokkói Tetuánból érkezett –, a főnök rendes, nem kérdezte, vannak-e papírjaim.” Az ablaktalan helyiség komor hangulatú, nincs benne sem ivóvíz, sem áram, sem fűtés. A szomszéd szobában rézgálicos bödönöket halmoztak fel. „Én permetezek maszkban.” El-Mehdinek csak egy főnöke van, a két szomszédos sátor tulajdonosa. 33 eurót keres naponta, 8–10 órai munkával, „de csak azokon a napokon, amikor van meló”. Elégedett, „hiszen nyáron, amikor két hónapig egyáltalán nincs munka, a főnök megengedi nekem, hogy továbbra is itt lakjak”.
Ezekről a sin papelékről (papír nélküliekről) Európa akkor hallott először, amikor 2000 februárjának első napjaiban egy mentálisan zavart marokkói meggyilkolt egy fiatal spanyol nőt, s ez El Ejidóban háromnapos rasszista zavargáshoz vezetett. Több ezer spanyol üldözte vasdorongokkal a morókat (mórokat, azaz marokkóiakat) az utcákon, a bárokban és az üzletekben. Az erőszaknak ötvenöt sebesült áldozata lett, közülük húsz spanyol rendőr, a többi bevándorló.
S azóta? „A helyzet nem változott, sőt inkább romlott” – állítja Spitou Mendy, a Mezőgazdasági Munkások Szakszervezetének (SOC) Almería régióbeli vezetője. Minden esztendőben találnak meggyilkolt bevándorlókat az utak szélén, a fóliasátrak között. A rendőrség lagymatag nyomozást folytat, a bűnösöket sosem találják meg.
„Az igazi veszély a héj alatt lapul”
Almería legnagyobb agrárszövetkezetének, a Casurnak a szakmérnöke, Isidoro Martinez büszkén vezet körbe bennünket az üzemében. Vevői között van a francia Carrefour, a német Edeka és a Lidl, a nagy-britanniai Asda és a hollandiai Magnifruits. Érkezésük után a paradicsomok azonnal egy automata mosóvályúba kerülnek, amelybe vizet és detergenseket (szintetikus tisztítószereket) permeteznek. Forgó kefék súrolják tisztára őket, majd ventillátorok szárítják meg a szemeket annak érdekében – magyarázza a vezetőnk –, hogy „eltávolítsuk róluk a rézgálic vagy más permet művi nyomait, mert az elriaszthatná a vásárlókat”. Majd mosolyogva hozzáteszi: „Az igazi veszély azonban a héj alatt lapul láthatatlanul.”
A minőség és méret szerinti osztályozást követően a raklapokra helyezett paradicsom egy vagy két napot egy hideg helyiségben tölt, amíg a hőmérséklete 10 fokra nem csökken. Utána hűtőkamionokba rakják, s máris készen áll arra, hogy elszállítsák egész Európába. A decembertől februárig tartó szezon közepén a régiót elhagyó kamionok száma elérheti a napi ötszázat is! Almeríát 1900 kilométer választja el Párizstól (két és fél napos utazás, beleszámolva a kötelező pihenőket), 2300 kilométer Londontól (három és fél nap), 2700 kilométer Berlintől (négy és fél nap), 3300 kilométer Varsótól (öt nap). „Figyelembe véve, hogy a szedés és az áruházba való megérkezés között öt-nyolc nap telik el, még zölden küldjük el a paradicsomot” – folytatja Martinez úr. Egy színskálát mutat, amelyen a színek a legzöldebbtől a legpirosabbig 1-től 10-ig vannak sorszámozva. „Ha a londoni vevő 8-ast szeretne, 4-est küldök neki.” Csupán egyszerű színváltozásról van szó: ellentétben a banánnal, az avokádóval vagy a kivivel, a leszedett paradicsom már nem érik tovább.
Másnap este szemtanúi vagyunk az egyik kamion elindulásának. Huszonhat raklap, összesen tizenöt tonna paradicsom a rakománya. A célállomás a béziers-i Carrefour logisztikai központja, egy azok közül a gigantikus hangárok közül, melyek általában rejtve maradnak a kíváncsi tekintetek elől. Itt pakolják ki a szállítmányt, mielőtt pár órával később újra berakodnák, hogy a környékbeli szuper- és hipermarketekbe eljuttassák. A sofőrt Antonio Pacheco Sáncheznek hívják. 47 éves, ebből 34-et úton töltött. „13 évesen kezdtem, apám mellett ültem. Én követtem a térképet. 16 évesen egy éjszakára átvettem tőle a volánt, mert már rosszul látott.” Mintha a kamion – egy szuper Volvo – most jött volna le a futószalagról. „Egy ilyen járgányért, mint ez, 150 ezer eurót is le kell perkálni” – magyarázza Sánchez büszkén.
Indulás előtt az egyik főnöke, Almería elsőszámú szállítója, Andrés Valverde, a négyszáz kamionból álló flottával rendelkező Carrion kereskedelmi igazgatója elmondja, hogy az út során a száz kilométerre számolt 45 liter gázolaj (két motort kell működtetni: a kamionét és a hűtőszerkezetét) „körülbelül a transzport teljes költségének egyharmadát teszi ki”. A párizsi régióba való szállítás esetén például kilónként 5 centet abból a 15 centből, amit a fuvarozó cég felszámol. „Csakhogy a nagykereskedő elviselhetetlen nyomást gyakorol ránk. Állandóan alacsonyabb árakat akar. Almeríában már több szállítmányozási vállalat beadta a kulcsot. Fogalmam sincs arról, hova fog ez vezetni.”
Talán oda, hogy a közúti szállítást a tengeri fuvarozás fogja felváltani. Most adták át a marokkói Tanger új kikötőjét, ami veszélybe sodorhatja az andalúziai mezőgazdaságot. Ezért találták ki a jelenleg még csak elméletben létező Almería-Dunkerque kereskedelmi útvonalat. „A tengeri szállítás erőteljesen fejlődik – jegyzi meg Jean-Claude Montigaud, a montpellier-i Agrárkutatások Nemzeti Intézetének (INRA) volt kutatója, a zöldség- és gyümölcsszállítási logisztika szakértője. – A következő években tanúi leszünk annak, hogy a mediterrán medence térképe teljesen átalakul. Azok a térségek, amelyekről ma azt hisszük, hogy jó helyen találhatók, fokozatosan kitörlődnek a térképről.”
Meglehet. Egyelőre azonban kamionok dübörögnek az autópályákon. Az ügyfelek által nyomás alatt tartott szállítmányozási cégek találtak megoldást: hasznot húzva abból, hogy a közúti szállítás nemzeti szabályozását európai – azaz nemzetek fölötti – szinten nem egységesítették, kelet-európai, közösségen kívüli sofőröket alkalmaznak, akiknek a fizetése kétszer-háromszor alacsonyabb. Egy spanyol gépkocsivezető havi bére 2500 és 3000 euró között mozog. Egy ukrán sofőré 1200 euró is lehet…
2002-ben a luxemburgi–osztrák vállalat, a Kralowetz GmbH (6) csődje fényt derített ezekre a praktikákra. A trükk abban állt, hogy Szófiában vagy Kijevben létrehoztak egy-egy irodát, s rajtuk keresztül „helyi” szerződéssel rendelkező sofőröket vettek fel. Persze de facto ezek az emberek a nyugat-európai autóutakon dolgoztak. Az Osztrák Szállítmányozási Szakszervezet szóvivője, Franz Fischill akkor ki is jelentette, hogy „az osztrák fuvarozási vállalkozások által alkalmazott gépkocsivezetők 80%-a illegális munkás” (7) .
S hol tartunk ma? „Az utakon egyre több a bolgár és az ukrán sofőr” – árulja el Sánchez egy „kajaszünet” során hajnali 3 órakor egy országúti pihenőben, valahol Valencia és Castello között. Asztalunknál ott ül egy régi haverja, a szintén sofőr Francisco Paco. Ő bővebb magyarázattal is szolgál: „Egy csomó vállalat elküldi a régi sofőrjeit és ukránokat vesz fel helyettük. Ismerek közülük párat, ők mesélték… Ki kell keveredniük nehéz helyzetükből, ezért üzletelnek. Példának okáért eladják vadonatúj gumijaikat és a régieket teszik föl, azokat aztán a szövetig koptatják. Szélsőséges esetben pedig amíg alszol a nagy út menti parkolókban, leszívják a benzintankodat vagy megfújják az egyik kerekedet.” Azok, akiket a megtett kilométer után fizetnek, a maximumot teljesítik, s nem tartják meg a kötelezően előírt pihenőket. Agyonkoptatott gumik, fáradt sofőrök… Az utakon leselkedő veszély máris megtízszereződik.
A francia határ előtt nem sokkal elköszönünk Sáncheztől. Elkísérhetnénk-e Béziers-ig, hogy tanúi lehessünk a kirakodásnak? „Ez teljességgel kizárt! – szólt jó előre Thierry Galzin, a Carrefour logisztikai központjának vezetője. – Még azt is megtiltották nekünk, hogy a sajtónak nyilatkozzunk. Az utasítások nagyon egyértelműek. Értsék meg, csak egy egyszerű alkalmazott vagyok…” Amikor felvettük vele a kapcsolatot, a Carrefour France kommunikációs szolgálata a következő választ adta: „Sajnos nem tehetünk eleget a kérésüknek.” És arról lehetne-e szó, hogy megismerjük a csoport logisztikai központjainak számát Franciaország-szerte? „Nem, ez bizalmas információ.”
Három napig a polcokon kell tartanunk az árut
A spanyol paradicsom sikere erősen függ a keménységétől, ez pedig a szállítási időnek és sokféle manipulációnak a függvénye. „Ha egy raklapon akár csak egészen kicsit is puha paradicsomokat találnak, azt azonnal visszaküldik” – mondja Thierry B., egy Carrefour-központ volt frissáru-felelőse (8) . Mindezt Robert C., a cég zöldség- és gyümölcsrészlegének egyik vezetője így magyarázza (azt kérte, neve és pontos munkahelye maradjon titokban): „A paradicsomnak nagyon kemény állapotban kell megérkeznie. A vásárlók sokat fogdossák, nekünk pedig két-három napig a polcokon kell tartanunk az árut.”
A long-life, azaz az időnek és az ütődésnek a lehető leghosszabb ideig ellenálló paradicsomnak az első változatát 1989-ben izraeli kutatók kísérletezték ki (Daniela paradicsom). Azóta rengeteg kutatást végeztek, elsősorban azért, hogy organoleptikus (érzékszervekkel érzékelhető) tulajdonságait (szín, illat, felépítés, lédússág, puhaság) javítsák. Franciaországban a különböző laboratóriumok, mint például az Agrárkutatások Nemzeti Intézete (INRA), régóta részt vesznek az új paradicsomváltozatok kutatási programjaiban, valamint a zöldség- és gyümölcsszállítás, illetve -logisztika optimalizációs programjaiban is (9) . A közpénzekből finanszírozott kutatások nagymértékben hasznosak a nagykereskedelem számára.
Franciaországban a nagyáruházi értékesítés az élelmiszer-kereskedelem piacának 67%-át teszi ki (10) , s ez alatta marad Németország vagy az Egyesült Királyság hasonló adatának, hiszen ezekben az országokban még kevésbé fordulnak elő kiskereskedelmi üzletek. A franciaországi tortán hat szereplő osztozik: a Carrefour (23,9%-os piaci részesedés), a Leclerc (16,9%), az Intermarché (13,5%), az Auchan (11,1%), a Casino/Monoprix (10,3%) és a Système U (9%). Összesített üzleti forgalmuk 2009-ben elérte a 245 milliárd eurót, ebből 86 milliárdot egyedül a Carrefour forgalmazott (11) !
Az a vásárló, aki azt hiszi, hogy ha a primőr árut a környék kiskereskedőjénél veszi meg, azzal elkerülheti az almeríai paradicsomot, illúziókban ringatja magát. Kilóját 3 vagy 4 euróért veszi meg a szupermarketek 1,90-es áraihoz képest, ráadásul a paradicsom ugyanazokból a fóliasátrakból származik, ugyanazt a kezelést kapja és ugyanazok a kamionok szállítják. Sőt a helyzet még rosszabb: „Amikor egy logisztikai elosztóban egy raklapot visszaküldenek a kamion gyomrába, gyakran megtörténik, hogy felhívnak és felajánlják nekem az árut – árulja el Joël, a Robert Hortal, a montpellier-i nagybani piac egyik legjelentősebb kereskedelmi vállalatának alkalmazottja. – Általában átveszem, ami lehetővé teszi számomra, hogy kedvező áron kínáljam a vásárlóimnak.” A vásárlóinak? Igen: a város összes kiskereskedésének, a legolcsóbbaktól a legelőkelőbbekig.
Az áruházláncok számtalan kritérium alapján utasíthatják el az árut: elégtelen keménység, nem megfelelő méret, szín, kirakodási hőmérséklet… Ezért jelentős mennyiségű az eredetileg a nagy élelmiszer-áruházakba szánt, de aztán mégis a külvárosi vagy éppen belvárosi kisfűszereshez került paradicsom. A nagykereskedelmi piacok a Nemzeti Érdeket Szolgáló Piacok (MIN) utolsó túlélői a nagykereskedelmi elosztó rendszerek megszűnése óta. 18 van belőlük Franciaországban, közéjük tartozik a Rungis – a párizsi nagybani piac. „Még a Rungis is jelentősen átalakult – magyarázza Montigaud úr. – Ma már minden megtalálható ott: logisztikai központok a nagyáruházak számára, a nagyon különleges áruk importőrjei és néhány még megmaradt nagykereskedő.”
Milyen lehetőségek maradnak a fogyasztó számára? Talán a marokkói paradicsom? Azt pontosan ugyanolyan módon, fóliában termesztik az óriási iparrá vált kultúra által kimerített földeken (12) . Akkor csak olyan paradicsomot vegyen, amelyet a saját hazájában termesztettek? Igen. De vajon tudja-e, hogy ma már elvétve akad olyan paradicsom, amelyet szabad ég alatt termesztenek, gyökere a földben van, héját pedig a napsugarak simogatják? Franciaországban az évente előállított (körülbelül) 600 ezer tonna paradicsom 95%-a fóliasátor alatt nevelkedik. Ennek egyharmada Bretagne-ban, végletekig tökéletesített létesítményekben: télen-nyáron gázzal fűtött üvegházak, a talaj fölött 50 centiméterrel elhelyezett növények, hosszú csövekben megnyújtott, számítógép vezérelte csöpögtető rendszeren keresztül vízzel és vegyi tápanyagokkal táplált gyökerek.
Hollandiában és Belgiumban nem is létezik más, csak ez az úgynevezett „föld feletti”, fóliasátras művelés. Az egyetlen megoldás talán az egyik legnagyobb francia egyéniség, Jacques Pourcel, a montpellier-i (a Michelin útikönyvben kétcsillagos) Jardin des Sens tulajdonosa példájának követése lehet: „Én igazából csak nyáron eszem paradicsomot, amikor a földben, a szabad ég alatt növekszik, amikor a nap érleli, nem kap túl sok vizet s legfeljebb minimális vegyszert. Így zamatos lesz, nem túl lédús, enyhén savanyú ízzel fűszerezve.”
Ugyanúgy, mint a 18. században?
Az andalúziai paradicsomkereskedelem adatai döbbenetesek. 1995 óta Spanyolország évente kb. 900 ezer tonna friss paradicsomot értékesít külföldön, ezáltal ő vált Európa első számú exportőrévé (a világon pedig Mexikó és Szíria után a harmadik). Őt követi Hollandia (834 ezer tonna 2007-ben), Törökország (372 ezer tonna), Marokkó (297 ezer tonna), Belgium (203 ezer tonna), Franciaország (167 ezer tonna) és Olaszország (110 ezer tonna) (1) . A teljes egészében „föld feletti” és fóliás hollandiai paradicsomtermesztés jelentősége három tényezőnek köszönhető: magas szintű szakmai hozzáértés, a hazai vizekből nyert gázzal való fűtés, éhbérért foglalkoztatott diákmunkaerő.
2008-ban Németország 201 ezer, az Egyesült Királyság 174 ezer, Franciaország 152 ezer, Hollandia 145 ezer, Lengyelország 57 ezer, Olaszország 33 ezer, a Cseh Köztársaság pedig 28 ezer tonna spanyol paradicsomot importált (2) . A zöldségek közül a burgonya után az európaiak a paradicsomot fogyasztják a legnagyobb mennyiségben. 2007-ben a görögök fejenként 61, a dánok 32, az olaszok 31, a spanyolok 17, a franciák 14, a britek 8,1, a belgák és a németek pedig 8 kilogrammot ettek meg (3) . „Vajon hányan vannak tudatában annak, hogy ez a mennyiség az almeríai bevándorlók kizsákmányolásának köszönhető? – teszi fel a kérdést Spitou Mendy szakszervezeti vezető, majd így felel: – A 18. században Montesquieu A törvények szellemében a Francia Antillákon termesztett cukornád kapcsán már megadta a választ: »A cukor túlságosan drága lenne, ha az ültetvényeket nem rabszolgákkal műveltetnék meg.« Ma pontosan ugyanez a helyzet az almeríai paradicsommal kapcsolatban.”
P. D.
(1) Food and Agriculture Organization of the United Nations (FAOSTAT), 2007-es adatok, www.faostat.fao.org, Commerce/Exports /Région par produits/Tomate link
(2) Eurostat (Európai Bizottság), a spanyol paradicsomexport tizenhét uniós országba irányuló összesítő táblázata (2004–2008.).
(3) Eurostat (Európai Bizottság), az uniós zöldség- és gyümölcsfogyasztás összesítő táblázata kg/főben kifejezve (2000–2008.).