Nem mi fogjuk megfizetni a ti válságotokat” – ezzel a jelszóval tüntetnek Athénban február vége óta. Egymást követik a sztrájkok a megszorító intézkedések ellen. A jelszó megfelelne az izlandiaknak is, akik felháborodottan tiltakoznak az ellen, hogy velük fizettessék ki a bankok összeomlása miatt örökölt óriási tartozást. De megfelel a spanyol tiltakozó mozgalmaknak is, mert ott a nyugdíjkorhatár megemelését szeretné a kormány kikényszeríteni. És megfelel azoknak a millióknak is, akik elveszítették állásukat a gazdasági válság következtében. A szociális kiadások „stabilizálását” követelő IMF, a Nemzetközi Valutaalap ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy az európai helyreállítás is „nagyon fájdalmas lesz”.
Egy háztartással vagy egy vállalattal ellentétben az az állam, amely végképp nem képes kifizetni adósságait… egyszerűen csak nem fizet többé, s mégsem tűnik el emiatt sem a cégjegyzékből, sem a Föld színéről – vagyis vagyonát nem számolják fel hitelezői kártalanítása fejében. Egy háztartás esetében a csőd felszámolással végződik: eladják az adott család kastélyát és ezüstjeit, hogy kifizethessék a lehetőségekhez mérten az alkalmazottaknak járó utolsó bért, illetve a vendéglősnek, a közjegyzőnek vagy a bankárnak járó tartozást. De képzelje el az olvasó, mi történik egy szegénységi küszöb alatt élő háztartásban. Egy vállalat csődje esetén eladják (ahogy lehet) a gépeket, az épületeket, a szabadalmakat, a gépkocsiparkot stb., hogy kielégítsék (inkább rosszul, mint jól) a szállítókat, a bankárokat, az egyéb hitelezőket és a fizetés nélkül maradt munkásokat, alkalmazottakat.
Szemben egy nehézségekkel küzdő vállalkozással – amely nemigen tudja rendbe hozni szénáját azzal, hogy éppen akkor emel árat, amikor ügyfelei elhagyják, és amely nem mindig képes (bizonyos határon túl) csökkenteni a termelési költségeket sem – az állam meghatározott politikai eszközökkel rendelkezik, hogy elhárítsa a fizetésképtelenség katasztrófáját. Vagy úgy, hogy növeli a bevételeit, vagy úgy, hogy csökkenti, összepréseli kiadásait. Egyensúlya helyreállításához a bevételi oldalon elegendő lenne növelni az adókat, mégpedig „jó irányzékkal”. Azaz az új adókat a leggazdagabb, a legtöbbet megtakarító (1) társadalmi rétegekre kelleni kivetni, amelyek gyakorlatilag az állam hitelezői: ily módon a fogyasztás sem esne vissza.
A leggazdagabbak megadóztatása azt jelentené, hogy megszüntetnék a neoliberális időszak úrbér jellegű jogát, amely szabad választást kínál a jómódú osztályoknak a nem fogyasztásra fordított többlet jövedelmeik felhasználását illetően: vagy adó fizetésére kellene fordítani a többletet, vagy az államadósság finanszírozásával járadékot kellene szedni az államtól – ami értelemszerűen szükségessé válik, mihelyt lemondanak az elsőként említett megoldásról. Elég maga a megfogalmazás, hogy megértsük: a jómódú osztályok megadóztatásának emelését mint megoldást az európai kormánykörök a végsőkig el fogják utasítani.
Ha kizárjuk a bevételi oldal növelését, ha lemondunk az adók behajtásáról, az államnak csak egy lehetősége marad, hogy rendet vágjon a közkiadásokban (és szükségképpen a közszolgáltatásokban) a bérek, a nyugdíjak és a köztisztviselők számának csökkentésével illetve az állami megrendelések lefaragásával. Most ezen az úton haladunk. De ez bizonyára nem lesz elég. Ha Franciaországban például két nyugdíjba vonuló tisztviselőt csak egynek a felvételével pótolunk – az évente 500 millió euró megtakarítását eredményezi… De hát mit ér ez, ha egybevetjük a vendéglátóiparnak nyújtott ÁFA-csökkentés évi 3 milliárdos bevételkiesésével, vagy a 25 milliárdnyi mentességgel, amit az állam a munkaadók társadalombiztosítási járulékának befizetésére határozott el?
Már elképzelhető a köztartozások meg nem fizetése
Ha az adókedvezményeken túl tovább tart az adóbevételek stagnálása – amelyet a mély depresszióval küzdő, globalizált pénzügyi rendszer által fenntartott mérsékelt gazdasági növekedés okoz –, ma már egyáltalán nem lehetetlen, hogy leáll a köztartozások visszafizetése, nemcsak Görögország, de Spanyolország, Portugália, Olaszország, Itália, Franciaország, az Egyesült Királyság, Japán, de még az Egyesült Államok vonatkozásában is. Annál is inkább, mivel ebben a kérdésben a döntés nem az egyes államok pénzügyi helyzetének racionális vizsgálatán alapul, hanem azon, hogyan értékelik a kialakult helyzetet a hitelezők és a spekulánsok. Ha ők valószínűsítik a gazdasági összeomlást (semmit sem élveznek jobban, mint az ilyen fogadásokat), olyan adásvételi mozgásokat indítanak el, amelyek valóban létrehozzák a várt hosszt vagy besszt, amire fogadásaikat alapozták. Ily módon a köztartozások kamatlábának emelkedése (ezt nevezik „a kötvénypiac összeomlásának”) nagyrészt egy önbeteljesítő beharangozás következménye, amelynek kézzelfogható következményeként a spekulánsok megnyerik az eredeti fogadást.
Ami az államokat illeti: az a pillanat természetesen nem szerepel a közgazdasági tankönyvekben, amikor úgy ítélik meg, hogy az eladósodottság és az adósságszolgálat (kamatok és törlesztések) elérték a kritikus tömeget – illetve pont fordítva: még elkerülhetőnek látszik a fizetésképtelenség –, a felhalmozott és önmagától növekvő deficitnek, illetve a kamatok elvárt növekedésének valamilyen kombinációjaként. Ez a pont függvénye a társadalmi és politikai elviselhetőség küszöbének, amely tolerálja minden ellenállás nélkül az állam termelési kapacitásának a lerombolását, miközben eleget tesz az adósság magánkamatai kifizetésének. Fernand Reynaud tétele szerint a pohár túlcsordulása előtt ez néha „bizonyos időt” vehet igénybe.
De amikor beáll a küszöbérték, a fizetésképtelenség már nincs túl messze. Hacsak nem lép közbe sürgősen a Nemzetközi Valutaalap – ami Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke szerint „megalázó” lenne, utalva ezzel Görögország esetére –, már csak egy lehetőség marad: pénzteremtéssel finanszírozni a csődbe került államot. A „posztkeynesi” amerikai közgazdász, Thomas Palley szerint az Európai Központi Bank, az EKB felruházhatná magát olyan jogosultsággal, hogy a köztartozások egy részét pénzkibocsátással finanszírozhassa. Ezzel a joggal – hogy tehát kölcsönt vehetnének fel az EKB-tól, olyan pénzt, amelyet ez alkalommal hoznának létre – az eurózóna országait ruháznák fel éves kvóták alapján, figyelembe véve az egyes országok fontosságát és konjunkturális helyzetét. (2) Ez egyfajta „automatikus stabilizátor” lenne. A Jean-Claude Trichet úr vezette intézmény olcsó kölcsönöket nyújtana az államoknak – ez hasonlítana arra, amikor olcsó kölcsönöket nyújtott a csődbe került bankoknak 2008-ban és 2009-ben.
A lényegét tekintve különben helytálló javaslatban kényelmetlen, hogy az EKB statútumát pontosan úgy fogalmazták meg, hogy megtiltsák neki a tagállamok közvetlen refinanszírozását, megakadályozva ezzel mindenféle „lazának” tekinthető költségvetési műveletet – de úgy látszik, az alkalmazott módszer ezen a ponton sem igen hatásos…
Létezik minden bizonnyal más út is. Anélkül, hogy vindikálnánk magunknak a Nagy Vezír (3) tanácsadójának szerepét, melyet hasznosan tölt be a Goldman Sachs, az európai országok rákényszeríthetnék a területükön működő bankokat, hogy refinanszírozzák a nehéz helyzetbe jutott államokat. Az államadósság lejártakor, a bankok kötelesek lennének jegyezni az újonnan kibocsátott államkötvényeket. A bankok lépnének tehát a járadékos finanszírozók helyébe, és maximált kamatlábon nyújtanának hitelt az államoknak. Ezzel a kényszerkölcsönnel tulajdonképpen csak arra kényszerítenék a szamarat, hogy egy kicsit többet igyon, mint amennyire szomjas, és egy kissé savanyúbb vizet a kelleténél.
Az eurózóna pénzintézetei 1 000 milliárd euró összegű hitelállományt halmoztak fel a különböző közintézményeknek (államok, régiók, állami intézmények) nyújtott hitelekből, és 1 500 milliárd összegű az államkötvény-állományuk. Ez nyolcszorosa- tízszerese a görög államadósság egész összegének. (4) Ily módon a pénzintézetek, amelyeket általában igencsak vonzanak az állampapírok (ezek valamikor rizikómentesek voltak, mindaddig, amíg maguk a bankok nem zúdítottak minden kockázatot a gazdaság és az államok nyakába), most visszakapnák a nekik visszajárót.
Ha szerény mértékben is, a bankok hozzájárulnának az általuk okozott károk helyrehozásához
Ez a megoldás egyszerű és ráadásul több haszna is lenne. Lehetővé tenné az EKB-nak, hogy betartsa a saját szabályait azzal, hogy nem lépne fel közvetlen hitelezőként, miközben a megoldás végső soron mégis csak ilyesmi lenne. Azzal, hogy a bankok kényszerítve lennének a görög vagy más adósságok megvásárlására, legalábbis refinanszírozásért részben kénytelenek lennének az EKB-hoz fordulni. Fedezetül jó besorolású értékpapírokat kellene átadniuk az EKB-nek, amelyek között ott lennének az eurózónához tartozó egyes államok adósságkötvényei, melyeket máris birtokolnak és rendszerint használnak is a frankfurti központi bank refinanszírozásához. (5) Eszerint ez a megoldás sem lehetetlen.
A javaslat második előnye, hogy egyféle reciprocitást teremtene a bankok és az államok között: az államok masszívan beavatkoztak és megmentették a bankokat, most a bankok találnának alkalmat arra, hogy hálából segítséget nyújtsanak az államoknak (így lenne kerek a történek azoknak, akik szeretik az erkölcsi meséket…). Végezetül: mivel a művelet nem megy költségek nélkül, ezzel a pénzügyi válság számlája, legalábbis részben, visszakerülne kiváltóihoz, a válság okozóihoz. Egyébként anélkül, hogy ezzel túlzottan megterhelné őket. Mert – mint azt a közgazdászok általában elismerik – a költségvetési hiány növekedésének felerészben a pénzügyi válság az oka (a gazdasági növekedés lelassulása és az ebből következő adóbevétel-kiesések révén), az államadósság maximált kamataival (amit a bankok mint bevétel-elmaradást élnének meg), a bankok, ha szerény mértékben is, de hozzájárulnának az általuk okozott károk helyrehozásához.
A járadékosok nem lelkesednek saját likvidálásukért
Mindazonáltal egy ilyen intézkedés (amit józan belátással határozottan a politikai paletta jobbközép oldalán helyezhetnénk el) végső soron egy sor ok miatt kevés sikerrel láthatna napvilágot, melyek eléggé távol állnak a gazdasági megfontolásoktól: az eljárást inflációgerjesztőnek ítélnék, és ezért a mai monetarista ortodoxiával összeegyeztethetetlennek; a tőkejáradékosok elvetnék, mivel saját likvidálásukat látnák benne; Európa északi és déli országainak érdekellentétei is belejátszanának stb.
Ilyen körülmények között a végső fázis is elképzelhető: az adósság törlesztésének megtagadása. Azok az államok, amelyek nem képesek finanszírozni magukat még szemérmetlenül magas kamatokkal sem, végső soron eldönthetik, hogy megszabadulnak a teher egy részétől anélkül, hogy ezzel megszűnnének államok lenni. Az adósság elengedésének mértékét azután meg lehetne tárgyalni a hitelezőkkel (de kik is ők, és hol is vannak?), vagy kényszerintézkedésként az esedékes tartozások egy részét nem törlesztenék, vagy néhány negyedéven keresztül nem fizetnék meg a kamatokat (az elmaradás pótlásának reménye nélkül). Azt tanácsolnánk azonban, szívből, ha már egyszer eljutottunk a végsőkig, ne játsszuk meg magunkat, és tagadjuk meg a teljes adósságtörlesztést. Hiszen bármilyen mértékű is a „gyalulás”, az elkövető mindenképp tartósan meg fogja őrizni rossz fizető hírnevét. És mivel ezt a partit nem százszor ismétlik meg, legalább a leghasznosabb eredménnyel végződjön.
Azzal, hogy a megfulladás előtt álló állam egy csapásra felszámolja adósságát, azonnal oxigénhez jut, mégpedig a hitelezőinek fizetett kamatok évi summájának mértékében. Másképp fogalmazva: visszatérhet normális életfeltételeihez, ha a megvalósuló megtakarítás nagyjából azonos folyó deficitjével. (6) A hitelezők oldalán persze ez nehéz pillanat lenne: hiszen egy húzásra kell kifizetniük a húsz éven át felhalmozott adóhátralékukat, amikor azokat a kormányokat támogatták, amelyek hitelt vettek fel tőlük, ahelyett hogy megadóztatták volna őket.
(1) 2003-ban Franciaországban a leggazdagabb háztartások 20%-a jövedelmének harmadát takarította meg, szemben az összes többi háztartás 10%-os eredményével. (Forrás: Comptes nationaux, Institut National de la statistique et des études économiques (INSEE), Paris, 2009; www.insaee.fr.
(2) „Euroland is Being Crucified Upon Ist Own Cross of Gold”, Financial Times Economists’ Forum , www.ft.com
(3) A bank – úgy tűnik – hármas játékot űzött: segített a görög államnak abban, hogy adósságát úgy prezentálja, mint amely megfelel az európai követelményeknek; másfelől tanácsokkal látta el Athént arra nézve, hogyan lehetne finanszírozni adósságát (feltárva a kínai utat, ami lehetővé tette annak megvilágítását, hogy a helyzet katasztrofális), és végül: ugyanakkor emelkedésre játszva foglalt állást a görög adósság fizetési rizikó szerződéseivel (CDS) kapcsolatosan. Fej: én nyerek, írás: te veszítesz!
(4) ECB Monthly Bulletin, Frankfurt, 2010. január.
(5) 2009 decemberében az EKB 333 milliárd közkötvény birtokában volt. ECB Monthly Bulletin, 2010. január.
(6) A CFO-news 2010. február 12-ei számában idézett tanulmány szerint (http://www.cfo-news.com), amennyiben a görög adósság kamatlába elérné a 8%-ot, és maga az adósság a GDP 140%-át, a kamatteher elérné a GDP 9%-át – azaz jóval meghaladná az évi deficit nagyságát, amellyel Görögország számolhatna, mihelyt a recesszió mélypontján túljutott. Melyik állam mondana le arról, hogy a GDP 9%-ának megfelelő összeget nyerjen évi költségvetésében, és egyben, egy csapásra, ismét a költségvetés betartásának modelljévé váljon? Válasz: hát ilyen lenne a neoliberális állam.
