„Értelem és (v)érzelem” - Közügy vagy szívügy az abortusz?

Kategória: 2010. március
Írta: Sabine Lambert
Találatok: 7401

A „France 5” francia tévécsatornán ez év január 21-én sugárzott „Les Maternelles” (Kismamáknak) című műsorban egy nő felindultan mesél kórházban, altatás nélkül elvégzett és végigszenvedett abortuszáról. Nem, tévedés ne essék: nem a hatvanas években járunk, hanem a 21. század elején.

k.abortusz_a_2Az ifjú hölgy párizsi lakos, és még huszonöt sincs. Könnyeivel küszködve részletesen beszámol az abortuszig vezető útról: az időpontért folytatott szokásos küzdelemtől kezdve egészen a műtőasztalig, ahol a kórházi személyzet folytonos jövés-menése közepette altatás és érzéstelenítés nélkül végezték el a küretet. „Hihetetlen!” – szörnyülködik az interjú közben egyre a döbbent újságírónő, majd azzal a kérdéssel fordul a stúdióban jelen lévő szakorvoshoz, vajon hogyan fordulhat manapság még elő ilyesmi Franciaországban. A nőgyógyász – hangjában némi enerváltsággal – elismeri, hogy vannak még orvosok, akik úgy gondolják, a nők megérdemlik a fájdalmat és megaláztatást döntésükért – az abortuszért.

Természetesen az altatás és érzéstelenítés nélkül végzett abortusz nem mindennapi jelenség – legalábbis remélhetőleg. Bár Franciaországban látszólag már lejárt a kötőtűk és vérmérgezések kora, mit gondoljunk azokról az orvosokról, akik „bónuszként” ultrahangon azért még egyszer utoljára megmutatják az elveendő „babát”, vagy azokról, akik rideg megvetéssel, foghegyről vetik oda a költői kérdést: hogy vajh „hogy sikerült magácskának teherbe esni”? És mi a helyzet az abortusz különféle módszereivel? A gyógyszeres megoldás például, melyet a sebészeti megoldással szemben gyakran előrelépésként értékelnek, manapság, a kórházi férőhelyek folyamatos leépítése idején, a legjobb módszer az „ápolási napok számának csökkentésére”. Ha ugyanis sikerül távol tartani az abortuszra készülőket a „szent szülészettől”, ha sikerül e minden kétséget kizáróan „könnyű vérű nőket” kizárni a nőgyógyászati osztályok makulátlan szentélyéből, a „nőgyógy-ÁSZok” nyugodtabban távolíthatnak el daganatot vagy ültethetnek be embriót terméketlen, de bátor nőknek – ami valljuk be, mégiscsak jövedelmezőbb vállalkozás, mint egy „közönséges” terhességmegszakítás.

Az abortusz, akárcsak a fogamzásgátlás, még mindig szinte kizárólag a nők ügye. Hogy mi zajlik le a fürdőszobában, mikor kiderül egy nő számára, hogy a terhességi tesztje pozitív, csak rá tartozik. – Ez teljesen magától értetődő, hiszen az ő döntéséről, testéről van szó – vágják rá kórusban, akik úgy gondolják, hogy ez kizárólag csak a nők problémája. Sokat akart a szarka, de nem bírta a farka?! Ha ennyire akarták a szabadságot, ám legyen, de akkor birkózzanak is meg vele.

Úgy tűnik, hogy csak az egzotikus, különleges és tabudöntögető szexualitás képes áttörni a „magánszféra” falait. Az senkit nem érdekel, hogy a nők összehasonlíthatatlanul több időt töltenek vécétakarítással, gyerekneveléssel, vagy minimálbérért gürcölve, mint trendi szex-kellékekkel való elmélyült foglalatoskodással. Úgy látszik, a nők élete csak abban az esetben tarthat érdeklődésre számot, ha csilli-villi és izgató. Márpedig e kettő közül egyik sem igaz az abortuszra, így e téma többnyire a terhességmegszakítás heves ellenzőinek prédája marad, akik szíves-örömest le is csapnak, hogy végre „komolyan” tárgyaljanak erről kédésről. Igaz, Franciaországban relatíve kevesen vannak – a tradicionlisan vallásosabb Spanyolországhoz, az Egyesült Államokhoz vagy Latin-Amerikához képest –, de épületes szónoklataikhoz itt is kedvezőek a feltételek. A médiavisszhang nap mint nap segíti őket olyan modern eszközök kifejlesztésében, amelyek révén izolálni tudják az abortuszra kényszerülő nőket – mit sem törődve azzal, hogy  azok közben teljesen magukra maradva lelkük legsötétebb bugyraiba merülnek alá. A kedvező légkört kihasználva, az „életigenlők” honlapjaikon kifinomult fortéllyal felelgetnek a „bajba jutott” nőknek, akiknek egyre nagyobb százaléka az interneten keresztül intézi a tervezett terhességmegszakítást. Tévedés lenne azonban ezekben a fanatikus csoportokban csupán bigott maradiak gyülekezetét látni: egyre inkább mellőzik a mellbevágó jelszavakat, a jogsértő provokációt. Honlapjaik kezdenek a megtévesztésig hasonlítani professzionális minisztériumi mellékletekhez. Hangzatos elnevezések garmada (például Országos Meghallgatási Centrum), ingyenesen hívható zöld-szám és felvilágosító- (és akár idegennyelvű) oktatóprogram segítségével mindinkább valódi tekintélyre tesznek szert.

Így aztán könnyedén átevezhetnek a „pszichológiai zavarok”, nevezetesen a hírhedt „poszt-abortusz szindróma” területére, melyet állítólag minden nő megtapasztal a terhességmegszakítást követően. Azokat, akik az abortuszt választották, ennek következtében úgy festik le, mint mindenféle veszélynek kiszolgáltatott kész roncsokat. Szerintük a terhességmegszakítás valószínűsíti például az alkoholizmust, az öngyilkosságot, a szegénységet, a magányt, de felelős lehet akár  a munkahely elvesztéséért is. Az apokaliptikus leírásokat általában az „anyaság utáni vágy”-ról szóló lírai futamokkal toldják meg, mely szerintük egy önmagát valamire is tartó nőben természettől fogva meglévő, rejtett erő. Ezen a ponton találkozik az abortusz ellenzőinek érvrendszere azzal az elterjedtebb, mindenütt fellelhető felfogással, mely az anyaságot nem a nő választásának, hanem olyan elementáris erőnek tekinti, melynek a nő egyszerűen nem tud ellenállni. A „terhesség megtagadásáról” nemrégiben lezajlott nyilvános vita tovább erősítette ezt a pszichologizáló látásmódot, mely ilyenformán ügyesen megkérdőjelezi a nők döntőképességét afelől, mi is a jó nekik.

Ha mindehhez hozzávesszük a francia nők Európában ragyogónak számító termékenységi mutatóinak szentelt, rendszeresen megjelenő cikkeket,  vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy ebben a légkörben kínos az abortusz mellett dönteni? Ezek után hogyan is lehetne másként megélni az abortuszt, mint „egyértelmű tragédiát”, a női természeten esett csúf, soha be nem gyógyuló sebet, a nő életének kudarcát? Csodálkozhatunk-e, ha ez az esemény, mely „nem lehet más, csak fájdalmas”, ténylegesen is az lesz? Hogy jobban szemügyre vehessük ezen önbeteljesítő jóslatok hatását, látogassunk el néhány internetes fórumra, ahol egy kattintásra abortuszt átélt nők hosszas panaszkodását találjuk. Ennek alapján úgy tűnik, hogy akik szembe mertek szegülni a természet és a női ösztön parancsával, tökéletesen interiorizálták büntetésüket, ami rémálmokban, kényszerképzetekben jelentkezik (pl. egy megszületett csecsemő növekedése, születésnapja van tudatukban), továbbá súlyos bűntudatban, szorongásban, szégyenérzetben nyilvánul meg. Azok, akik nem éreznek gyötrelmet, megbánást, nem is nyilatkoznak, ellenkező esetben abnormális, szívtelen szörnyetegnek néznék őket.

Az abortuszhoz való jogot nem csak a várólisták, vagy a szakintézmények egyre szaporodó nagyarányú bezárása fenyegeti – bár tagadhatatlan, hogy az abortusz tárgyi feltételeinek biztosítása továbbra is kulcskérdés. A szabad döntést számos tényező összhatása befolyásolja; ide tartozik pl. a „magánügy” és „közügy” – szétválasztása is, mely oly hősiesen tartja magát, akár egy rettenthetetlen gall falu. Jól tükrözi ezt példának okáért az OFPRA (Menekülteket és Hontalanokat Védelmező Francia Hivatal) azon álláspontja is, miszerint a nők által elszenvedett bántalmazás és nemi erőszak önmagában nem szolgáltat elégséges indokot a menekültjog kérésére – minthogy ezek elsősorban „magánéleti jellegű problémák”.[1]

Az effajta eszmefuttatások a nőket újra meg újra a természethez és a családi körhöz kötik, ebből gyökerezik az a dichotómia, mely a férfiaknál „kevésbé társadalmi lényt” csinál a nőkből, kiemeli őket a történelemből, és kimondatlan, sajátos törvényeknek veti őket alá. E felosztás teszi magukat a megvert asszonyokat felelőssé, emiatt lehet vállrándítással átsiklani a háztartási munka igazságtalan megosztását kimutató statisztikák felett.

Ez utóbbi – amit leginkább azok szoktak lekicsinyelni, akiknek még alig volt seprű a kezében – egyáltalán nem elhanyagolható. Épp ellenkezőleg, rámutat, hogy a nemek közötti kapcsolat – bár személyes szinten lehet harmonikus és kiegyensúlyozott – mégis társadalmi kapcsolat, mely a hatalmi viszonyokat tükrözi – ha tetszik a „társadalmi atomizálódás” lelkes híveinek, ha nem.

Ha elegendő lenne a gondolkodásmód fokozatos, kíméletes megváltoztatása, akkor, mint a francia feminista Colette Guillaumin szellemesen írta: „a cégtulajdonosok és menedzserek átnevelésével kellene kezdeni, ha azt akarjuk, hogy részt vegyenek a gyári vagy gépírónői munkában” és így „a gondolkodásmód fokozatos átformálásával” ránk virradjon a „mosolygó társadalom[2] kora.

Végül is ez a dichotómia, a társadalmi szférák e merev szétválasztása tette lehetővé a fent említett nőgyógyász számára is, hogy kénye-kedve szerint, büntetlenül úgy dönthessen, hogy az a „nőcske” a műtőasztalon pompásan meglesz altatás és érzéstelenítés nélkül is.

A szerző a Les Entrailles de Mademoiselle (www.entrailles.fr) / „Női bélbolyhok” c. női blog társszerzője

Fordította: Farkas Lilla     



[1] Jean-Marc Manach, Le viol des refugiées „relève de leur vie privée” , Bugbrother.net, 2009. december 11.

[2] Colette Guillaumin, Sexe, race et pratique du pouvoir, L’idée de nature,  Indigo és Côté femmes Kiadó, Párizs, 1992.