2009 októberében – szakemberekben és az érintett dolgozókban egyaránt – óriási csalódást keltett a francia parlament által, évtizednyi halogatás után végre elfogadott törvény a büntetés-végrehajtó intézmények reformjáról. De vajon meg lehet-e oldani a börtönök problémáit egyetlen, akár még jó törvénnyel is? Elég a német példára gondolni, hogy lássuk: illuzórikus lenne a kérdésről társadalmi gyökerei és politikai vonatkozásai nélkül tárgyalni.
1976. március 16-a kulcsfontosságú dátum a német jog történetében: ekkor született először szövetségi törvény a büntetés-végrehajtási intézményekről (Strafvollzugsgesetz) a korábbi helyi szabályozás és tartományközi egyezmények helyett. Miután sem az 1871-es császári büntető-törvénykönyv nem hozott megoldást, sem a Weimari Köztársaság büntetőjogi reformtervezete, még a legkonzervatívabb jogászok szemében is elengedhetetlenné vált egy átfogó reform, annál is inkább, mert a 68-as mozgalmak nyomán kibontakozó kritikus szemlélet ráirányította a figyelmet a börtönökben uralkodó méltatlan állapotokra, amelyeket az önkényesség és az elmaradottság jellemzett (1) .
A reform, felismerve a bezártság káros hatását, hármas célt tűzött ki maga elé. Elsőként mennyiségit, kimondva, hogy a büntetőjogban csökkenteni kell az elzárással járó szankciók arányát, helyette például felfüggesztett büntetés vagy pénzbírság kiszabásával. Másodszor minőségit: a büntetés-végrehajtó intézmények funkciói közül előtérbe kell helyezni a szocializációt, a társadalomba való visszailleszkedés elősegítését, az elkülönítés és a megtorlás helyett. Kicsit a „jó börtön” mítoszára emlékeztet ez az elképzelés, e szerint az elzárás célja nemcsak a büntetés, hanem a nevelés is, és a rehabilitációt kell szolgálnia. Végül pedig az ősi szövetségi elképzelés szerint egy jogállamnak lehetővé kell tennie, hogy minden állampolgár egyenlő elbánásban részesüljön, a regionális különbségek ellenére.
A reformpárti jogászok egyöntetű elismeréssel fogadták a törvényt, mert az kimondja, hogy a börtönbüntetés elsődleges célja a társadalomba való visszailleszkedés, és a közösség védelme alá van rendelve ennek az elvnek. Az új típusú büntetés-végrehajtó intézmények kialakításához a törvény szerint három alapelvet kell betartani: a benti körülmények minél jobban hasonlítsanak arra, ami kint várja majd a kiszabadulókat; a bezártság negatív hatásait maximálisan ellensúlyozni kell; végül pedig a börtönbüntetésnek elő kell segítenie a társadalomba való visszailleszkedést.
A törvény megszövegezése az 1966-69 közötti kereszténydemokrata-szociáldemokrata (CDU – SPD) nagykoalíció érdeme. Liberalizmusa és humanizmusa lényegesen erőteljesebb, mint a jó 30 évvel később megszavazott francia törvényé, annál is inkább, mert hatályba lépésekor azonnal ún. nyitott, illetve félig nyitott intézményeket hoztak létre, amelyek lényegesen rugalmasabb szabályokat alkalmaznak, mint elődjeik: rendelkeznek szociálterápiás infrastruktúrával, s az elítéltek – akiket egyébként inkább ápoltként kezelnek – és a speciálisan kiképzett személyzet aránya kedvezőbb.
A törvénynek persze vannak árnyoldalai is, amelyek között első helyen éppen azt kell megemlíteni, hogy a devianciát patológiának tekintve túlhangsúlyozza az orvosi aspektust (2) . Emellett az előzetes letartóztatás és a kiskorúak kezelése továbbra is idejét múlt és erősen vitatható szabályozás alá esik. Ugyancsak problematikus a börtönbeli munka nevetségesen alacsony díjazása, amely ugyan kötelező, de a minimálbérnek alig 5 %-a.
Jogi szempontból viszont a Strafvollzugsgesetz vitathatatlanul a leghaladóbb törvények közé tartozik, amelyet valaha is parlament megszavazott. A kereszténydemokraták a 80-as évek közepe óta éppen emiatt próbálják rendszeresen megnyirbálni a vívmányait, újra és újra előtérbe állítva a biztonság kérdését.
Ugyanakkor sorsát a német börtöntörvény sem kerülhette el. Országos szinten a 2005-2009-es nagykoalíciónak sikerült egy otromba cselfogással lerombolnia azt, amit a joggal híres első változat felépített. Ha pedig a francia példával hasonlítjuk össze, ahol jelenleg az egységesítés a fő cél, itt éppen ellentétes fejlődést figyelhetünk meg. A szövetségi rendszer 2006-os reformja óta az 1976-os törvényt nem szükséges irányadónak tekinteni. Ez a legutóbbi reform újra a tartományok kezébe adja a törvénykezés jogát, miután annak az alkalmazása amúgy is rájuk hárul.
Így aztán meglehetősen zavaros jogi helyzet alakult ki. A legtöbb helyen továbbra is érvényben van a szövetségi törvény, de három – egyelőre csak három – tartomány már megkezdte a saját törvénykezés kidolgozását. A politikai döntés nagyobb súllyal nyomott a latban, mint a büntetés-végrehajtásban dolgozók heves ellenállása. A szakszervezetektől kezdve a rabok jogvédő ligájáig és a büntetőjogászokig, számtalan szakember és érintett emelt szót a szövetségi törvény védelmében, a retrográd változtatásokkal szemben. Ellentétben a központi kormány reményeivel, mely szerint a régiók tapasztalatcseréje egészséges versenyhelyzetet teremt, az érintettek világosan felmérték, hogy a börtönbeli állapotok óhatatlanul romlanak ebben a helyzetben: a büntetés válik elsődleges szemponttá, a regionális különbségek felerősödnek, a társadalomba való visszailleszkedés háttérbe kerül, és a szociális gondozás áldozatul esik a pénzügyi megszorításoknak.
A kritikák hangsúlyozzák, hogy a kialakuló helyzet – amelyben ráadásul egyre erősödik a rendőrség hatalma – alapjaiban fenyegeti a jogállamot. Azok, akik szeretnék magánkézbe adni a börtönök fenntartását, könnyen érvelhetnek a falakon belül kialakult siralmas helyzettel. Kereszténydemokrata politikusok szemében a konzervatív jogi szemlélet – így például a kiskorúakkal szemben alkalmazandó szigor – jól kiegészül a neoliberális adminisztrációval. Ezt az elvet vallja például a hajdani szupermarket-igazgató, Wolfgang Bosbach, aki jelenleg parlamenti képviselő és nemrég még a Bundestag konzervatív frakciójának alelnöke volt, vagy Hessen tartomány hajdani igazságügy-minisztere, Christean Wagner, aki elektronikus nyomkövető segítségével akarja jó útra téríteni mindazokat, akik tartósan nem találnak munkát...
Több tartományban, így például Bajorországban, Hessenben vagy Baden-Württembergben a kormány a börtön büntető jellegét erősíti, amivel párhuzamosan persze háttérbe szorul a társadalmi visszailleszkedés szempontja, amit amúgy is bizonytalannak, vagy éppen illuzórikusnak állítanak be, a börtönpopuláció jelentős megváltozása miatt. Ismét előbukkan tehát a „javíthatatlanok” közkedvelt motívuma. A tartományi kormány vezetője, Roland Koch erőteljesen felszólította Christean Wagnert, hogy dolgozza ki az ország legkeményebb büntetés-végrehajtási szabályzatát (3) . Az 1990-es évek közepe óta érzékelhető retorikai infláció nem pusztán választási fogás. Párhuzamosan ugrásszerűen megnőtt az elzárások száma és köre, mondván, hogy csak így lehet javítani a közbiztonságot, és drasztikusan csökkent a feltételes szabadlábra helyezések száma. Megfigyelők szerint a börtönökben egyre súlyosbodnak az alapvető strukturális problémák: nem elégítik ki az elemi szükségleteket, az elzárás és a kirekesztés funkciója túlsúlyba került, a feszültség már-már elviselhetetlen a falakon belül stb. Az utóbbi időben tudósítások szólnak az elharapózott öngyilkosságokról és a halált okozó brutalitásról.
A német egyesítés óta egyre több kritika éri – nemcsak baloldali jogászok részéről - a börtönök állapotát. Még a mérsékelt Zeit is rendszeresen tudósít az elviselhetetlen helyzetről, amely már-már a reform előtti állapotokhoz hasonló szintre süllyedt. Elősegítette ezt a hanyatlást az is, hogy elmosódtak a határok az ellentétes politikai erők között a kérdés kezelésében, hiszen mára konszenzus alakult ki a belső biztonság fontossága körül. Az újság rámutat, hogy a növekvő szigor, a bíróságok konzervativizmusa, valamint a politikai elit demagóg érvei szigorú megtorló politikához vezetnek a deviáns magatartási formákkal szemben, és indokolatlanul megnövelik a költséges börtönbüntetések arányát (4) .
A büntetőjog irányelvei alapjaikban kérdőjeleződnek meg azzal, hogy a börtönbüntetés ismét nagyobb szerepet kap. A Német Szövetségi Köztársaság páratlanul nagyszabású börtönépítési programba kezdett, ami több helyen paradox helyzethez vezetett: Alsó-Szászországban például a szociáldemokraták tiltakoztak, amikor a konzervatív igazságügy-miniszter bejelentette 10 börtön bezárását! A félreértés persze hamar tisztázódott: 2012-től egyetlen nagy börtön veszi át a kisebbek helyét (5) . Igaz, hogy a fegyházak kevésbé zsúfoltak, mint például Franciaországban, és valamennyire sikerül korlátozni a börtönbüntetések számát – bár az egyesítés óta nőtt az elzárások aránya –, de sajnálatos, hogy ma már senki sem teszi fel a kérdést, hogy társadalmi szempontból hol van a még elviselhető határ. Arról nem is beszélve, hogy a büntető igazságszolgáltatás célja és koncepciója fel sem merül.
A jogi módosítások messze nem merítik ki a börtönkérdés lényegét, különösen akkor, ha nem veszik figyelembe sem a kérdés társadalmi vonatkozásait, sem politikai következményeit. A nyilvános vitákban alig merül fel a szegénység problémája, s ezzel még inkább beszűkül a kérdés, amely amúgy is csak a szabályozás és a realitások közötti eltérésre összpontosít (6) . A jogi viták értelmüket vesztik, ha szem elől tévesztjük a társadalmi rétegződést és a jogi gépezet működésének elveit (7) . A börtönkérdés éppúgy összefügg a 2003-2005 között született Hartz-reformokkal – amelyek a munkaerőpiac rugalmasságának jegyében megszüntették a társadalmi védőhálókat, és intézményesítették a munkás-szegénységet –, mint magának a jognak a fejlődésével. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem kerülhetjük meg a kérdést: ki és miért kerül börtönbe? Azaz, hogyan differenciálódnak a jogtalanság modern formái, amelyekre annak idején Foucault az elemzését építette? 2007 januárjában a Volkswagen hajdani igazgatóját, Peter Hartzot – akinek egyébként a nevéhez fűződnek az imént említett reformok – korrupcióért elítélték. A tényleges elzárástól azonban megmenekült.
Írta: Grégory Salle - A szerző A francia tudományos kutatóközpont (CNRS – Centre National de Recherche Scientifique) tagja. Legutóbb megjelent műve. La part de l’ombre de l’Etat de droit. La question carcérale en France et en RFA depuis 1968 (Jogállamok árnyoldalai. A börtönök helyzete Franciaországban és Németországban 1968 után). EHESS kiadó. Párizs. 2009.
