Jóllehet tegnap még az egekig magasztalták, Dubai, a spekuláció és a mértéktelenség fellegvára nem kerülhette el a sorsát: sem a globalizáció legkellemetlenebb következményei, sem a Közel-Keleti régió feszültségei nem kímélték meg.
Úgy tűnt, hogy a 2007-2008-as pénzügyi válság elkerüli Dubait. Az emirátus még teljes díszében ragyogott, mind több hatalmas terv látott napvilágot, állami tulajdonban lévő befektetési alapjai elkapkodták, felvásárolták a nagy nemzetközi bankok részvényeit.(1) Sőt, a válság csúcspontján, 2008 októberében – amikor már zajlott az akkori nevén Burzs Dubaiként ismert projekt megvalósítása: a világ legmagasabb tornyának építését már végezte az Emaar társaság – Dubai egy még magasabb épület felhúzását jelentette be. A kilométernél is magasabb Bábel tornyának – a nagy középítkezések másik óriásvállalatának, a Nakhilnak a tervei szerint – egy 270 hektáros, újsütetű város kellős közepén kellett felépülnie, szimbolizálva az „új Dubai szívét”. Az építkezés tervezett költsége az új várossal együtt160 milliárd, csak a tornyot tekintve45 milliárd.
Dubai akkor még nem csak egy egyszerű „succes story”, sikertörténet volt, valóságos gazdaságfejlődési modellnek tűnt a világ szemében. Az indulásnál az emirátus kevés eszközzel rendelkezett, kivéve kikötőit és földrajzi fekvését Ázsia, Afrika és a Közel-Kelet találkozásánál. Kis méreténél fogva, kedvezőtlen emberi és energetikai adottságaival az emirátus már egy nemzedék óta az olaj utáni időkre készült. Hong Kong vagy Szingapur mintájára sohasem törekedett a demokrácia fejlesztésére, ehelyett a gazdasági növekedést és a szabad vállalkozást fejlesztette.
A maga szabad kikötőivel és vámszabad területeivel az 1985-ben felavatott Dzsebel Ali hatalmas kikötőkomplexuma tette Dubait a régió nagy raktárbázisává. Ettől kezdve az állam mindent megtett az infrastruktúra, az utak, a tengeri és légi közlekedés fejlesztéséért,. Mindent, hogy elősegítsék a nemzetközi pénzügy, az internet, a médiák, az orvosi és a nem kormányzati szektorokhoz tartozó vállalatok betelepülését különféle specializált komplexumok felépítésével és rendkívül előnyös feltételek biztosításával. (1) Emellett Dubai tágra nyitotta kapuit a bevándorló munkások előtt. Ma már ők képviselik a lakosság több mint 90%-át, és egyes szektorokban, mint például az építőiparban, foglalkoztatásuk körülményei a jobbágyságéhoz közeliek.
A modell másik sajátossága az, hogy a hatalom egyetlen főnök kezében van. Seikh Mohammed Ben Rased Al-Maktum, Dubai kormányzója és az Egyesült Arab Emirátusok miniszterelnöke, kiválóan gyakorolja a menedzser stílust és nyelvezetet (nem véletlen, hiszen menedzser volt, mielőtt politikusi pályára lépett volna), ami kiválóan illik egy olyan emirátushoz, amelyet két nagy állami vállalat ural: a Dubai World és az Investment Corporation of Dubai (ICD). A Seikh a Dubai „márkanév” mindenütt jelenlevő kereskedelmi ügynöke, akit mindenfelé ajnároz a nemzetközi üzleti sajtó, az üzleti képzések eset-tanulmányainak ünnepelt tárgya. „Seikh Mo” rendületlenül mesél a maga elképzeléseiről „víziójáról” (2) : „world class” akar lenni, vagyis, „első szerte a világban”.
Amikor januárban Michael Porter, a Harvard Business School professzora – a stratégiai kérdéseknek minden bizonnyal leghíresebb guruja – ellátogatott az Egyesült Arab Emirátusokba, hogy előadást tartson Az Emirátusok versenyképességéről, „Seikh Mo” ott ült az első sorban, miniszterei és háromszázötven magas rangú tisztviselőjének társaságában. „Seikh Mo”, aki a lehető legotthonosabb az új médiumokban és társadalmi hálózatokban, nem kevesebb, mint négy „twittet” (száznegyven jelnél kevesebb üzenetet) küldött híveinek, hogy azon nyomban, élőben megossza velük a konferencia élményét. (3)
Kinek sikerül a leghíresebb egyetemeket és múzeumokat meghívni?
A dubai modellről sokan írtak, és számos véleményformáló rajongott érte. Thomas Friedman, a New York Times (túl) híres vezércikkírója, fenntartás nélkül ünnepli, és az egész arab világot arra szólította fel, hogy a dubai modellt kövessék: „Dubai lakói inkább a vajra, semmint az ágyúkra épülő jövőt építenek, inkább a magántulajdonra, mint a szeszélyre, inkább a szolgáltatásokra, mint a kőolajra, és inkább a világméretekben versenyképes vállalatokra, semmint terrorista hálózatokra. Dubai célja, hogy nem az öngyilkosság, hanem a siker révén őrizze meg az arab méltóságot. Következésképpen polgárai a jövő megragadásáért küzdenek, nem pedig annak felrobbantásáért.” (4)
A minta valóban követésre talált. A régió más emirátusai, Abu Dhabi, Bahrein vagy Katar szintén nekiláttak vámszabadterületeket és napsütötte turistautakat kínálni – sok esetben olcsóbban, mint Dubai – és ráadás gyanánt kulturális vagy oktatási lehetőségeket is kínáltak. Verseny indult, ki tudja meghívni a legjobb múzeumokat, a leghíresebb egyetemeket. (5) Válaszul Dubai nagyobb sebességre kapcsolt. Ha egyszer a konkurens városok szintén arra törekszenek, hogy a fogyasztás, a szórakozás és a látvány templomaivá váljanak, hogy másképp emelkedhetünk ki, ha nem gigantikus és mértéktelen építkezésekkel? Palotákat építenek mindenfelé? Hajrá, Dubainak meglesz a maga „hét csillagos” szállodája!
Mintha csak a Guinness-rekordok élére akarnának kerülni, beharangozzák a lehető legköltségesebb és extravagánsabb terveket. A városállam a „legek” városa lesz, „a világ legelső turisztikai célpontja”. Ott lesz a Föld legnagyobb kereskedelmi központja, a világ legnagyobb akváriuma, egy síközpont a sivatag kellős közepén, egy hűtött strand, egy állandóan forgó felhőkarcoló, és mint láttuk, a Föld legmagasabb toronyépülete.
További fantasztikus tervekkel igyekeznek eseményeket generálni és elképeszteni a világot, bármekkora legyen is ezek emberi, ökológiai vagy pénzügyi kihatása: Dubailand, Disney World-nél kétszer nagyobb szórakoztató park, amely felelevenítené a világ hét csodáját; Palm Islands, „a világ nyolcadik csodája”, három fürdő-, lakó- és turisztikai luxus együttessel, teljes mértékben a tengertől nyert, pálma alakú területeken; The World, háromszáz mesterséges sziget – szállodákkal és üdülőkkel –, amely a Föld térképét reprodukálja. És majdan The Universe, egy, a Napot, a Holdat és a naprendszer bolygóit ábrázoló szigetcsoport…
Nagyzási hóbort, előre menekülés? Világos volt, hogy egy hatalmas spekulációs léggömb kezd kikerekedni: a kormány pedig megkísérelte késleltetni kipukkanását. Ismert személyiségeket (mint például a futballista David Beckhamot vagy Brad Pittet, a szinészt) bátorítottak, hogy vásároljanak üdülőt a luxus együttesekben, marketing fogásként használva jelenlétüket. Nagy kedvezményeket adtak a lakást vásárló külföldieknek. De a kétségbe esett mentési kísérlet csődöt mondott, az eltúlzott ajánlások hatására csökkent a kereslet. A kőolaj ára, amely 2008 júliusában már elérte a hordónkénti 147 dollárt, a világválság hatására felére zsugorodott. A multik, amelyek a boom hatására mértéktelenül felduzzasztották személyzetüket, most kegyetlenül visszanyesték a helyi létszámokat. A külföldiek, akik korábban igencsak tülekedtek üdülőket venni, most óvatosakká váltak. Egyszóval megkezdődött az ingatlanpiac összeomlása, és a sérülékennyé vált pénzintézetek megszüntették a hitelezést.
Az emirátus számára a 2009-es esztendő valóságos annus horribilis lett. A kormány a pánikot elkerülendő hallgat, de a közvéleményt nem lehet többé becsapni: a toronydaruk erdejének látványát az abbahagyott magas épületek és a félig üres házak látványa váltotta fel. Január 14-én a Nakhil bejelentette, „késik” a gigászi torony építése. Az ilyen típusú közlések, fűszerezve az elbocsátásokéval, mindennapossá váltak. Február 16-án a kormány diszkréten jelezte az emirátus két állami beruházási alapjának, a Dubai International Capitalnak (a DIC-nek) és a Dubai Groupnak a fúzióját, és magas beosztású vezetők első áthelyezéseit jelentette be. Február 22-én, Abu Dhabi dubai segítségére sietett, az emirátus által kibocsátott 20 milliárdnyi államkötvényből 10 milliárdot vásárol meg.
Milyen politikai vagy kereskedelmi ígéretet tettek Abu Dhabinak a segítség fejében?
A kormány megpróbál úgy tenni, mintha a dolgok normalizálódnának, de november 25-én újabb csapás éri a piacokat: a Dubai World – tíz vállalat konglomerátuma, köztük a Nakhillal és DP World-del, a világ harmadik kikötői operátorával – hathónapos haladékot kér adósságainak visszafizetésére. Hogy a piacok riadalmát csökkentsék, a bejelentést a hosszú szabadságolásokra időzítik, az Al Adha muzulmán ünnepére és az Egyesült Államok-béli hálaadásra.
De hiába. A Nakhil által birtokolt 3,5 milliárd dollárnyi iszlám kötvények nemsokára lejárnak. A fizetésképtelenség hipotézise a világgazdaság újabb megrendülésének rémét idézi elő. A moratórium iránti kérelmet követő napokban a Moody’s hitelminősítő visszaminősíti az emirátushoz tartozó vállalatokat, az emirátus központi bankja pedig sorozatos tőkeinjekcióval igyekszik „megnyugtatni” a befektetőket. A Dubai World vagy száz hitelezővel megkísérli újratárgyalni, átalakítani adósságait, és átszervezi a csoport vállalatait. (6) November 30-án a Nakhil a tranzakciók felfüggesztését kéri összes jegyzett kötvényére. Ezek a sukuk azonban nem a szokásos kötvények: tulajdonjogot adnak a fedezetül szolgáló ingatlanokra. (7) A pénzügyi világ keselyűi megjelennek. A hedge fundsok olcsó áron felvásárolják a tartozást, arra számítva, hogy az Abu Dhabi emirátus végül is kénytelen lesz megmenteni a Dubai World-öt, vagy hogy a dubai kormány elleni bírósági kereset szaftos eredménnyel zárul.
Az egész ügy arra utal, hogy mennyire homályos a rendszer. Dubai World 100%-ban az emirátus tulajdona, de az emirátus kijelenti, hogy nem garantálja az 59 milliárd dollárra becsült tartozás visszafizetését. Homály fedi továbbá a teljes államadósság kérdését is. Hivatalosan 80 milliárd dollárról van szó, de a nemzetközi bankok kétszeres összeget emlegetnek. Más szóval, ugyan az emirátus sokat beszél szakszerű kormányzásról, de azt kevéssé gyakorolja.
Csupán in extremis, az utolsó pillanatban, december 14-e reggelén, amikor a Nakhil kölcsöne lejárt, jelentette be Abu Dhabi emirátusa a Dubai World megmentését, 10 milliárd dollár értékben. De vajon ez kölcsön vagy adomány? Erről nem szólt a közlemény. Az összeg a sukuk visszafizetését szolgálná, valamint „a kamatok és Dubai World működési kiadásainak fedezését 2010. április 30-ig, azzal a feltétellel, hogy a csoport sikeres tárgyalásokat folytat tartozásának moratóriuma ügyében, ahogyan erről korábban szó volt.”
Marad még egy másik ismeretlen: milyen ellentételezést – politikait vagy kereskedelmit – kapott cserébe Abu Dhabi? Amikor 2010. január 4-én felavatták a világ legmagasabb tornyát (nyolcszázhúsz méter), az addig Burzs Dubai néven ismert épületet Burzs Khalifának keresztelték át, Abu Dhabi kormányzója és az Egyesült Arab Emirátusok elnökének nevére utalva: Khalifa bin Zayed Al Nahyan Seikh.
Írta Ibrahim Warde - A Fletcher School of Law and Diplomacy (Massachusetts) társprofesszora
(1) Lásd „Prédateurs, sauveurs ou dupes? Des „fonds souverains” au chevet des miltinationales”. Le Monde diplomatique , 2008 május.
(1) Aamir Rehman, Dubai & Co., Global Strategies for Doing Business in the Gulf States,McGraw Hill, Columbus (Ohio), 2007.
(2) Egyébként könyvet is publikált Vízióm cimmel: Ma vision: Défis dans la course pour l’excellence.
(3) Ian Parker, „The Mirage”, The New Yorker, New York, 2005. október 17. http://twitter.com/HHSHKMOHD
(4) Vö. Thomas Friedman, „Dubai and Dunces”, The New York Times, 2006. március 15.
(5) Lásd Akram Belkaid, Az Öböl ökológiai kirakata mögött, Le Monde diplomatique , 2008. augusztus.
(6) Robin Wigglesworth, Anousha Sakoui and Simeon Kerr, „Cost of Dubai default insurance rises sharply”, Financial Times, London, 2010. február 15. Lásd Ibrahim Warde, Islamic Finance in the Global Economy, Edinburgh University Press 2010, új kiadás. Lásd még „Paradoxes de la finance islamique”, Le Monde diplomatique, 2001. szeptember
