hu | fr | en | +
Accéder au menu

Metró, meló, koporsó - Amit a franciaországi tüntetések a felszínre hoznak

Az országszerte zajló nagy megmozdulások, melyeknek a közvélemény is pártját fogja, azt bizonyítják, hogy a lakosság egyértelműen elutasítja és törvénytelennek tartja a nyugdíjkorhatár 60 évről 62-re emelését. Arról is árulkodnak ezek a demonstrációk, hogy mit jelent a munka rengeteg ember számára, mióta a körülményeit „korszerűsítették”.

JPEG - 354.4 kio

Franciaországban érzékelhetően egyre nagyobb a dolgozók keserűsége, általában úgy érzik, a helyzet szükségszerűen romlani fog. A munkavállalók jó része fél, hogy nem sokáig tud már megfelelni az elvárásoknak, és hosszú távon beleroskad a megterhelésbe. A tüntető tömegek kiabálása is erről árulkodik: „Inkább meggebedünk, mint hogy a munkába haljunk bele!”; „Legyen élet a munka után!”. E mondatok azzal szembesítenek bennünket, hogy milyen keserű teherré változott sok francia számára a mindennapi munka. Bár a számítástechnika vívmányainak elméletileg könnyítenie kellene a fizikai terheken, és a munkavállalók több mint kétharmada a szolgáltatóiparban dolgozik, a törvényben előírt munkaidő pedig csupán 35 óra, mégis komor kép bontakozik ki előttünk a munkavállalók túlterhelt, keserű mindennapjairól.

Nemcsak a plusz két év szítja az elkeseredést. A mai jelmondatok más, korábban elhangzott mondatokat idéznek: „Nem akarunk belehalni a pénzkeresésbe!” 1968-ban kiáltották ezt az akkori dolgozók az általános sztrájk három hete alatt, így fejezve ki, hogy más életre vágynak. Ma még kétségbeesettebbnek tűnnek, ez abból is látszik, hogy 2010 őszén elővettek és elferdítettek egy másik híres 1968-as fordulatot: a „metró, meló, háló” („métro, boulot, dodo”, Pierre Béarn verse nyomán – a ford.) felkiáltásból most „metró, meló, koporsó” („métro, boulot, tombeau”) lett. Vajon mitől romlott ennyit a helyzet?

A franciák attól félnek, hogy nem bírják tovább az alvásidejüket megnyirbáló hosszú munkaidőt, a váz- és izomrendszeri megbetegedésekhez (MDS) vezető monoton feladatokat, a rossz munkakörülményeket, az ügyfelektől érkező nyomást, a hajszolt munkatempót és a többi terhet – e problémákról végre nyilvános vita is alakulóban van, de ennek a nézőpontja egyelőre igencsak individualista.

További okai is vannak a félelmüknek, de erről aligha panaszkodhatnak: félnek, hogy nem tudnak megbirkózni a teljesítménykényszerrel, mert a „még többet” parancsa folyamatos nyomás alatt tartja őket; félnek, hogy képtelenek elérni a munkaadóik által kiszabott sokszor irreális célokat, miközben a főnökök olyan kevés időt töltenek egy-egy vállalatnál, hogy gyakran azt sem tudják, mi is a beosztottjaik pontos feladata; félnek a munkájuk értékelésétől, amely hasonló okokból nem veszi számba sem a felmerülő akadályokat, sem a befektetett fáradságot. Rettegnek, hogy e nyomás alatt rosszul végzik munkájukat, hogy sarokba szorulnak és szakmai hibát követnek el; hogy sebezhetőek lesznek, ha kiderül, hogy nem jól végzik a dolgukat, s még állásukat is elveszíthetik, ezzel pedig összeomlik az önbecsülésük.

Tény, hogy a hatalom megszilárdítása érdekében, s hogy az alkalmazottak az önkizsákmányolás nyomása alatt éljenek, a modern vezetés a következetes elbizonytalanítás eszközét alkalmazza. Célja, hogy ellenséges légkört teremtsen – nem akarja, hogy a dolgozók otthon érezzék magukat a vállalatnál, vagy hogy úgy érezzék, kezükben tartják a feladatokat, esetleg szövetkezhessenek kollégáikkal, feletteseikkel, netán ügyfeleikkel, és így csökkentsék a rájuk nehezedő nyomást. Folyamatos átszervezések, kényszerű ide-oda költöztetések, így az összes szakmai kapaszkodót elveszíti a dolgozó, és újra meg újra alulképzettnek érzi magát. A médiából a legismertebb példa erre a France Telecomnál a privatizáció után bevezetett munkakörülmények esete, amelyről három cikkben is írtunkkorábban.

A munka sokkal összetettebbé vált, a környezet kiszámíthatatlanabbá, így az ember a felhalmozott tapasztalatára sem támaszkodhat. Már nem elég elérni a célokat, túl kell őket teljesíteni, hogy a felettesünk kegyeibe fogadjon. Ezért olyan önkényesek a nagy vállalatoknál szinte kötelező jelleggel alkalmazott értékelések is: addig rendben, hogy túl kell teljesíteni a célokat, de milyen mértékben és hogyan?

A felmérések során számos munkavállaló vallja be, hogy úgy érzi, folyamatosan pengeélen táncol, s csak úgy tud helytállni, ha önkizsákmányoló módon az összes energiáját a munkája ellátására fordítja, mindeközben ráadásul teljesen egyedül van, önmagán kívül senkire sem számíthat. A hierarchia aligha segít ezen, sőt, még több kötöttséggel sújtja az embert. A kollégák, az uralkodó individualista logika jegyében, vetélytársakká váltak. A munkavállalók tehát reménytelennek látják a helyzetüket.

A modern vállalati munka hibrid szervezeti keretek között zajlik, ahol kéz a kézben jár a taylorista logika és a munkavállalók szubjektív elkötelezettségére való ösztönzés. Gondoljunk csak a call centerekre, ahol az előre kitalált aberrált szövegek és a limitált beszélgetési idő arra kényszerítik a telefonközpontosokat, hogy a prémium reményében mindáron tegyék személyessé a társalgást néhány találó és rokonszenves megjegyzéssel, hogy ügyeljenek a hanghordozásra, s vessék be a társalgási tehetségüket.

A kollégák vetélytársakká váltak

A vezetőség folyamatosan nagyszabású célokat tűz ki nagyon rövid teljesítési határidővel, emellett elvárja a munkavállalóktól, hogy az elvégzett munka mennyisége a bejövő hívások, az átnézett dossziék, a végrehajtott szállítások száma ne menjen a minőség rovására, miközben a munkakörülmények egyre bizonytalanabbak. A szervezési munka nagy részét így gyakorlatilag alvállalkozásba adják a legalacsonyabb beosztású alkalmazottaknak, akiket a munkájuk minőségéért is felelősek. „Autonómok” egy olyan univerzumban, amelyben a teljesítmény parancsa uralkodik, s közben sem a cél érdekében felhasználható eszközöket, sem a határidőt illetően nincsenek tárgyalói pozícióban. Veszélyben érzik magukat, még akkor is, ha stabil a helyzetük. A középvezetők ugyanezen feszültségek és ellentmondások közé rekednek: egyre kevesebb idejük van céljaik megvalósítására, és nekik is el kell szenvedniük, hogy minden percük ellenőrzés alatt áll, kénytelenek akár félnaponta elszámolni az idejükkel.

Az állami szektorban a magánszektorból eredő vezetési stílus érvényesülése ugyanígy, ha nem jobban, megingatja a szakmai biztonságot, a dolgozók identitását és a bevett szokásokat. (1) Nem az egyes dolgozók szakmai tapasztalataira alapozva döntenek a változásokról, hanem az újításokat könyörtelenül ráerőltetik az érintettekre, és így egyik-másik elveszíti a talajt a lába alól, ahogy folyamatosan alkalmazkodni próbál a környezet és az elvárások alakulásához. A világ változik körülöttük, s az állami és helyi köztisztviselők és a kórházi alkalmazottak úgy érzik, kényszerhelyzetbe kerülnek, pórázon vezetik őket, s nem hagyják, hogy megfelelően végezzék munkájukat (lásd az egészségügyi reformmal kapcsolatos cikkeinket).

Csak a kötélidegzetűek képesek megtartani a helyüket ebben az univerzumban. Különben folyamatosan retteghet az új meg új változásoktól, amelyek miatt valószínűleg olyasmit kell elfogadniuk, ami ellentétes a hatékony munkavégzés feltételeivel, ráadásul etikátlan is. Azt mondhatjuk, hogy a modern vezetőség ragadozó életmódot folytat. A kiválóság, a teljes elkötelezettség és legfőképp a feltétel nélküliség megkövetelésével a legellenállóbbakat, a legerősebbeket támadja. Elvárja a rugalmasságot és az elérhetőséget, nem kímélve a magánéletet és a családot. Így érthető, hogy a nagy vállalatok korpiramisainak csúcsa alul és felül miért olyan keskeny: a modern vezetőség gyorsan elhasználja és eldobja a munkaerőt. Nehéz megkapaszkodni az után a bizonyos idősnek titulált kor után, akár már 45 körül, de beférkőzni is nehéz, ha az illető nem elég harcedzett. A demonstrációkon az idősebbek mellett ott vannak a fiatalok is: jól tudják, hogy Európában az ő korosztályuk munkanélkülisége a legsúlyosabb. Sejtik, hogy nemcsak nekik nehéz bekerülni a modern vállalatokhoz, hanem a régieknek sem könnyű megtartaniuk a helyüket. Közülük sokan szintén a vezetőség aránytalan elvárásait nyögik. Azoknak a helyzete pedig nyilván még rosszabb, akiknek bizonytalan a munkahelyük.

Lucie Davoine és Dominique Méda 2008-as összehasonlító munkái (2), amelyekben huszonhét európai országot vizsgálnak, azt tárták fel, hogy a franciáknak a legnagyobbak az elvárásaik a munkájuk iránt, számukra a legfontosabb a hivatásuk, de ők élik át a munkahelyükön a legtöbb csalódást és frusztrációt is. E megfigyelésnek történelmi magyarázata van: a francia forradalom az embereket felszabadította a szolgasorból, s ennek köszönhetően saját munkaerejükkel szabadon gazdálkodhattak, így a munka emancipációs kérdéssé vált. Ennek következtében még ma is gyakran és erőteljesen lépnek fel a társadalmi és szociális változások érdekében. A munka továbbra is a társadalom sarokköve. A túlzott elvárások miatt a dolgozók szoronganak, úrrá lesz rajtuk a tehetetlenség érzése, megbénítja őket a másokkal szembeni gyanakvás és az érthetetlen játékszabályok. Folyamatosan aggasztják őket a megélhetésükkel kapcsolatos kérdések: a megkérdezett franciák több mint fele azt válaszolta a közvélemény-kutatóknak, hogy nem tartja kizártnak, hogy egy napon hajléktalanná válik.

Úgy tűnik, hogy a nyugdíjreform elleni küzdelemben az eddig elszigetelt munkavállalók, akik egyébként minden, gyengeségként vagy alkalmazkodásra való képtelenségként elkönyvelt rossz érzésüket elnyomják magukban, közös sorsukra eszmélve újra egyesülnek. A Ne pas plier egyesület tervezte „osztályharcos vagyok” jelvény, amelyet sok tüntető kitűzött, a lehetséges szövetség jelképe a modern munka világa által diktált individualizmus és a szunnyadó hagyomány között.

Danièle Linhart

A szerző a CNRS (Francia Nemzeti Tudományos Kutatóközpont) kutatási igazgatója, a CRESPPA párizsi szociológiai és politikai kutatóközpont GTM (többek közt munkaügyi kérdésekkel foglalkozó – a ford.) csoportjának tagja és a Paris-Ouest-Nanterre-La Défense egyetem munkatársa, a Travailler sans les autres ? (Dolgozzunk a többiek nélkül?) c. könyv szerzője (Seuil, Paris, 2009).
Peer Klára

(1ld. « Comment l’entreprise usurpe les valeurs du service public », Le Monde diplomatique, 2010 szeptember.

(2« Place et sens du travail en Europe ; une singularité française ». CEE, Document de travail, N° 96 1, 2008.

Megosztás