A Le Monde diplomatique szlovák és magyar kiadásainak együttműködése keretében megjelent szlovákul Csernok Attila „Hetvenegy vármegye” című cikke Judita Takáčová fordításában.
A trianoni trauma feldolgozása, a gyászmunka elvégzése, elengedhetetlen ahhoz, hogy túllépjünk ezen a súlyos problémán és valós érdekeinknek megfelelően jó kapcsolatokat ápoljunk szomszédainkkal.
Csernok Attila cikke - a történelmi helyzet pontos ismertetésével, az akkori politikai szereplők állásfoglalásának elemzésével - talán segít feldolgozni az elszenvedett veszteség miatti bánatunkat.
Az első világháborút lezáró békeszerződés aláírása, 1920 óta Trianon az egyik legtöbbet vitatott kérdés Magyarországon. Gyászlobogó. Keserűség és gyűlölet tárgya. Ürügy az uszításra. Trianont közvetlenül a rendszerváltás után belpolitikai céllal a magát demokratának, konzervatívnak és kereszténynek nevező jobboldali koalíció fedezte fel és porolta le. Ám amikor az első jobboldali kormány az országgyűlésben Trianon-megemlékezést tartott, a fiatal demokraták kivonultak az ülésteremből. És ma mit látunk? Ugyanezek a már nem fiatal és már nem is demokrata politikusok Trianon-emlékműveket avatnak, Trianon Emléknapot tartanak, és a szélsőjobb képviselőivel nagy egyetértésben élesztgetik, bátorítják a nacionalista, soviniszta érzelmeket. Nagy utat tettek meg szűk negyedszázad alatt. Mire való egy ilyen emlékmű? És a Trianon Emléknap? Netán mulasztásunkra emlékeztet, hogy hallgattunk, amikor még volt lehetőség szólni egy jó szót? Nem nyújtottunk kezet, nem kötöttünk „frigyeket” a nemzetiségiekkel, amikor még az uralkodó nemzet helyzetéből tehettük volna? Vagy az a célja csupán, hogy szítsa, tartsa ébren az esztelen gyűlölködést? Nem tudom. Azokat kell megkérdezni, akik ezeket az emlékműveket emelik, és azokat is, akik avatják. Tájékozatlan honfitársaink sajnos elhiszik a hazug és értelmetlen, soviniszta beszédet. A jelek szerint azt is, hogy Trianon emlékének napirenden tartása, vagy a határon túli magyarok kettős állampolgársága a Kárpát-medencében élő népek megbékélését szolgálja. Az ország közvéleményének gondolkodó része pedig aggódva figyeli, mint romlik a viszony a szomszédainkkal.
Trianon előzményeiről és következményeiről szélsőséges nézetek élnek a magyarság körében, többnyire olyanok, amelyeknek közük sincs a valósághoz. Trianon még ma is képes vihart kavarni. A „nemzeti” érzelmek felkorbácsolása közben nem veszik észre, hogy sérelmeink emlegetése semmit nem old meg, ettől a helyzet csak rosszabb lesz. Hibáinkat felismerni, elismerni, tanulni belőlük, elhagyni végre évszázadok tévútjait, a nemzet ebből tud igazán építkezni. Kerülgethetjük, ahogy akarjuk, Trianon elsősorban a mi hibánk. Más népek sem hibátlanok ebben a keserves történetben, ám mindenki a saját felelősségét keresse. A mi felelősségünk a magyar felsőbbrendűség (a hírhedt „magyar szupremácia”) eszméje, az elvakult magyar nacionalizmus. A sovinizmus. Ami abban nyilvánult meg, hogy Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Bánffy Dezső, Tisza István és Wekerle Sándor – öt miniszterelnök, történelmünk fél évszázada – nem volt hajlandó autonómiát adni a nemzetiségieknek. Még azt is megtagadták tőlük, hogy az oktatásban és helyi ügyeik intézésében saját nyelvüket használják. Ezt egyébként a magyar felsőbbrendűség tántoríthatatlan híve, a magyar országgyűlés sem szavazta volna meg. Engedményekről, az álláspontok közelítéséről még tárgyalni sem voltak hajlandók. Elzárkózással, iskolabezárással és sortűzzel „válaszoltak” a nemzetiségek kérelmeire. E szűkkeblű, szűklátókörő politika végül Nagy-Magyarország vesztét okozta.
A magyar dráma, a trianoni békeszerződés higgadt, tárgyilagos megítéléséhez hasznos lehet, ha a korabeli statisztikát tanulmányozzuk. Segítségével megtudhatjuk, hogy a múlt század elején magyarok, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és vendek milyen eloszlásban, hol éltek a „történelmi” Nagy-Magyarország területén. A tények ismerete nélkül csak a levegőbe beszélünk. Kilencven év telt el azóta, ennyi idő után talán több a készség, hogy ne csak az eseményt panaszoljuk, vegyük szemügyre és érzelmek nélkül, tárgyilagosan ítéljük meg a hozzá vezető utat is.
Könyveim, A komáromi pontonhíd és A valóság erejével... megjelenése után meglepve tapasztaltam, nagyon kevesen tudják, hogy a magyarság a 18. század végén kisebbségben volt saját hazájában. Szinte hihetetlen, ám tény: a 19. század közepéig a nemzetiségeknek együtt kétharmados többségük volt a magyarsággal szemben. Nagy-Magyarországon a magyarok aránya az 1780-as években mintegy 30, 1842-ben 35, a kiegyezés évében, 1867-ben 42 százalék volt. Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint 9,9 millió magyar és 11,0 millió nemzetiségi, összesen 20,9 millió lakos élt az országban. A magyarok – a magukat önként vagy kényszerből magyarnak valló nemzetiségiekkel és a magyarrá vált mintegy 4,5%-nyi zsidósággal együtt is – csak 47,6%-ot, a nemzetiségiek 52,4%-ot képviseltek az országban. Nagy-Magyarország 71 vármegyéjéből csak 31-ben volt magyar többség, 24 vármegyében a magyarság aránya nem érte el a húsz százalékot. 11 megyében román, 9 megyében szlovák, 6 megyében horvát, 1-1 megyében német és szerb abszolút többség alakult ki az idők folyamán. Nyolc vármegyében viszonylagos nemzetiségi többség volt. A fennmaradó 4 vármegyében két nemzetiségnek együtt volt többsége a magyarsággal szemben. Vagyis a népesség adatait alapul véve 40 vármegyében, ahol valamelyik nemzetiség, vagy két nemzetiség együtt adta a többséget, nincsenek etnikai érveink.
Erdélyben tíz vármegyében tetemes, 65-90%-os volt a román többség. Délen, a nyolc horvát vármegyében mindössze 4%-nyi magyar élt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy kilenc északi megyében jelentős szlovák többséget találunk, így jobban érthető a történelmi Magyarország nagy-nagy gondja: a vitathatatlan nemzetiségi többség az északi, kelet-délkeleti és a déli „végeken”. A magyarság főként a központi megyékben élt, északon szlovákok, keleten rutének és románok, délen szerbek és horvátok voltak többségben. Egy tisztességes etnikai rendezés keretében is jelentős területekről kellett volna lemondanunk.
Felmerül a kérdés: igazságos vagy igazságtalan, jogos vagy jogtalan volt-e a trianoni békeszerződés? Kétség nem fér hozzá, hogy a „a gyengébb nemzeteket sújtó imperialista rablóbéke” volt, ahogy ezt akkoriban egy bolsevik politikus, bizonyos V. I. Lenin megfogalmazta. Ám csak részben volt igazságtalan, amennyiben több mint hárommillió magyart egyik napról a másikra idegen államok fennhatósága alá helyezett. E hárommillió magyar „elcsatolása” – és csakis az – ésszerűtlen, erőszakos, igazságtalan döntés volt. A döntés azonban részben igazságos volt – nincs értelme tagadni –, mert tízmillió nemzetiségi lakos megszabadult az elnyomó magyar hatalomtól. Legyünk őszinték, az egykorvolt Nagy-Magyarország nemzetiségi politikája igazságtalan volt. Ugyanakkor törvényes volt, hisz a törvényeket a magyar parlament hozta. Jogos volt, mert a magyar parlament által hozott igazságtalan törvényeket hajtották végre. Már csak ezért sem célszerű a trianoni békét egyetlen szóval igazságosnak, vagy igazságtalannak, jogosnak, vagy jogtalannak nevezni.
A Trianonhoz vezető út évszázadaiból az utolsó utáni lehetőséget, a szövetséges hatalmak (az antant) különbékére vonatkozó 1917. decemberi ajánlatát elevenítem fel. Ami röviden úgy hangzott, hogy az antant garantálja a Monarchia területi épségét, ha kilép a háborúból, és autonómiát ad a nemzetiségeinek. IV. Károly – egy nemzetiségi ellentétekkel sújtott, roskadozó birodalom császár-királya – a magyar miniszterelnök hallgatólagos egyetértése mellett elutasította az ajánlatot. Pedig nagyon kedvező lehetőség volt. Lényegében ugyanaz, amit korábban cseh, román és német politikusok javasoltak, és a császár, I. Ferenc József akart megvalósítani. Nem közismert a történet, hogy 1871-ben megbízta a Monarchia miniszterelnökét, dolgozzák ki a Monarchia szövetségi állammá alakításának tervét. A szándék osztrák politikusok közreműködése mellett id. Andrássy Gyula ellenállásán bukott meg, aki nem akarta, hogy a csehek ugyanannyi jogot kapjanak, mint a magyarok. Súlyos hiba volt, mert egy szövetségi állammá alakított Monarchia keretében létrehozott magyar tartomány alapot teremtett, lehetőséget adott volna arra, hogy 1920-ban a magyarság túlnyomó többsége egy „magyar” Magyarország határai között maradjon. Az önálló magyar tartományban – az 1942-es Magyarországhoz nagyon hasonló területen – élő magyarság 1920-ban a „megcsonkított” Magyarországon maradt volna. Az utókor magyarja főleg az előrelátás és a veszélyérzet hiányát, az elmulasztott lehetőséget fájlalja. Lám, nem volt mindenki vak a Dunai-Monarchiában, időnként ígéretes elképzelések is felszínre kerültek. A magyar felsőbbrendűségbe vetett, már-már idiotikus hit azonban minden józan elképezelést legázolt. A nemzetiségi többségben rejlő veszélyeket eleink nem vették észre, nem voltak hajlandók egyezkedni a nemzetiségiekkel.
Ez az önveszélyes eszme a 19-20. század fordulójára leszivárgott a köznép soraiba is, uraikkal együtt, kéz a kézben meneteltek a biztos katasztrófa felé. Ez a lényeg, a többi maszatolás. Maguktól nem ismerték fel, nem vették észre a veszélyt, ám nem mondhatják, hogy senki nem szólt. Különböző forrásokból rendszeresen kapták a figyelmeztetéseket. Széchenyi (1835 és 1842), Teleki László (1849), Eötvös József (1865), Albert Schäffle (1871), Luis Eisenmann (1904), Jászi Oszkár (1911), Koós Károly (1911), Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke és Czernin gróf bukaresti követ (1913) – csak a legfontosabbakat sorolom – időben szólt, figyelmeztetett az alapjaiban hibás magyar nemzetiségi politika miatt évtizedről-évtizedre fokozódó feszültség veszélyeire, és megfelelő intézkedéseket sürgetett. Ám semmi nem változott, a figyelmeztetésekkel senki nem törődött. Pontosabban ez nem is igaz, mert időközben a kultuszminiszter, Apponyi Albert bezáratta a nemzetiségiek iskoláit és Tisza István miniszterelnök kijelentette: Magyarországon nincs nemzetiségi kérdés. Úgy gondolta, amiről nem beszélünk, az nincs.
A Trianont panaszoló szövegek fokozzák a zűrzavart, félrevezetik a tájékozatlan magyar közvéleményt. Nem szabad vállat vonni. Aki azt gondolja, mondja, hogy elérkezett az ideje a Nagy-Trianon palotában aláírt szerződés felülvizsgálatának – felelőtlen gyújtogató. És téved is, mert kilencven év alatt sokat változott a világ. Napjainkban már nem a trianoni szerződés, más érdekek, más hatalmi viszonyok szerint működik. Lehet számunkra sajnálatos, ám tény: ma Komárom helyett Komarno, Kolozsvár helyett Cluj, Újvidék helyett Novi Sad szerepel a térképeken. Meg kellene nyugodni végre. Korunk e realitásaihoz kellene valami ésszerűbb, hihetőbb magyar történelmet írni és tanítani. Nem megyünk vele semmire, ha franciák, „oláhok”, „tótok”, „rácok” „ármányaival” búsítjuk/hergeljük magunkat és honfitársainkat. Arról nem is beszélve, hogyan lesz ebből uniós együttműködés? Ami mégis csak fontosabb, mint azon keseregni, mi történt kilencven-száz évvel ezelőtt. A trianoni döntés után két-három évig el lehetett fogadni a felfokozott érzelmeket. Rendben van, a körülményeket figyelembe véve több, mint érthető. Négy-öt évig? Elmegy. Ám húsz, negyven, kilencven hosszú éven át ezen keseregni, beteges lelkialkatra vall. Sajnálom, ám ezt kell mondanom.
Mindezek után van, aki azt kérdezi tőlem: miért kell a „Nagy Magyar Nacionalizmusról” annyit beszélni? Gondolom azért, hogy végre mindenki megértse: nem Jászi Oszkár, nem Károlyi Mihály, nem Kun Béla, nem is a Tanácsköztársaság, hanem a sovinizmusba süllyedt magyar felsőbbrendűség önpusztító rögeszméje, ez robbantotta fel Nagy-Magyarországot.
Napjainkban érzelmekkel játszó, megtévesztő, sőt meggondolatlan hangulatkeltés folyik Nagy-Magyarország és a „64 vármegye” körül. Minden jobb magyar (pontosabban: „jobbmagyar”) autóján, üzlete kirakatában ott díszeleg Nagy-Magyarország térképe. Lehetőleg árpádsávval. Láthatóan nagyon büszkék rá, pedig e térkép tájékozatlanságukról, zavaros gondolkodásukról, hiányos ismereteikről tanúskodik. Nem is érthető, milyen célt szolgálnak ezek a térképek? Először is ez a Nagy-Magyarország, amit mutogatnak, 71 vármegyéből állt. Nem 64-ből. Másodszor: a borsodi, csongrádi, somogyi és szabolcsi 90-100 százalékos magyar többség nem indokolja, hogy Árva és Liptó, Sáros, Szepes, Zólyom és Trencsén, vagy Fogaras, Hunyad és Szolnok-Doboka vármegyék elcsatolását panaszoljuk. Nem is beszélve a horvát vármegyékről.
Trianon lehetne az önvizsgálat, az újrakezdés jelképe is. Miért ne mondhatnánk: húzzunk egy vonalat, és holnaptól új hang, új szemlélet legyen. Szomszédainkkal együttműködve nyissunk új lapot a Kárpát-medence történelmében. Miért olyan lehetetlen ez? Barátkozni jobb, mint gyűlölködni. A térség népei: magyarok, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és szlovének nagy többsége békében él együtt, egymás mellett. A gyűlöletet elvakult, lelkiismeretlen emberek, erőszakos nacionalisták, kártékony soviniszták szítják. Nélkülük olyan szép lehetne az élet itt, a Kárpát-medencében.
