„A történelemben először fordul elő, hogy egyszerre több mint egymilliárd ember kényszerül arra, hogy esténként korgó gyomorral hajtsa álomra a fejét.” Ez a lesújtó megállapítás nem egy emberi jogi aktivistától származik, hanem Robert B. Zoellick, a Világbank elnökének szájából hangzott el. Szerinte ugyanis az ezredfordulós fejlesztési cél, mely 2015-re véget vetne az éhínségnek, „nem fog megvalósulni”. (1) A múlt évszázadban ugyan határozott javulás volt tapasztalható, 2008 óta azonban újra megugrott a szegények és az alultápláltak száma. A Világbank szakértői szerint csak 2010-ben 64 millió újabb ember (Franciaországnyi embertömeg) süllyedhet bele a legsúlyosabb szegénység bugyraiba.
Így újra felbukkannak olyan képek, melyekről már azt hittük, rég elástuk őket a (rossz) emlékek temetőjében. Ilyen kép az éhség miatti zavargás szeptember 1-jén és 2-án Mozambikban. Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferencia (UNCTAD) igen simulékony megfogalmazással írja le a helyzetet: „Az élelmezésbiztonság sok fejlődő országban továbbra is sürgető problémát jelent”. (2)
A természeti tényezők még jobban kiélezik a különbségeket. Indiában a dühöngő monszun, Pakisztánban pedig az áradások tették tönkre a rizs- és a teatermést, e termények ára így pár hónap alatt több mint egyharmadával ugrott meg. Oroszországban tűzvészek pusztítottak a búzamezőkön, megsemmisítve a termést és ellehetetlenítve a vetést, ennek a következményei a jövő évi aratáskor válnak majd érezhetővé.
A jelenlegi árnövekedésnek azonban sokkal inkább a spekulációhoz van köze, mint a természethez. A nyersanyagpiac vált a befektetők legújabb játszóterévé, akik nagyon is likvidek, hiszen hozzájutnak a központi bankok nagyon olcsó (szinte ingyenes) finanszírozásához. Az ingatlanok után a pénzügyi varázslók a nyersanyagokra (a nem vastartalmú fémekre) és a mezőgazdasági terményekre vetettek szemet.
Például szeptember közepén az egyik híres londoni hedge fund, az Amajaro az európai kakaókészlet negyedének megfelelő mennyiséget vásárolt fel. Néhány nappal később a kakaóbab kilójának az ára minden eddigi rekordot megdöntött. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a búza, a rizs és a szója esetében is.
A folyamat az európai vezetőket is megrázta. Néhányan egészen addig merészkedtek, hogy felvetették a szabályozás szükségességét. Hasonló dallamok már a subprime jelzáloghitel-válság idején is felcsendültek, mégsem változott semmi. Hab a tortán, hogy a ritka, a bankok spekulációs étvágyának megregulázására bevezetett szabályozást - Basel III néven ismert - sokan tömjénezik… a pénzügyi körökben. A szakértő Wall Street Journal ezt határozottan alátámasztja: „A banki befektetők el vannak ragadtatva a Basel III-tól”(2010. szeptember 10.). Továbbra is készek befektetésből befektetésbe fektetni fölös pénzeszközeiket.
A következmények még súlyosabban érintik a fejlődő országokat, mivel a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank arra kényszerítette őket, hogy nyissanak a külföldi piacok felé és hagyjanak fel a helyi piacokra szánt termeléssel. Az UNCTAD mostantól elismeri, hogy „a fenntartható fejlődési stratégiához jobban oda kell figyelni a belső keresletre” és kezdeményezi, hogy „vizsgálják felül az exportra épülő fejlesztési modellt”. Jobb későn, mint soha. Kár, hogy varázslatokban hittünk, hiszen így legfeljebb reményeket táplálhatunk, a bolygót azonban biztosan nem.
