(Részlet a szerző „Legendák rabjai” című, készülő könyvéből.) - I. rész
Álomország miniszterelnöke
Károlyi Mihályra temérdek mocskot szórt az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot követő ellenforradalmi rendszer. A Horthy-korszak „igazságszolgáltatása”– egy koncepciós pert törvényes eljárásnak álcázva – hazaárulónak bélyegezte, az igazi felelősök helyett Károlyi Mihályon állt bosszút. (Lám, Rákosiék nem találtak ki semmit. Törvénytelen perek már az őket megelőző rendszerben is léteztek. Haladó hagyomány volt ez nálunk.) Mivel a rendszerváltással 1990-ben hatalomra került „nemzeti- keresztény-konzervatív” koalíció rövid, megtévesztő szünet után nagy ívben visszakanyarodott a múlt század harmincas éveinek szellemiségéhez, újra divatba jött az őszirózsás forradalom miniszterelnökét szidalmazni.
Szélsőséges hangok mellett mértéktartó konzervatívok is – a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyva – arról értekeznek, hogy Károlyi Mihály vesztegette el Nagy-Magyarországot. A hazát. Azt az országot, amely Károlyi hivatalba lépése napján már nem is létezett. Csak eleink akkor még nem tudták, a Károlyit szidalmazók máig nem vették észre. A 2010-es „forradalom” diadalmas gyermekei szobrának eltávolítását követelik.
Mit tudnak ezek az országról amelyben élnek, mit tudnak a magyar történelemről? Mondjuk el nekik és a nemzetnek, mi történt 1916-1918-ban ezzel a soknemzetiségű Nagy-Magyarországgal. Beszéljünk az évtizedeken át gondosan takargatott, elhazudott tényekről. A Nagy-Magyarországot megsemmisítő végjátékról.
Itt az ideje, hogy ahányszor csak kell, újra meg újra igazságot szolgáltassunk Károlyi Mihálynak. A tisztességnek, a felelős szónak, a történelmi tényeknek. Saját tisztességünknek, önbecsülésünknek.
Előjáték
Az időpont 1913, az első világháború „előestéje”:
• Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztere, Moritz von Auffenberg kijelentette: „egyidejűleg nem lehet Oroszország és a Balkán ellen is háborúzni, az esélyek: kettő a háromhoz a Monarchia ellen”. (Franz Herre: Ferenc József élete és kora. 2000, 448.);
• A Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf kijelentette: „Romániát a hármas szövetség szempontjából elveszettnek kell tekinteni a magyar soviniszta politika által a románok körében keltett elkeseredés következtében.” (Jászi Oszkár: A Habsburg- Monarchia felbomlása. 1982, 500.);
• A Monarchia bukaresti nagykövete, gróf Ottokar Czernin, a cseh arisztokrata „ismételten figyelmeztette Bécset, hogy Magyarország nemzetiségi politikáján változtatni kell, különben Románia csatlakozni fog az antanthoz”. Egy másik jelentésében Károly román király nyilatkozatát idézte, miszerint „ahogy a dolgok pillanatnyilag állnak, háború esetén Románia nem tudna a Monarchiával tartani...” (Jászi, 500.).
A mai – többek által „nemzeti konzervatív”-nak is nevezett – magyar viszonyok között nehezen „megy át a rivaldán”, ám nem én mondom utólag, ők mondták – előre. Ne jöjjön senki azzal, hogy „utólag könnyű okosnak lenni”, vagy, hogy „az utólagos bírálat nem korrekt”. Azzal se, hogy írásom „nagyszerű” eleink „utólagos kárhoztatása”. Egy közepesen értelmes ember, még egy közepesen elfogult publicista, vagy történész is első látásra meg tudja állapítani, ha akarja, hogy semmi nincs „utólag”. A Duna-menti Monarchia legmagasabb beosztású katonája és egy diplomatája, egymástól függetlenül, ám egybehangzóan és előre figyelmeztettek, hogy a „soviniszta magyar nemzetiségi politika” miatt Románia átáll az antanthoz. A Monarchia hadügyminisztere időben, előre figyelmeztetett a kedvezőtlen esélyekre. Ne rám, és ne rájuk, a korabeli magyar főrendi elitre tessék haragudni. A gőgjüket, a korlátolt világlátásukat, az alkalmatlanságukat panaszoljuk. A felelősségüket kell emlegetni. Senki ne kezdje Trianonért, Erdélyért, vagy „kisebbségben szenvedő magyar véreinkért” az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság vagy Kun Béla felelősségét emlegetni. Mert ez butaság, a történelmi tények tükrében egyszerűen nem igaz. Ha Tisza István és a magyar képviselőház tagjai nem olvasták volna – vagy ha olvasták, rég elfelejtették – amit Széchenyi István, Teleki László, Eötvös József, Jászi Oszkár és Kós Károly korábban írtak, magas rangú osztrák és cseh személyiségek segítettek nekik, megismételték a neves magyar elődök intelmeit. A figyelmeztetés azonban elszállt a semmibe. Magyarok, osztrákok és egy cseh figyelmeztettek a veszélyre, és magyarok és osztrákok mentek vakon a saját fejük után és vezették a Monarchiát, benne Nagy-Magyarországot fejjel a falnak. A súlyos szavak nem jutottak el sem Bánffy Dezső, sem Apponyi Albert sem Tisza István tudatáig. Jellemző, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös felismerte a veszélyt, ám ő szlávbarát, a magyarság ellensége volt, így a magyar kormány nem tett semmit a magyar-román viszony javítására. Ilyen vak és süket volt ez a magyar balsors.
Kíméletlen naptár
Kísérjük figyelemmel az időpontokat, könyörtelenül vezetnek lépésről-lépésre. S az időutazás végén törvényszerűen ott vár Trianon:
1916. augusztus 17. (négy évvel Trianon előtt):
Amire, mint láttuk 1913-ban ketten is figyelmeztettek, három év múlva bekövetkezett. Részlet „Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépéséről” című iratból:
„1. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország a Román Királyság területét a jelenlegi határai között minden tekintetben garantálja.
2. cikkely. Románia hadat üzen Ausztria-Magyarországnak és a jelen szerződés katonai egyezményében megállapított módon és feltételek szerint meg is indítja ellene a hadműveleteket. […]
3. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.” (Trianon, 2003, 17.) A szerződést akkor nem hozták nyilvánosságra.
A későbbiek miatt figyelmet érdemel, amire senki nem figyelt, vagy ha igen, eltitkolta: a szerződés „Ausztria-Magyarországról” beszél, „az Osztrák-magyar Monarchiához tartozó területeket” említi. Egy szó nincs benne a Magyar Királyságról. Később magyar részről rosszallták, hogy nem állt szóba velük senki. Máig erősen tartja magát népünk vészesen tájékozatlan ám nagyon öntudatos köreiben az a buta vád, hogy a bűnös a Tanácsköztársaság volt, mert, úgymond, az „antant a kommunistákkal nem akart szóba állni”. Nem erről volt szó, ám napjainkban együgyű magyarok mindent azzal vélnek elintézni, hogy „a kommunisták”. Mint később látni fogjuk, az antant számára „magyar kormány”, „Magyar Királyság” jogilag nem létezett. Csak „Ausztria-Magyarország”, az „Osztrák-Magyar Monarchia” meghatalmazott képviselőivel voltak hajlandók szóba állni. Velük írták alá Padovában a később annyit vitatott fegyverszüneti megállapodást.
1917. július 20. (három évvel Trianon előtt):
A szerbek és a horvátok képviselői aláírták az úgynevezett „korfui egyezményt” a szerb- horvát-szlovén állam megteremtéséről;
1918. június 3.:
Franciaország elismerte a csehszlovák államot;
1918 nyarán:
Gróf Tisza István közölte gróf Esterházy Móriccal:
„Erdély uniója és Horvátország közjogi helyzete magyar belügy, s mint ilyen nem képezheti nemzetközi alku tárgyát.” (Esterházy Péter: Harmonia caelestis, 2000, 515.);
1918. augusztus 16.:
Nagy-Britannia és …
… 1918. szeptember 3.:
az Amerikai Egyesült Államok szövetségesének ismerte el a csehszlovák nemzetet;
1918. október 17.:
A miniszterelnök még Wekerle Sándor, amikor gróf Tisza István elismerte, hogy elvesztettük a háborút. Részlet 1918. október 17-én a Képviselőházban elmondott beszédéből: „T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak.” (Trianon, 19.)
Végre valaki kimondta a magyar képviselőházban a nyilvánvalót. Éppen ideje volt. Ugyanakkor Tisza ismét túlzott-tévedett. A „hősies védekezéshez” ugyanis, ami „az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenné”, a Monarchiának már nem volt megfelelő fegyveres ereje. Azokban a percekben, amikor ő a Képviselőházban beszélt, az olasz és az orosz fronton harcoló ezredek egész sora (nem néhány ezred) tagadta meg az engedelmességet. Badenben már készült a főparancsnokság jelentése a hadsereg felbomlásáról.
A felbomlás könnyen megérthető. Egyrészt a legénység és az alsóbb rangú tisztek egy része már nagyon utálta a háború négy évét. Az utolsó évre már rongyosak, éhesek voltak, belefáradtak a háborúba. Szerepe volt ebben az általános anyaghiánynak is. Shvoy Kálmán vezérkari őrnagy írta naplójába: „1918. November 3: Nem volt ennivaló, nem volt ruha, nem volt lőszer.” (Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata. 1983, 28.) Ruha nélkül sem könnyű, ám élelmiszer és lőszer nélkül lehetetlen háborúzni. Ebben nem volt különbség magyar, német, vagy nemzetiségi legénység között.
Másrészt ne feledkezzünk meg arról, hogy a Monarchia hadseregének több mint a fele nemzetiségi legénységből állt. „A színes zekék tarkabarka nemzetiségi keveréket takartak. Száz k. u. k. katonából 29 volt német, 18 magyar, 15 cseh, 9 lengyel, 8 rutén, 7 szerb-horvát, 5 román, 5 szlovák, 3 szlovén, 1 olasz.[...] A 102 gyalogezredből mindössze 7 tiszta német.” (Herre, 381.) A nemzetiségi ezredek 1918 végén már az újonnan alakult államok: a délszláv királyság, Csehszlovákia és az Erdéllyel és a Bánáttal bővült Román Királyság fegyveres erejének számítottak. Mai „nagyon magyarok” netán azt hiányolják, hogy Károlyi, vagy bárki parancsára a cseh ezredek nem verték ki a román királyi hadsereget a Tiszántúlról és Erdélyből? Gondolkodik is e hazában valaki, vagy csak szájalnak? A Monarchia hadseregét az antant túlereje legyőzte a frontokon. A hadsereg fele a magyarok ellen fordult. A szétszéledt magyar maradékkal, ami a cseheken kívül más frontokon hátrányban volt az ellenséggel szemben, már nem sokat lehetett kezdeni.
A hadsereg felbomlásában az öntudatra ébredt nemzetiségek mozgalmai jelentős, mondhatni döntő szerepet játszottak. A fronton lévő csapatok nagy része már 1918 októberében megtagadta az engedelmességet. A nemzetiségi ezredek részben szétszéledtek, részben vonultak haza. Vagy átvették a hatalmat, mint például Horvát-Szlavónországban, Fiuméban. Még nem Károlyi Mihály, még Wekerle Sándor a miniszterelnök, amikor a főparancsnokság jelentései szerint nem akart tovább harcolni, „a lázadás és a felbomlás között ingadozott” 4 gyalogos hadosztály, 2 lövészhadosztály, 1 huszárhadosztály, 9 gyalogezred, 9 vadászezred, 1 tüzérezred. „A háborúban elkövetett katonai kötelemsértések kivizsgálására alakult bizottság” jelentése szerint a hadsereg október végén már „a legteljesebb felbomlás, lázadás vagy fegyelmezetlenség” állapotában volt. A fölbomlás láttán több csapatparancsnok sürgette a fegyverletételt. Kijelentették, ha a főparancsnokság késlekedik, saját felelősségükre fognak cselekedni. József főherceg jelentése szerint „a fegyverszünet leggyorsabb megkötése volna az egyetlen radikális megoldás, ha a hadsereg nem akar bolsevizmusban feloszlani”. (Jászi Oszkár: Magyar Kálvária – Magyar Föltámadás. 1989, 43-45.) Jászi írja: „A hadsereg-főparancsnokság már Bécsben és Badenben is, a saját főhadiszállásán is bizonytalannak érzi a helyzetet”. Shvoy Kálmánt idézem az olasz frontról: „Október 28. Megkaptuk a parancsot a visszavonulásra. […] A 3. és a 13. hadtest nem tudott az erős támadásoknak ellenállni, áttörték, a 38. hadosztály nem is akart harcolni, ezért […] a hadsereg elrendelte (sic!) a visszavonulás megkezdését.” (Shvoy, 26.)
Az a hadsereg tehát, amiről Tisza beszélt, már nem létezett. Beszédében mentegetőzött, „az erőviszonyok beállott eltolódását” emlegette. Saját felelősségéről egy szót sem szólt. Arról például hallgatott, hogy Németország illetékes vezetőihez hasonlóan ő sem ismerte fel az Amerikai Egyesült Államok beavatkozásának következményeit. Amire Károlyi egy évvel korábban figyelmeztette a magyar kormányt. Legalább utólag bocsánatot kért volna, hogy tévutakra vezette, a vesztébe vitte a magyar nemzetet, a Magyar Királyságot. Nem tette, a bejelentés után elvonult. Igazi úri gesztus volt, mintha azt mondta volna:
– Uraim! Sajnos rossz volt a lapjárás. Sokat vesztettem, én kiszállok.
A rideg valóságot tudomásul vevő mondata azonban fontos felismerésről, józanságról tanúskodik: „keresnünk kell a békét, oly feltételek mellett, amelyeket ellenségeink elfogadnak”. Tisza legalább nem ábrándozott, tisztában volt azzal, hogy a feltételeket a győztesek diktálják, a béke nem „magyar béke”, nem olyan lesz, amilyet mi szeretnénk, amiről mi álmodozunk. Ezt írjuk a javára.
Mindemellett Tisza István felelőssége megkerülhetetlen. Korabeli írások szerint előre látta, hogy egy háború a Monarchia vereségét, felbomlását, a soknemzetiségű Magyarország végét jelenti. Kiváló jós, ám alkalmatlan, sőt felelőtlen politikus volt. Végül a lavina lett a végzete, melynek elindításában több éven keresztül ő is közreműködött. Történelmi ismeretekben erősen korlátozott utódait mindez nem zavarta abban, hogy szoborral jutalmazzák „áldásos” tevékenységét. Így fejezzék ki a magyar nép háláját az első világháború többszázezer áldozatáért, és a trianoni drámáért. A szobor nem lett volna olyan nagy baj. A köznép azt sem tudja már, hol áll, meg annyi szobor van az országban, amin lehetne vitatkozni. Nem a szobor, az üzenete az, ami megdöbbentette a demokrácia hazai híveit. A választási győzelem után, 1998-ban Tisza István valószínűleg azért lett oly rokonszenves az „ifjú demokraták” számára, mert fegyveres karhatalommal távolíttatta el a képviselőházból az ellenzéket. Vonzó történelmi példa volt „a parlament ellenzék nélkül is működik” miniszterelnöke számára. A 2010-es választásokig kellett várni, míg felismerték: az ellenzéket demokratikus választásokkal is „el lehet távolítani”.
Ide kívánkozik egykori honfitársunk, egy „elszakított” magyar keserű véleménye: „aki Tisza Istvánnak szobrot állít, az nekünk ne jöjjön a kettős állampolgársággal, meg hasonló lózungokkal!”
Nézzük tovább az időpontokat:
1918. október 28.:
A Csehszlovák Nemzeti Tanács Prágában kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot;
1918. október 29.:
A horvát sabor hivatalosan bejelentette, hogy Horvátország elszakad az Osztrák-Magyar Monarchiától, egyidejűleg kimondta Horvátország függetlenségét;
1918. október 30.:
Wekerle Sándor ügyvezető miniszterelnök rendeletére Fiumét átadták a horvátoknak. Miután egy horvát gyalogezred lefegyverezte az osztrák-magyar karhatalmat;
1918. október 31.:
A császár, IV. Károly rendeletére Horthy Miklós főparancsnok átadta a Monarchia flottáját a Délszláv Nemzeti Tanácsnak;
1918. december 1.:
Az 1916. augusztus 17-én, az antanthatalmak és a Román Királyság között létrejött „együttműködési szerződés” alapján a Román Nemzetgyűlés kimondta Erdély egyesülését a Román Királysággal.
Részlet „A gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozata a románok lakta magyarországi területek és Románia egyesüléséről” című okmányból:
„I. Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői december 1-jén nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárott, kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A nemzetgyűlés külön is kijelenti a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna között elterülő egész Bánátra.” (Trianon, 39.)
Nagy-Magyarország egykori nemzetiségei kinyilvánították szándékaikat. A Magyar Királyság 1918. november 1-e, Károlyi Mihály hivatalba lépése előtt megszűnt létezni.
A történelem ítélőszéke előtt megmérettünk és könnyűnek találtattunk.
Elvégeztetett.
Jogilag néhány nappal, gyakorlatilag már évekkel, sőt évtizedekkel Károlyi miniszterelnöki kinevezése előtt. A nemzetiségek elszakadást kimondó határozatai már csak a pecsétet ütötték a történelem ítéletére. Ezek után kérdezem: mit akartak Horthyék, mit akar ma bárki „nemzeti” Károlyi Mihálytól? A bemutatott naptárból világosan kitűnik, milyen álságos, koncepciós bosszúper volt, amit Károlyi Mihály ellen Horthy bírósága lefolytatott. Mennyire alaptalan, milyen buta, milyen hazug minden szó, ami manapság ellene elhangzik.
1918. október 31.:
Károlyi kinevezésének napja. IV. Károly király megbízásából József főherceg Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké. Pontosabb azt mondani: a káosz és a tanácstalanság kellős közepén találtak egy csődgondnokot. Egy gazdaságilag és katonailag a végét járó, nemzetiségi feszültségek szabdalta ország teljes csődjét levezényelni. Megengedem, még az is lehet, IV. Károly, a bécsi udvar és a vezérkar nem is vették észre, hogy a hajó – a kapitány személyétől teljesen függetlenül – menthetetlenül elsüllyed. A császár-király néhány napos bizonytalankodás után – közvetlen környezete heves ellenkezése mellett – úgy gondolhatta, Károlyi Mihály az egyetlen politikus, aki még nem járatta le magát, aki még tehet valamit. Lehet, ám ki tud olvasni egy válságos helyzetben sokféle befolyás között ingadozó király gondolataiban. Károlyi kormánya első napjaiban még azt hihette, hogy a háborús vereség és a gazdasági káosz mellé a nemzetiségi ellentétek jóvátehetetlenül elmérgesedett sebeit is megörökölte. Hamarosan látnia kellett, hogy a gyorsan pergő események ezen már rég túlmentek.