(Részlet a szerző „Legendák rabjai” című, készülő könyvéből.)
A különbéke
Olyan előzmények után kapta meg a miniszterelnöki megbízatást, hogy egy évvel korábban, 1917 végén álomvilágban élő meggondolatlan elődei (miniszterelnök Wekerle Sándor) és tétova uralkodója (IV. Károly) közösen elutasították az antant különbékére vonatkozó – az adott helyzetben számunkra nagyon kedvező – ajánlatát. Ez nem ábránd volt, Smuts tábornok és gróf Mennsdorf, a Monarchia egykori londoni nagykövete tárgyalásait Jeszenszky Géza történész mellett Bryan Cartledge is megerősíti. (Jeszenszky Géza: Trianon, az európai tragédia. Magyar Szemle, 2005, 5-6. szám. Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével. 2009, 59.) Az ajánlat számunkra szó szerint az utolsó utáni pillanatban érkezett. Amikor még volt, lett volna lehetőség a károkat mérsékelni, mert az antant 1917 végén szerette volna leválasztani a Monarchiát Németországról. Az antant ajánlata így hangzott: ha a Monarchia azonnal különbékét köt és önkormányzatot ad a nemzetiségeinek, garantálják a határait. Ez felülírhatta volna a cseheknek, románoknak tett korábbi antant-ígéreteket. Sajnálatos, hogy sem IV. Károly császár-király, sem Tisza István, sem Wekerle Sándor, sem a vezérkar, sőt a magyar képviselőház sem volt tudatában annak, hogy a Monarchia, benne a Magyar Királyság az összeomlás küszöbén áll. A „magyari urak” nem vették észre, hogy a felbomlásnál minden más megoldás, még egy szövetségi állam is jobb. Nem ismerték fel, hogy mentőövet kaptak, mert a szövetségi állam az egyetlen lehetőség a Magyar Királyság megmentésére. Az már a sajátos magyar lelkivilág jellemzője, hogy az egykori rendi hatalom késői hívei máig lázasan keresik a bűnbakokat. Akikre rá lehet kenni Trianont. Károlyi Mihály az egyik kedvenc bűnbakjuk. (A másik a „zsidó Kun Béla”.) Az antant kezdeményezése – amelyet titkolt örömmel, ám kellő alázattal azonnal el kellett volna fogadni – nem járt sikerrel. A gőg, a legendás magyar felsőbbrendűség mítosza – mint korábban már annyiszor – ezúttal is legyűrte a józan ész parancsát.
A nemzetiségek számottevő – helyenként túlnyomó – többsége a perifériákon önmagában talán nem robbantotta volna fel Nagy-Magyarországot. Ha a kiegyezést követő évtizedekben, amikor még lehetett, egyezkednek velük. A 19. század végén, legkésőbb a 20. század elején orvosolják sérelmeiket. Magukhoz emelik, emberszámba veszik a nemzetiségeket, nyelvhasználatot és önrendelkezést adnak nekik. Vonzóvá teszik számukra Magyarországot. 1918 utolsó két hónapja – amikor Károlyi jött – már nem az egyezkedésről szólt. Az utolsó néhány hónap egy kivérzett, elfáradt, megvert ország végvonaglása volt, már nem szólt semmiről.
Mindez 1918 októberében történt. Azt akarom ismételten rögzíteni, hogy Károlyi a nemzetiségi területek leválása és a katonai felbomlás után, a csőd kellős közepén lépett színre. Megmásíthatatlan tényekkel, zűrzavarral volt kénytelen szembenézni.
Utólag hibáztatják Károlyit, miért írta alá a belgrádi egyezményt. „A baj nem a belgrádi egyezmény aláírása volt, amivel az ellenforradalom igazságtalanul vádolta Károlyit, hanem az, hogy az egyezményt az antant és az éppen itt döntő szóval rendelkező francia kormány nem tartotta be.” (Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. 1999. In Trianon., 725.) Később látni fogjuk, hogy a francia kormány azért nem tartotta be az egyezményt, mert nem ismerte el Károlyi kormányát.
Ormos Mária fontos dologra hívja fel a figyelmet: „Láttuk: a magyar kormány két forrásból kétféle értesülést kapott. Egyet Padovából arról, hogy az ott kötött fegyverszünet érvényes; egy másikat Franchet d’Espereytől, aki azt közölte a magyar kormány küldötteivel, hogy a balkáni frontszakaszra vele kell érvényes szerződést kötni. Az ellentmondást Budapesten nemigen lehetett feloldani.” (Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920. 1983. In Trianon, 731.) Kérdezem: ugyan mit tehetett volna Károlyi? Ha nem írja alá, Magyarország hadiállapotban marad és a francia, román és csehszlovák hadsereg egyesített támadását vonja az országra.
Károlyi „álkormánya”
Károlyi miniszterelnökként valószínűleg nem is tudta, hogy egy „nemzetközileg nem létező” állam „álkormányának” feje. Részlet Georges Clemenceau francia miniszterelnök és hadügyminiszter táviratából, amelyet 1918. december 1-én a Keleti Szövetséges Hadsereg főparancsnokának, Louis Franchet d’Esperey tábornoknak küldött:
„A külügyminiszter a következő pontokat jelezte nekem:
1. A szövetségeseink által november 3-án Ausztria-Magyarországgal aláírt fegyverszünet tartalmazhatott volna – ugyanúgy, mint az olasz front esetében – a keleti frontra vonatkozó végrehajtási egyezményt, azonban ezt az egyezményt csak az osztrák-magyar állam megbízottjaival lehetett volna aláírni, akik a fegyverszünetet aláíró fennhatóságtól eredő, annak rendje szerint korlátlan meghatalmazással vannak felruházva.
2. Franchet d’Esperey tábornok, aki felmérte a helyzetet, november 13-án fogadta gróf Károlyi küldötteit, akikkel fegyverszüneti egyezményt írt alá, egy állítólagos magyar állam nevében (amely nem képezte a Szövetségesek elismerésének tárgyát és nemzetközileg nem létezik).
3. Az így megkötött fegyverszünetet azonnal meg kellett volna semmisíteni, mivel a francia tábornoknak semmilyen jogcíme nem volt arra, hogy a Szövetségesek minden határozatán kívül elismerjen egy új államot és tárgyaljon vele. […]
4. Maga a fegyverszünet szövege hibás, mivel a 17. cikkely meghagyja a magyar álkormánynak a lehetőséget, hogy továbbra is az összes magyar területet igazgassa.
5. Gróf Károlyi erre a pontra hivatkozva menesztett magyar csapatokat Szlovákiába, amelyek szlovák területeket dúltak föl, bebörtönözték a korábban a csehekkel együttműködő lakosokat, üldözték és lemészárolták a cseh hadsereg kisebb egységeit, amelyek a forradalom által elűzött magyar hatóságok kivonulása után szállták meg a szlovák területeket.
6. Márpedig a csehszlovák államot a Szövetségesek elismerték, hadseregét szövetséges hadseregként ismerték el, megbízottját elfogadta a versailles-i konferencia, amely az osztrák-magyar fegyverszünet előírásait meghatározta. Következésképpen a cseh-szlovák államnak joga van a szlovák területek elfoglalására, ha másként nem, hát a volt Osztrák-Magyar Monarchia területeinek megszállásáról határozó fegyverszünet végrehajtásában részt vevő szövetséges jogcímén, jóllehet a határok megállapítása még hátravan.” (Trianon, 38.)
E szöveg nagyon sok máig élő tévhitet felszámolhatna, ha nem lennének napjainkban is nagyon sokan, akik a ködösítésben érdekeltek. Világosan elénk tárul az 1918-as helyzet képtelensége. A Magyar Királyság, Magyar Állam – igaz, hogy a Monarchia, egy dualista állam keretében – létezett. Önálló magyar parlament működött, Ausztria császára Magyarország királya volt. Ezzel szemben olyan közjogi egységet, hogy „cseh-szlovák állam” nem találunk. Ennek ellenére a Szövetségesek a működő magyar államot nem létezőnek tekintették, a nem létező csehszlovák államot viszont szövetségesüknek ismerték el. (Mégis csak el kellett volna fogadni 1871-ben a „trialista” – osztrák-magyar-cseh – Monarchia tervét. Másként, sokkal kedvezőbben alakult volna a történelmünk. Sajnos a magyar arisztokrácia és a magyar képviselőház nem látott az orránál tovább.) Az előzőkből következik, hogy tájékozatlanság, naivitás, vagy elfogult minden olyan vélemény, miszerint 1918-1919-ben „szervezés”, „erős kéz”, „határozott”, „rendkívüli” vezetők – mint például Horthy –, megakadályozhatták volna az ország feldarabolását. (Horthy Miklósnak egyébként esze ágában nem volt szerény „haderejét” a románok ellen vezetni, vagy bármit „megakadályozni”. Ő akkor és ott felmérte, hogy mire képes – és Szegeden veszteg maradt.) Ha nem ismerjük a korabeli viszonyokat, a katonai erőt és a nagyhatalmak politikai szándékait – minden olyan egyszerű. És százezrek hiszik a történelemként előadott gyermekmeséket. Ismerjük a mondást: a tudatlanság a lehetőségek széles választékát kínálja.
Ormos Mária így folytatja: „Azok az elméletek, amelyek szerint Károlyi tévedett, amikor a francia és nem az olasz „vonalat” követte, meglehetősen naivak. „Olasz” fegyverszünetről ugyanis nem volt szó, még kevésbé állt fenn annak a lehetősége, hogy Magyarországot olasz erők szállják meg, részben, mert ezeknek fontosabb feladatokat szántak, részben mert az olaszok egyetlen falut sem szállhattak meg össz-szövetségi jóváhagyás vagy a nemzetközi botrány veszélye nélkül. Hogy azután minden realitástól elvonatkoztatva mit eredményezhetett volna az olasz bevonulás, erről aligha érdemes fantáziálni. Annyit talán mégis meg lehet említeni, hogy a csehszlovák hadsereg élén 1919 májusáig olasz főparancsnok állt, s az olasz politika ez idő szerint szerfelett barátságos volt mind Ausztria, mind Románia irányában.” (Ormos, 733.)
Az „ismerd meg hazád népének gondolkodását” mozgalomból tudjuk: van olyan vélemény is, miszerint „a budapesti Károlyi-kör renyhe, gondolat nélküli uralkodási vágya” is hozzájárult a történelmi Nagy-Magyarország felbomlásához. Ez az „uralkodási vágy” olyan képtelenség, amit még minősíteni sem érdemes. Károlyi, meg az „uralkodási vágy”?
Vannak, akik még ma is olyan részletkérdésekkel bíbelődnek, hogy Károlyi Mihály miért írt alá Belgrádban. Úgy tesznek, mintha a magyar miniszterelnöknek, egy „álkormány” élén választási lehetősége lett volna. A győztes nagyhatalmak szemében ő és országa „nemzetközileg nem is létezett”. (Ez egyébként igaz volt.) Magyarország a nemzetközi jog szerint a Monarchia egy tartománya volt. Annak a kritikának sincs sok értelme, hogy Károlyi „harc nélkül feladta” a később elcsatolt országrészeket. Miért, ha szétlöveti a városokat, az jobb lett volna? Kun Béla Tanácsköztársasága megkísérelte a lehetetlent. Északon magyarlakta területeket foglalt vissza, ám csapatait a győztes nagyhatalmak azonnal visszaparancsolták. Tényként ismételten le kell szögeznem, hogy 1919-ben nem Horthy Miklós Nemzeti Hadserege, hanem a később annyit gyalázott Kun Béla, a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege volt az, amely legalább megkísérelte, hogy megtartsa azokat a területeket, ahol magyarok laktak. Ebben az időben Horthy Miklós fővezér Nemzeti Hadserege Szegeden baloldaliak, szocialisták, kommunisták és zsidók üldözésével foglalatoskodott.
Károlyi Mihály nyakába varrni azt a csődöt, amelyet a rendi Magyarország évtizedeken keresztül akaratlanul, ám vakon készített elő, nem több mint egy jellemző magyar „nemzeti” legenda. Önfelmentő, bűnbakra mutogató tisztátalan legenda. Valami sajátos magyar önvédelmi reflex terméke. Mondván, hogy mi mindig kedvesek, jószándékúak, rokonszenvesek és okosak voltunk, csak a „szegény magyar népet” már megint elárulták. Hol? Kik? Ez már a beszélő felfogásától, pártkötődésétől, világnézetétől függ. (Ha ilyen egyáltalán van neki.) Hol máshol, mint Bécsben. A „Habsburgok, akik a vagyonukat mentették”. Vagy „Kun Béla, a zsidók és a vörösök”. A nyílt, vagy burkolt antiszemitizmus gyakran előjön, ott lappang a „nemzetmentő” megoldásokban. Van harmadik változat is: a Habsburgok és a kommunisták együtt. Meg ez a „renyhe, gondolat nélküli uralkodási vágy”, ez a Károlyi Mihály. Van itt választék kérem. Tájékozódás, ismeretek, gondolkozás nélkül, komolykodva írják, mondják, hogy ott volt „egy félmilliós magyar hadsereg”, ezek kisöpörték volna hazánkból a cseheket, rácokat, románokat, sőt, a franciákat is. Az „antant már ki volt vérezve”. (Ez a „kivérzett antant” friss termés, egy fórumon írta az átlagnál egy kicsit korlátozottabb tájékozottságú magyar.) És a mese folytatódik: e hadsereg csak parancsot várt, de hiába várták, mert Bécsben árulás volt. Azt nem kérdezik meg, zavaros gondolkodásukban fel sem merül, hogy Horthy miért nem adott parancsot ennek a félmilliós magyar hadseregnek? Ő ott volt Szegeden, „délen”, ahol az említett nagyszerű magyar hadsereg állítólag állomásozott, és várta a parancsot. És volt még Csaba királyfi is „csillagösvényen”. Nagy magyar álomvilág.
Mindezt Károlyi Mihály védelmében, és azok számára írom, akik a történelem tényei helyett az álmaiknak, és ami rosszabb: az indulataiknak hisznek. Azoknak írom, akik ilyen nézeteket vallanak, képviselnek, terjesztenek. Ez az elmélet sem jobb, mint az „oláhra-csehre-rácra” és a franciákra mutogatni, akik „elrabolták a hazánkat”. Azt a „hazát”, ahol tízmillió magyar mellett tizenegymillió nemzetiségi: horvát, német, szerb, szlovák, szlovén, román és rutén élt. A sűrűn emlegetett közös haza, a háromszázhuszonötezer négyzetkilométer az ő hazájuk is volt. Sőt. Mivel többen voltak, mint mi, kicsivel több jogon volt az ő hazájuk, mint a miénk. Akikkel a „boldog békeidőben” nem voltunk hajlandók „frigyeket kötni”. Hiába tanácsolta Széchenyi István. Ő különben is elégedjen meg azzal, hogy „a legnagyobb magyar”, szobra van és a Magyar Tudományos Akadémia róla lesz-van elnevezve. A nézetei? Azokat nem ismerik, ha ismernék, sem kellene. Mert nem egyeztethető össze az évszázadokon át buzgón ápolgatott mítosszal, a magyar felsőbbrendűség „nagyszerű” eszméjével.
Károlyi Mihály és kormánya mindössze valamivel több, mint két hónapig bírta. Ennyi idő alatt kellett volna évtizedek hibás, önpusztító politikáját jóvátenni, megmenteni a „történelmi” Nagy-Magyarországot. Azt az országot, amelyet Andrássy Gyula (aki még 1871-ben megbuktatta Magyarország egyetlen mentsvárát, a Monarchia szövetségi állammá alakításának tervét), Apponyi Albert (a „Lex Apponyi” atyja, aki bezáratta a nemzetiségi iskolákat), Bánffy Dezső, Tisza Kálmán és Tisza István (az erőszakos magyarosítás „apostolai”), Széll Kálmán („A magyar szupremácia és hegemónia teljesen jogos”), és Wekerle Sándor („A magyar parlament nem tűrhet semmiféle föderatív átszervezésre irányuló tervet”) fokozatosan sodortak a végső bukás felé. Napjainkban az igazi felelősök szellemi utódai Tiszának szobrot emelnek, Károlyit és a két forradalmat gyalázzák, szobrát letakarják és el akarják távolítani. Mondván, hogy elvesztegette az országot. Károlyi Mihály egy romokban heverő, „széthordott” ország maradványait vette át, nem volt mit elvesztegetni.
Foglaljuk össze a lényeget. Amikor 1918. november 1-én Károlyi Mihály elfoglalta hivatalát, az állam, amelynek miniszterelnöke lett – mondjuk ki nyíltan – már nem létezett. Október végére a „közös” hadsereg felbomlott. A katonai vereség mellett a helyzetet az tette végképp reménytelenné, hogy elnyomott és vérig sértett nemzetiségeink 1918. október végére már elvesztek, „körkörösen” elszakadtak a Magyar Királyságtól. A háború előtt Bánffy, Wekerle, vagy Tisza még tárgyalhatott volna a nemzetiségiekkel. A magyar felsőbbrendűség konok mítoszától eltelve-elvakítva nem tárgyaltak. Helyette butaságokat beszéltek. 1918 végén már késő, nagyon késő volt. Már nem volt kivel tárgyalni, Károlyival már nem állt szóba senki.
A békeszerződés aláírásáig még öt miniszterelnök lépett hivatalba: Berinkey Dénes (1919. január 19.), Peidl Gyula (1919. augusztus 1.), Fridrich István (1919. augusztus.), Huszár Károly (1919. november 24.) és Simonyi-Semadam Sándor (1920. március 15.). Tulajdonképpen sem Károlyi, sem az őt követő „ötök” nem tekinthetők Nagy-Magyarország, a Magyar Királyság miniszterelnökének.
E tényeket kilencven éve, máig gondosan titkolják. Kérdezem: ilyen előzmények ismeretében mit akarnak Károlyi Mihálytól? Mehetett Károlyi ahová csak akart. Horvát-Szlavónország, a Felvidék és Erdély jogilag vagy gyakorlatilag már nem tartozott Magyarországhoz. Az az Erdély, amely Kós Károly egy megrázó levelének tanúsága szerint már 1911-ben elveszett a magyarság számára. Az az Erdély, amelyet a szövetséges hatalmak még a háború alatt odaígértek Romániának, jutalmul az átállás ellenében. Miről kellett, miről lehetett volna még tárgyalni egy francia tábornokkal? Vagy bárkivel.
Nemeskürty István nem sokkal a rendszerváltás előtt fontos dolgokat írt: „Úgy tűnik, hogy a huszadik századi Magyarország sorsa ekkor, 1896 táján dőlt el. Pontosabban: a Bánffy Dezső-kormány uralomra jutásával.” Tudni kell, hogy a Bánffy-kormány tevékenységét erőszakos nemzeti-soviniszta politika, a nemzetiségek kíméletlen elnyomása jellemezte. A szöveg így folytatódik: „Az 1896 utáni kormányok, főleg pedig személy szerint Tisza István és köre, de az ellenzék is, azt a súlyos hibát követték el, hogy sem az uralkodó és a közös hadsereg, sem pedig a választójogot követelő közvélemény igényeit nem elégítették ki. […] Ritka eset, és szerfölött tanulságos, hogy egy országot kormány és ellenzék közös akarattal visz a katasztrófa felé.” (Nemeskürty István: A kőszívű ember unokái. 1987, 262-263.)
Megismétlem, mert megfontolandó, igaz, bölcs szavak: sorsunk a 19. század végén dőlt el. Bánffy Dezső, Tisza István, a kormány és az ellenzék „közös akarattal” sodorták az országot a „katasztrófa felé”. Annál nagyobb a meglepetésünk, mikor húsz évvel később egy egészen más Nemeskürty István, méltatlan stílusban Károlyi Mihályt gyalázza, mint aki felelős Nagy-Magyarország felbomlásáért. Hány véleménye van, mindig aszerint, amilyen rendszerben él? És melyik véleménye az igazi? A dandártábornoki kinevezés és az egyenruha megér ennyit?
Mai „nemzeti-konzervatívok” történelmi ismeretek és önálló gondolatok híján Károlyi Mihály gyalázásában is Horthyékat utánozzák, „törvényt” ülnek a szobra felett. Emlékét hazug legendákkal akarják befeketíteni.
E vitathatatlan tények sokaságát a magát előszeretettel, ám minden alap nélkül „nemzeti-konzervatív”-nak nevező „történetírás” sem hajlandó tudomásul venni. Nem veheti tudomásul, nem tisztázhatja az ország megcsonkításának előzményeit, mert Trianon siratásával milliókat akarnak-gondolnak és sajnos képesek magukhoz kötni. A túlságosan személytelen „balsors” mellé bűnbakra is szükségük van. És megtalálták Károlyi Mihályt. Akit Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Bánffy Dezső, Széll Kálmán, Tisza Kálmán, Tisza István, Wekerle Sándor, a rendi Magyarország önpusztító nemzetiségi politikája helyett szidalmazhatnak.
– Ha megírjuk az igazat, mi lesz az Andrássyról elnevezett sugárúttal? És Tisza István szobrával? És mindazzal, amit eddig írtunk-mondtunk – valahogy így sopánkodnak.
Közben hazug legendákkal butítják az ország népét, és ami még nagyobb baj, még elítélendőbb: a jövőt, a diákokat is.
A védelem, a tisztesség szavait Illyés Gyula írásával zárom:
„Károlyi tőrbe ejtése, az a csak útszélinek minősíthető gáncsvetés, ahogy tiszteletre méltó pályáján nemcsak elbuktatták, de arról nyomban le is rúgták: a „zárt ajtók”, a repedt kulisszák mögött szokásos aljapolgári politizálásnak oly rikító esete, hogy anatómiai, boncolandó képként lehetne iskolafalra akasztani. […]
Burgio pápai követ 1526-os budai jelentéseiből kellene stílust kölcsönözni, hogy Károlyi milyen országtanácsokból jött, s milyenekbe ment. Kik álltak mögötte valóságosan? Kiktől várhatott támaszt és férfias tanácsot abban a mohácsi pillanatban? […] Az egyik párt attól tartva nem akart olyan-amilyen hadsereget sem, mert hátha az ellenforradalmat csinál, a másik azért nem, mert hátha mégis forradalmat. A hazafiság – népgyilkolás, a néppártiság – hazaárulás – a néptömegek fülébe ez dörögtetett. S ez sem, az sem alaptalanul, kiáltó adatául, hova bomolhat egy nemzet tudata; hova vezet az irányító – az értelmiségi – rétegek műveletlensége, s ami ebből pusztítóan származik: felelőtlensége. (Illyés Gyula: Beatrice apródjai. 1981, 494-495.)
Újólag megállapíthatjuk, bár ettől nem leszünk nagyon boldogok: hagyománytisztelő, hagyományőrző nép a magyar. Mindaz, amit a velencei Francesco Massaro 1523-ban, az olasz Antonio Giovanni Burgio 1525-ben, a cseh Jan Amos Komensky 1654-ben, Széchenyi István 1841-ben, Márai Sándor 1944-45-ben, Bibó István 1946-ban, Illyés Gyula 1981-ben rólunk, a középosztályunkról és az értelmiségünkről írt – a szavak mintha a 21. század hajnaláról, napjainkról, rólunk szólnának.
