hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az organikus nagy Mindenségtől a „teremtő rombolásig”

A tudománytörténet és a gazdaságtörténet fejlődése – párhuzamok és különbségek

Ahogy a tudomány fejlődik, mindig más és más képet alakítunk ki a világról, olyat, amelyik jobban megfelel az új tudásszintünknek. A gazdaság területe kivétel. A gazdaság ugyanis minden változáskor lemarad, ezért a tudományos fejlődéshez képest jelentős a hátránya. Az új elmélet csak nagy nehézségek árán tör át, mivel a gazdasági hatalom ellenérdekelt a változásban. Ez ma sincs másként, korunk elméleti megújulása is késve jelenik meg a gazdaságról kialakított elméletünkben.

JPEG - 178.1 kio

Mindannyian hasonlítunk Jean-François Batellier karikaturista kicsi meztelen férfialakjához, aki a földbolygón állva aggodalmasan kiáltja a világegyetem sötét mélyébe: „Van ott valaki?” Meg akarja ugyanis érteni, hogy mi a világ értelme, hogyan működik, és hogy mi az ő helye ott. Az ember annak megfelelően tud különböző válaszokat adni e kérdésekre, hogy a rendelkezésére álló megfigyelési eszközök mennyire fejlettek. Az ember fokozatosan fedezi fel a rejtélyes szellemekkel benépesített organikus nagy Mindenség – ahová az ember magát is beleképzelte a történelem kezdetén –, és a „teremtő örvény” között – ma így képzeljük el a világegyetem és a földi élet egyre összetettebb fejlődésének eredetét –, hogy a világegyetem működését oksági kapcsolatok és törvények irányítják. Isaac Newton (1) után azt gondolták, hogy egy óra járásához hasonlóan működik. Sadi Carnot (2) szerint a világegyetemet egy anyagtalan erő, az energia mozgatja, teremtő hatása van, bár az a térben szétszóródik és lassan elfogy: a Nap fénysugarakat juttat a térbe, miközben minden nap veszít a fényéből, így tette lehetővé, hogy az élet megjelenjen és fejlődjön a Földön.

Nem véletlen, hogy az univerzum gravitációs egyensúlya megfeleltethető a gazdaságtanban Adam Smith természetes áregyensúly-elméletének vagy Léon Walras (3) általános egyensúly-elméletének. E tanok egyértelműen kapcsolódnak egymáshoz. Kevesen tudják, hogy Adam Smith csillagászati tárgyú művet is írt. Karl Marx és Friedrich Engels is gyakran utal Sadi Carnot termodinamikájára: „minden, a földön jelenleg működő energia átalakult napenergiából származik”. John Maynard Keynes pedig Albert Einsteint és főleg Sigmund Freudot említi kora nagy tudósai közül.

A múlt felidézése a megismerés viszonylagosságra mutat rá. Az emberi tudás ugyanis nem fokozatosan felhalmozódva fejlődik, hanem nézőpontváltozások sora révén. A váltás azt jelenti, hogy egyszer csak máshogy tekintünk a korábban megismert jelenségekre: Kopernikusz előtt ugyanazok a tudósok ugyanazon eszközök birtokában nem ugyanazt látták a világűrben, mint utána. A nagy faliórát működtető mechanikai, a világ mozgását irányító energetikai és az összetett evolúciós törvények között minőségi és sorrendi különbségek vannak. Ugyanez a helyzet az egymás után kialakuló gazdasági elméletekkel is. Az egyikről a másikra való áttérést a szabályozási formák megváltozása és a gazdasági rendszerek fejlődése kíséri. Nincs tehát örök és egyetemes igazság ebben a kérdésben. Egy, az adott kor feltételei és ismeretei birtokában kidolgozott elmélet akár máig érvényes lehet, de létezhet olyan is, amely teljesen alkalmazhatatlan a későbbiekben.

David Ricardo (1772–1823) közgazdász például a kapitalizmus kialakulása idején élt és alkotott, amikor a fejlődés mozgatórugója döntően a tőkefelhalmozás volt. Ricardo a takarékosságot erénynek, a fogyasztási kiadásokat pedig „bűnnek” tartotta. Egy évszázaddal később Angliában, ahol addigra megvalósult az eredeti tőkefelhalmozás, a gazdaság hajtóereje a tőke helyett fokozatosan a tartós fogyasztási cikkek lettek: már nem a vasútépítés vonzotta a fejlődést, hanem az automobil iránti kereslet. Ricardóval ellentétben Keynes már a megtakarítást tartotta bűnnek, a kiadást pedig erénynek. Mindkettejüknek igaza volt a maga korában. Azonban a Keynes elleni híres vitában (4) Friedrich Hayek kort tévesztett, amikor Ricardo elgondolásaiba kapaszkodott. Mint ahogy a mai neoliberálisok is tévednek, amikor olyan „megoldásokat” elevenítenek fel a húszas és a harmincas évekből, amelyek hozzájárultak a gazdaság pangásba süllyedéséhez. Ilyenek az állami kiadások lefaragása, a közhivatalnokok létszámának és bérezésének csökkentése, a rugalmas foglalkoztatottság bevezetése, a bértömeg csökkentése, a szociális, jóléti rendszer megnyesése.

Mi jön az anyagi termelésre épülő gazdaság után?

A neoliberális rendszer mostani válsága egy olyan paradigma krízise, amely kora követelményei ellen küzd. Akkor, amikor a számítógépes fejlődés – amely „valós időben megélt egységet” (5) teremt a világban – nyitást követel, a neoliberális politika bezárkózik és egyetlen célként a vagyon pénzben kifejezett növekedését próbálja megvalósítani.

Pedig a mai anyagtalan világban mindennek megváltozik az értelme. Megváltozott a tér jelentősége, ha a távolsággal mérjük. A világ hálózatokba szervezett csomópontokból áll, amelyek közvetlenül érintkeznek: a tőzsdék országhatárokon át kapcsolatba léphetnek egymással a nap huszonnégy órájában; a Silicon Valley és Sophia Antipolis közelebb vannak így egymáshoz, mint a saját hátországukhoz.

Az idő már nem az az időtartam, amiben az események szabályos sorrendben folynak. Múlt, jelen és jövő összekeverednek. A spekuláns ma, de egy jövőbeni időpontra vásárol, úgy, hogy nincs is pénze, és nem is akarja birtokba venni, amit megvett, miközben az eladó olyasmit ad el, amije egyáltalán nincs, és nem is áll szándékában tényleg átadni. Az ügylet végén kizárólag az árfolyamkülönbözetet fizetik ki, és az lesz nyereséges, aki pontosabban ráérzett a piac mozgására.

Az anyagi javaktól eltérően, amelyeket nem lehet anélkül átadni, hogy az ember le ne mondana róluk, a nem anyagi javak adásvételekor a termék összeadódik és felhalmozódik: az átadott információ úgy jut el másvalakihez, hogy az eredeti tulajdonosnál is ott marad.

Egy kölcsönös függőségi rendszerben már nem az egyéni piaci szereplők a meghatározóak, hanem a több tényezőből álló egyesült rendszerek. Az egymástól elkülönült tényezők hatékonyságának, legyen szó tőkéről vagy munkáról, többé nincs értelme. A termelést már nem úgy növelik, hogy munkaerőt vagy tőkét fektetnek a termelőrendszerbe, hanem a termelékenység ütemét gyorsítják fel, a kiadások szinte jelentéktelen mértékű növelése mellett. Ami pénzbe kerül egy CD gyártásakor, az a szoftver, a többit gyakorlatilag az elenyésző anyagköltség teszi ki. Vagyis a termelés folyamatában jelentősen csökken a termékek előállításának egységnyi költsége, a termelékenység pedig gyorsuló ütemben növekszik. Ha túltermelés van, akkor a versenyképesség megőrzése érdekében tovább növelik a termelést, hogy csökkenthessék az árakat, ezzel azonban tovább növekszik a túlkínálat. A piaci működés fokozza az egyensúlytalanságokat.

Elértük a reálgazdaságra, az anyagi termelésre épülő gazdaság határait. A „véges világ” ideje elkezdődött. Egyrészt a már túlságosan kizsákmányolt természetet nem tekinthetjük tovább az állandó és kimeríthetetlen „földi javak” forrásának, valóságos égi adománynak, amelynek nincs számba vehető értéke, és ezért a gazdasági számításoknál sem kell figyelembe venni, ahogy azt az első klasszikusok gondolták. A környezet fenntarthatóságának problémája belépett a gazdasági kérdések körébe. Másrészt az anyagi javak termelése mostanra az egész világon lehetővé tette az emberek alapvető szükségleteinek kielégítését. Így aztán a gazdaság elsődleges problémája nem az ínség leküzdése, hanem az anyagi javak elosztása és néha a bőség kezelése.

Régebben, a krónikus élelmiszerhiány idején ha egy évben jó volt a termés, az azt jelentette, hogy a jólét is nőtt azokban az években. Így van ez most is a legszegényebb országokban. Viszont egészen másképp működik a rendszer az autógyártásban: látjuk, hogy a világ néhány pontján az autók tömkelege már elviselhetetlen közlekedési terhet jelent, miközben a világ más részein az emberek alapvető szükségleteiket sem tudják kielégíteni. A termelés bármilyen növelése a célok, az erkölcs és az értékek mibenlétének félelmetes kérdését veti fel.

A határok átlépésének következményeként megváltozik a gazdasági ésszerűség logikája. A jólét korábban alapvetően a megtermelt javak mennyiségétől függött, és ezt a termelést biztosító gépesítés hatékonysága határozta meg. Mostantól viszont az emberi célok és a termelés következményeinek racionalitását kell vizsgálnunk. Az ésszerűség azelőtt a termelés eszköze volt, és a termelés növekedéséhez egyre ésszerűbben kellett megszerveznünk a termelési folyamatokat. Mára az ésszerűség maga a cél, amit el kell érnünk, meg kell találnunk, miközben egyelőre nem akarjuk magunknak feltenni a termelés céljának alapvető nagy kérdéseit.

A racionalitás szerepének megváltozása messze nem elméleti, tisztán teoretikus kérdés, a gazdasági döntések és a gazdaságirányítás kritériumainak teljes változásával jár. Az egyén már nem a termelés egyik tényezője, hanem visszanyeri helyét mint az élet végső célja; a nemzetközi kereskedelem szabályainak elvei is átalakulnak; a természet kizsákmányolható forrásból visszaváltozik az élet meghatározó mátrixává, amelynek megóvása nélkül az emberi lét semmilyen formája sem képzelhető el a Földön. A tökéletesen új gazdaságirányítási célok a nemzetgazdaságokat és a nemzetközi kapcsolatokat is érintik.

Biológiai megközelítés

A gazdasági teljesítmény és a társadalmi fejlődés mértéke című tanulmányban Joseph Stiglitz, Amartya Sen és Jean-Paul Fitoussi professzorok meghatároztak olyan gazdasági mutatókat, amelyek egy ország, egy nemzet szintjén a háztartások valós helyzetét vették figyelembe, a fogyasztást és a jövedelmeket (és nem a termelést), a nemzeti vagyont és az elosztást, tehát az egyenlőtlenséget. A tanulmányban kitérnek a nem piaci termelésre és szolgáltatásokra, például a családon belüli értéktermelésre is. Ez csupa olyan mutató, amely teljesen ellentétes a neoliberális gazdaságpolitikai felfogással.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a tisztán verseny által vezérelt hatékonyság elve szükségszerűen azzal jár, hogy a hatékonyabban termelő kiiktatja a kevésbé hatékonyat, bármi legyen is ennek az emberi következménye. Így semmisítette meg és sodorta bajba a támogatott mezőgazdaság a déli államok élelmiszergazdaságát, embertömegek megélhetését veszélyeztetve ezzel. A nemzetközi kereskedelem minden jelentős elve, a legnagyobb kedvezmény elve, a hazai cégeknek biztosított kedvezmények kiterjesztése a nemzetközi cégekre, a „természetes” komparatív előnyök szerinti specializálódás, az áruk, de főleg a tőke szabad áramlása kizárólag a neoliberális logika alapján született meg. Ehelyett, a gazdasági racionalitás emberközpontú meghatározásával lehetővé válik a kevésbé versenyképes országok jogainak érvényesítése, joguk lesz megvédeni magukat, joguk lesz arra, hogy megteremthessék saját komparatív előnyeiket (amely nem a természeti adottságoktól függ, hanem beruházások sorával kell kiépíteni őket), joguk lesz többnemzetiségű közösségek kialakítására (6) , hogy különböző adottságaikat előnyösen hasznosíthassák, joguk lesz meghatározni alapvető szükségleteiket, anélkül, hogy a legfejlettebb államok versenyelőnyét kellene legyőzniük.

A természet megóvása érdekében olyan fizikai mutatókat kell meghatározni, amelyek a környezetvédelmi hatásokat minden gazdasági elemzéskor megmutatják, és ebből kiderül, hogy érdemes-e fenntartani egy adott tevékenységet. Ez a „biológiai” megközelítés új szervezési elvek közvetítője, amelyekből a gazdasági és politikai rendszerek is meríthetnek. Így a szolidaritás a verseny helyébe léphet. Nagyon fontos ez a racionális követelmény, ugyanakkor – ezt fontos hangsúlyozni – semmi köze a széplelkek álmodozásához.

Minden társadalmi és politikai logika alapvetően leteszi a voksát a világgazdaságot uraló valamelyik tényező mellett. A javasolt gazdasági mutatók figyelembe vétele azt jelentené, hogy a neoliberális álláspont árnyékában viruló pénzügyi hatalmakat megrendszabályozzák. Politikai vezetőinknek kell eldönteniük, hogy készek-e kordában tartani e hatalmakat, vagy továbbra is kiszolgálják őket.

René Passet

A szerző közgazdász. Az itt közölt részlet a Les grandes représentations du monde et de l’économie à travers l’histore: de l’Univers magique au tourbillon créateur című munkájából való. Les Liens qui libères, Paris, 2010, 944 oldal, 38 euró.
Varga Balázs

(1Isaac Newton (1642–1727), az egyetemes tömegvonzás törvényének megalkotója.

(2Sadi Carnot (1796–1832), az energiatörvények felfedezője, a termodinamika tudományának megalapítója.

(3Léon Walras (1834–1910), francia közgazdász, a gazdasági általános egyensúly-elmélet megalkotója.

(4Az 1932 és 1936 között kibontakozó vitában a munkabérek és a fogyasztás fellendítését szorgalmazó Keynes ellenében a neoliberalizmus későbbi jelentős alakja, az osztrák Friedrich Hayek a megtakarítások szerepét hangsúlyozta a fogyasztás és a bérek rovására.

(5Ez a kifejezés Manuel Castells-től származik, az információs társadalom elemzőjétől, akinek fontos publikációi jelentek meg e témában.

(6Az 1957-es Római Szerződésben még ezek a célok szerepeltek, de aztán sikertelenségbe fulladtak.

Megosztás