hu | fr | en | +
Accéder au menu

Függetlenségi harc

Az arab világ geopolitikai változásai

A hetek óta tartó sztrájkok és tüntetések elintézték ezt a hatalmas mohamedán országot. A gazdasági és társadalmi válság, az elnök és családja által kifosztott államgazdaság, a korlátlan önkény hatására megingott az amerikai politika eleddig szilárdnak hitt támasza a régióban. Washington pedig sorsára hagyta hajdani szövetségesét. A külügyminiszter maga szólította fel távozásra a diktátort, hogy ezzel „lehetővé tegye a demokratikus átalakulást”.

Nem, nem 2011-ben Egyiptomról írodtak ezek a sorok, hanem 1998. májusában Indonéziáról. Az idézett külügyminiszter Madeleine Albright, nem pedig Hillary Clinton. Az 1965-ben a CIA (Central Intelligence Agency) segítségével hatalomra jutott Szuharto elnöknek, miután kivégeztetett félmillió kommunistát vagy kommunistának vélt személyt, mennie kell. A berlini fal leomlása (1989) és a Szovjetúnió megszűnte (1991) óta Indonézia elvesztette stratégiai jelentőségét a kommunizmus elleni harcban, és Washingtonnak inkább az áll érdekében, hogy támogassa a demokratizálódás folyamatát, és ezzel az új – demokratikus - hatalmat az Egyesült Államok érdekeinek megfelelő irányba terelje.

JPEG - 608.3 kio

Annál is inkább, mert Clinton elnök szeretné, hogy a világ nyitottabbnak lássa Amerikát. Washington döntése utóbb nagyon is beigazolódott, miután Dzsakarta továbbra is jó kapcsolatot tart fenn vele, még akkor is, ha Indonézia az Iszlám országok szervezetének (ICO) aktiv tagjaként független álláspontot képvisel több kérdésben, így például Iránnal és az iráni nukleáris stratégiával kapcsolatban is.

Milyen következtetés vonható le ebből a példából? Először is az, hogy egyetlen diktatúra sem örökéletű, még a legnépesebb mohamedán országokban sem. Másodszor az, hogy a belső változások ugyan hatással vannak a külpolitikára, de a fejlődés mértéke sok mindentől függ: Egyiptom nem Indonézia, a Közel-Kelet nem Délkelet Ázsia.

A francia külügyminisztériumban csakúgy, mint egyes nyugati kancelláriákon divat volt élcelődni „az arab utca népén”. Miért is kellene figyelembe venni, hogy mit gondol pár százmillió egyén, akiktől legfeljebb iszlamista, vagy éppen nyugat-ellenes jelszavakat lehet várni, amikor olyan jól szót lehet érteni a vezetőikkel, akik szerencsére képesek voltak rendet tartani országukban? Ráadásul elnökök és uralkodók igazi keleti kényelemmel vették körül odalátogató vezetőinket, sőt, értelmiségieinket is. Csak 1995 és 2001 között mintegy 400 francia miniszter látogatott magánemberként Marokkóba (1) ! Ezen kívül a zsarnokok fenntartották a béke-folyamat látszatát, miközben az izraeli gyarmatosítás egyre nagyobb területre terjedt ki.

Az arab népek passzivitásának mítosza néhány hét alatt szertefoszlott, csakúgy, mint az a hit, hogy alkalmatlanok a demokráciára. A tunéziai, majd az egyiptomi forradalom, az Algériától a Jemenen és Líbián keresztül egészen Bahreinig terjedő mozgalmak, amelyek az egész térséget felkavarták, beleértve Irán nem arab-lakta területeit is, nemcsak a társadalmi berendezkedésre és a fejlődés irányára vannak hatással, de a térség politikájára is. A geopolitikában az 1970-es évek óta most először figyelembe kell majd venni – legalábbis részben – a népakaratot, azon népekét és országokét, amelyek aktívan kezükbe veszik sorsuk irányítását.

A Camp David-i egyezmény szabad kezet adott Izraelnek

Először is Egyiptomban. Most persze még túl korai felvázolni Egyiptom külpolitikájának körvonalait, de minden megfigyelő egyetért abban, hogy a Fehér Ház elvesztett egy hűséges szövetségest, megbízható barátot, akire Izrael mellett harminc éve feltétlenül számíthatott a regionális stratégia kialakításában: Egyiptom például részt vett az 1990-1991-es Irak elleni háborúban. Az utóbbi években pedig Mubarak elnök az „iráni veszély” elleni keresztes hadjárat élére állt, továbbá fenntartotta a békefolyamat látszatát, nyomást gyakorolt a Palesztin Hatóságra, hogy az folytassa a béketárgyalásokat, rendszeresen vendégül látta Sarm es-Sejkben az izraeli államvezetőséget, akikről pedig nyilvánvaló volt, hogy eszük ágában sincs megkötni semmiféle békeszerződést; részt vett a Gáza elleni blokádban, megakadályozta, hogy a Hamasz és a Fatah bármiféle egyezségre jusson, még akkor is, amikor egy másik mérsékelt arab állam, nevezetesen Szaúd-Arábia állt a tárgyalások hátterében 2007 májusában, Mekkában. Az idén télen megindult mozgalmak során számos tüntető héber feliratú követeléseket emelt a magasba, mondván, az izraeli vezetőség nyelve az egyetlen nyelv, amelyet Mubarak elnök megért.

Az egyiptomi hadsereg legfelsőbb tanácsa – aki pillanatnyilag a tényleges hatalmat képviseli Kairóban – sietett megnyugtatni mind Washingtont, mind Tel-Avivot, hogy országa tiszteletben fogja tartani nemzetközi kötelezettségeit, az 1978-as Camp David-i egyezményre, valamint az 1979-es izraeli-egyiptomi békekötésre utalva. Annak csakugyan nem áll fenn a veszélye, hogy az egyiptomi nép visszakövetelje a hadiállapotot, de abban sem bíznak, hogy ez a két egyezmény garantálja a térség békéjét és biztonságát, sőt. Steven A. Cook, a New York-i Council of Foreign Relations tagja így vélekedik: „számos egyiptomi szerint ezek az egyezmények tökéletesen megbénították Kairót és megfosztották a cselekvés lehetőségétől, miközben lehetővé tették Izraelnek és az Egyesült Államoknak, hogy gátlástalanul védjék egyéni érdekeiket a térségben. Azzal, hogy Izraelt nem fenyegette egy egyiptomi háború veszélye, szabadon folytathatta gyarmatosítási politikáját Ciszjordániában és a Gázai övezetben, több százezer izraelit telepítve ezekbe a térségekbe, kétszer is lerohanhatta Libanont (1982-ben és 2006-ban), fővárosának kiálthatta ki Jeruzsálemet, és szabadon bombázhatta Irakot és Szíriát (2) .

Az egyiptomi nép – valahányszor lehetősége nyílt rá – szolidaritását nyilvánította ki Palesztinával és Libanonnal. A 2006-os háború idején a Hezbollah vezetőjének, Haszan Naszrallahnak képei díszítették Kairó üzleteit, miközben a hivatalos vezetés elítélte a szervezet kalandorszellemét. Azok a tüntetők, akik a pluralizmusért és a demokráciáért küzdöttek, nemigen szimpatizálnak Iránnal, ezzel a nem arab, síita országgal, amely Egyiptomnak hagyományos vetélytársa, és ahol a szélsőséges elnyomás napról napra erősödik. Ugyanakkor értékelik benne az ellenállást az Egyesült Államok és Izrael által diktált politikával szemben.

Az amerikai hatalom gyengülése félelemmel tölti el a „mérsékelt” arab országokat

JPEG - 687.6 kio

A leendő kairói kormánynak a jövőben figyelembe kell vennie a népakaratot a Gázai övezet kérdésében csakúgy, mint az Izraellel folytatott külpolitika kérdésében, és minden bizonnyal sokkal óvatosabb álláspontot kell képviselnie a Teherán-ellenes – ki nem mondott – arab-izraeli koalíciót létrehozó amerikai kezdeményezésekkel szemben.

Persze Kairó cselekvési szabadságát meghatározza majd gazdasági helyzete, amelyet az évek óta folytatott liberalizáció jelentősen megtépázott. Az ország - meglehetősen labilis gazdasága miatt - nagyban függ az amerikai és európai uniós katonai és élelmezési segélyektől. Elemzők felvetik egy török típusú független külpolitika lehetőségét, de Ankara cselekvési szabadságát dinamikus gazdaságának köszönheti: körülbelül azonos népességszám mellett Törökország bruttó gazdasági termelése (GDP) háromszorosa Egyiptoménak.

A kairói változások félelemmel töltötték el az úgynevezett mérsékelt arab országokat, így Szaúd-Arábiát is. Abdullah király személyesen járt közben Mubarak érdekében az amerikai elnöknél. Minden államfőnek közös félelme, hogy meggyengül az amerikai jelenlét a térségben. Bár az Egyesült Államoknak sikerült létrehozni és megerősíteni az iráni nukleáris program elleni frontot, és kiharcolta az Irán-ellenes szankciókat, de ez nem volt elég ahhoz, hogy elfeledtesse az iraki kudarcot – az amerikai csapatoknak az év vége előtt kellene kivonulni Irakból, ahol ugyancsak érezhető a térségben terjedő ellenállási hullám –, mint ahogy nem feledteti sem az afganisztáni állóháború kialakulását, sem tehetetlenségét az izraeli kormány telepítési politikájával szemben.

2011 januárjában a Hariri vezette libanoni kormány lemondása, valamint Mubarak elnök cserbenhagyása megerősítette a mérsékelt arab országok aggodalmát, akik amúgy is tartanak a demokratizációs mozgalmak terjedésétől, Jementől Jordániáig. Még az Öböl-államok fiatalsága sem közömbös a tunéziai és egyiptomi eseményekkel szemben. A szaúd-arábiai napilap, az Al-Watan február 16-i száma alig burkoltan figyelmeztetette a hatóságokat, vegyék figyelembe annak a fiatalságnak az igényeit, akik „figyelemmel kísérik a fejlődési terveket, azok gyakorlati megvalósítását, ritmusát, hatékonyságát, költségeit, és akik nyilvánosságra is hozzák, kik húznak hasznot a tervekből, és kik nem részesülnek az előnyökből” – nyíltan célozva ezzel a korrupcióra, amely a királyság számos tervét behálózza. De Szaúd-Arábia már jóval az események előtt önálló politikával kísérletezett a térségben, szorosabbra fűzve kapcsolatait például Szíriával. 2011 januárjában pedig kedvező választ adott az új iráni külügyminiszter Ali Akbar Szalehi megkeresésére.

Ami a Palesztin Hatóságot illeti, Mubarak elnökben hűséges szövetségest veszít, aki ellenállt a Hamasszal való kibékülésnek, ugyanakkor garanciát jelentett az izraeli béketárgyalásokat illetően. Nem kis veszteség. Február közepén, a Biztonsági Tanács ülésén, amely éppen a Palesztin Hatóság által benyújtott határozattervezetet tárgyalta, és amelyben Izrael telepítési politikáját kellett volna elítélni, Obama elnök felszólította Mahmúd Abbászt, hogy vonja vissza a tervezetet. Abbász erre nem volt hajlandó, az amerikai elnök minden latba vetett tekintélye ellenére sem, ezzel is jelezve az amerikai nagytestvér stratégiájával szembeni keményebb politikáját. Vajon ez a zsákutca a Ciszjordániai fiatalságot is arra készteti, hogy – gázai sorstársaikhoz hasonlóan – nyíltan hangot adjanak igényüknek nagyobb szabadságra, több méltóságra? Hogy követeléseiket az emberi jogok és az egyenlőség védelmében vigyék az utcára? Hogy békés tüntetéseket szervezzenek vezetőik, de az idegen gyarmatosítók ellen is? A Jerusalem Post (3) szerint az izraeli hadsereg aggódva készül erre a lehetőségre, egy villámakciókra képes haderő szervezésével.

Washington arab szövetségeseinél is jobban aggódik Netanyahu, aki nem mulasztotta el „feltétlen támogatásáról” biztosítani Mubarak elnököt. Daniel Lévy, a New America Foundation nevű agytröszt befolyásos tagja szerint ez a hozzáállás új megvilágításba helyezi Tel-Aviv állandóan ismételt megállapítását, miszerint „a Közel-Kelet egyetlen demokratikus állama Izrael”: a kijelentés nem azt a félelmet takarja, hogy Izrael elszigetelődik, hanem azt az óhajt, hogy kizárólagos partner legyen (4) . A Tel-Avivban egymást követő kormányok annál is könnyebben kiegyeztek a nyugatbarát diktatórikus hatalmakkal, mert nem lehetett nem tudomásul venniük az arab népek szolidaritását a palesztinokkal.

JPEG - 572.9 kio

Egyelőre persze Izraelt megbénítják a folyamatban levő változások, és szándékosan felnagyítják az iszlamisták szerepét – párhuzamot vonva az 1979-es teheráni iszlamista forradalommal –, hangoztatják az iráni veszély nagyságát, amelyet szerintük a világ nem vesz komolyan. Vagy éppen bejelentik az izraeli katonáknak, mint tette ezt Ehud Barak egy, az északi fronton tett látogatásán, hogy bármikor parancsot kaphatnak Libanon újabb lerohanására (5) .

Ha „a Nyugat vesztesnek is bizonyul”, ettől még tekinthető-e nyertesnek a Damaszkusz-Teherán tengely, és szövetségeseik, a Hamasz és a Hezbollah? Minden bizonnyal; de ettől meg nyilvánvalóak a gyengéik is. A Hamasznak csak a Gázai övezetben van befolyása, Naszrallah szervezetét pedig jelentősen meggyengíti, hogy a Libanonért felelős bíróság minden bizonnyal vádat emel a Hezbollah vezetői ellen (6) . Az iráni vezetőség örömmel üdvözölte az egyiptomi forradalmat, de könyörtelenül elfojtotta az ehhez hasonló követeléseket hangoztató tüntetéseket, és az elnyomás politikájához folyamodva egy represszív spirálba menekült.

Al-Asszad elnöknek két aduja is van: egyrészt a szíriai nép retteg attól, hogy a zavargások egy iraki típusú instabil helyzethez vezetnek, vallási összetűzésekkel, másrészt pedig az elnök Izraellel szembeni határozott fellépése kétségtelenül népszerű. Ugyanakkor az ország az erőteljes liberalizációs program és a demográfiai hullám nyomán súlyos gazdasági és társadalmi nehézségekkel küzd, arról nem is beszélve, hogy a szíriai fiatalság ugyanúgy szabadságra vágyik, mint a többi arab ország ifjúsága.

A tüntetők először Mubarak ellen léptek, de nem azért mert elfelejtkeztek Palesztináról

Az imént Indonéziára hivatkoztunk, és emlékeztettünk arra, hogy Washington hogyan alkalmazkodott a diktatúra bukásához. A Közel-Kelet viszont más, mégpedig a palesztin kérdés miatt - amiről ok nélkül gondolják egyes elemzők, hogy másodlagos lenne a tüntetők szemében. Kairóban a szervezők szándékosan kerültek minden Amerika- vagy Izrael-ellenes jelszót, és egyetlen ellenfélre koncentrálták erőiket, a hatalomra. Ezt a választást a tüntetők valamennyien tiszteletben tartották. De február 18-án, a Mubarak bukása utáni hatalmas ünneplésen tömegesen követelték újra Jeruzsálem felszabadítását.

Az Egyesült Államok évtizedeken keresztül szinte feltétel nélkül, és mintegy büntetlenül tudta támogatni Izraelt, az egyetlen „ár”, amit fizetniük kellett, a népszerűtlenségük volt az arab nép szemében, amivel fikarcnyit se törődtek, minthogy az arab vezetők hű szövetségeseik maradtak. Ennek a kornak vége. David Petraus tábornok, a közel-keleti amerikai erők fővezére már 2010 márciusában kijelentette: „Az arabok haragja a palesztin kérdés miatt határt szab az arab kormányokkal és országokkal ápolt kapcsolataink mélységének és hatékonyságának, és az arab világban megkérdőjelezi a mérsékelt hatalmak létjogosultságát” (7) . Az új geopolitikai helyzet választásra kényszeríti a kormányzatot. De vajon hajlandó lesz-e erre? És főleg, képes lesz-e rá?

Ugyanezekkel a kérdésekkel kell szembe néznie az Európai Uniónak, akire ugyancsak rossz fényt vet eddigi felhőtlen együttműködése Ben Alival és Mubarakkal. Európa eddig képtelen volt elhatárolni magát akár a legcsekélyebb mértékben is a diktátoroktól, egyre-másra kötötte a szerződéseket a békekezdeményezéseket mereven elutasító izraeli kormánnyal, neoliberális gazdaságpolitikája nyomán a Földközi-tenger déli térségében fokozódott a szegénység és elhatalmasodott a korrupció – ugyanez az Európa vajon képes lesz-e most figyelembe venni az „arab utca” hangulatát, amely - csodák csodája – nemcsak fanatikus szakállasokból és burkát viselő nőkből áll? Vagy – ahogy a libanoni értelmiségi Georges Corm sugallja – az északi, civilizált társadalmaknak az arab utcáról kell példát venniük, „visszautasítva a félelmetes neoliberális oligarchia hatalmát, amely elszegényíti az európai gazdaságokat, nem teremt kellő számú munkahelyet, és ezzel évről évre bizonytalanabbá teszi számos, legkülönbözőbb nemzetiségű európai sorsát? Ez a negatív fejlődés annak a szűk menedzserrétegnek a javát szolgálja, amelynek éves jövedelme egyre nagyobb részt hasít ki a nemzeti jövedelmekből.” (8)

Néhány év alatt a világ policentrikussá vált. A „nagyhatalmak”, Brazíliától Kínáig, Indiától Dél-Afrikáig, nem a Nyugat ellenében keresik a helyüket, de nem is a Nyugat szolgálatában, hanem mellette, és saját érdekeiket szem előtt tartva. Például Törökország, a Nato tagja, az Egyesült Államok szövetségese, egyre nagyobb szerepet játszik a régióban, bizonyítva függetlenségét az iráni nukleáris-dossziéval kapcsolatban, vagy Palesztina kérdésében (9) . A Magreb és a Közel-Kelet szerepet követel ebben a folyamatban. „A régió népei mindössze annyit kérnek – írja Graham Fuller, a CIA hajdani alkalmazottja, a The Future of political islam c. könyv szerzője -, hogy saját életük és sorsuk fölött rendelkezhessenek (...). Ami azonnali változást feltételez: Washingtonnak vissza kell vonulnia, sorsukra bízva ezeket a társadalmakat, véget vetve a Közel-Kelet népeit infantilizáló politikájának (...), amely szűklátókörűen csak az amerikai érdekeket vette figyelembe” (10) .

„Sem Kelet, sem Nyugat” – skandálták az iráni tüntetők 1979-ben, vállalva, hogy szembe kerülnek mind az Egyesült Államokkal, mind a Szovjetunióval. „Sem a Nyugattal, sem a Nyugat ellen” – hangoztathatnák most szerte az arab világban a tüntetők, akik önállóságukért és függetlenségükért küzdenek többpólusú világunkban. A Nyugatról alkotott ítéletük attól függ, hogy a Nyugat képes lesz-e kiállni az igazságért és a nemzetközi jog elveiért bárhol a világban, elsőnek pedig Palesztinában. De nem fogják elfogadni, hogy kormányuk a Nyugat elleni küzdelem jegyében újra diktatúrát kényszerítsen rájuk.

Alain Gresh

Fonyó Éva

(1Pierre Vermeren, « Printemps arabe : pourquoi la France s’est aveuglée », [Arab tavasz: miért is bizonyult vaknak Franciaország], Libération, 2011. február 17.

(2Steven A. Cook, « The U.S.-Egyptian Breakup », Foreign Affairs (honlap), 2011. február 2, www.foreignaffairs.com

(3Yaakov Katz, « IDF prepares over fears of Egypt-style W. Bank demos », The Jerusalem Post, 2011. február 18.

(4Daniel Levy, « Israel’s option after Mubarak » február 13., http://english.aljazeera.net

(5Haaretz, Tel-Aviv, 2011. február 15.

(6« Beyrouth dans les rets du Tribunal spécial », [Bejrút a Bíróság hálójában] Le Monde diplomatique, 2011. február

(7Az amerikai szenátus előtt mondott beszéd, 2010. március 16.

(8Georges Corm, « Quand la “rue arabe” sert de modèle au Nord » [Amikor az arab utca példaként szolgál Északon], 2011. február 11., www.lemonde.fr

(9Wendy Kristianasen, « Ni Orient ni Occident, les choix audacieux d’Ankara » [Sem Kelet, Sem Nyugat : Ankara vakmerő választásai], Le Monde diplomatique, 2010. február.

(10Graham Fuller, « Revolution in Egypt », Christian Science Monitor, Boston, 2011. február 4.

Megosztás