Arab lázadás, líbiai káosz – 2011. április: A háború következményei

Kategória: 2011. április
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 6358

Az elmúlt hónapok arab lázadásai különféle demokratikus folyamatokat indítottak el, és ezzel a térség politikai, diplomáciai és ideológiai helyzetét alapvetően változtatták meg. Félő volt, hogy a Kadhafi által elrendelt erőszak ez a folyamatot megakasztja. A Nyugat által, az ENSZ felhatalmazásával indított háború következményei egyelőre beláthatatlanok.

 

khalimi-apHa egy óra megáll, akkor is legalább naponta kétszer a pontos időt mutatja. A Biztonsági Tanács határozatát a líbiai katonai beavatkozásra az Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság kezdeményezésére hozta meg, de nem ezért kell elutasítani. A hatalommal nyíltan szembeszálló, fegyvertelen népi mozgalom olykor rákényszerül, hogy segítséget kérjen, noha a támogatásra felkért szervezet inkább elnyomó erőként, semmint támogatóként ismert. Saját balsorsukra összpontosítva nem fogják azon az alapon visszautasítani a segítséget, hogy más áldozatok, például a palesztinok vagy a bahreiniek segítségkérését a nyugatiak megvetően elutasították.

Csakhogy a vészhelyzetben lévő líbiai lázadók fellépése nem elég ahhoz, hogy a nyugati hatalmak arab földön indított újabb háborúját legitimálja. A NATO-tagállamok intervenciója elfogadhatatlan eszköz az egyébként kívánatos végkifejlet (tudniillik Moammer Kadhafi bukása) eléréséhez. A katonai beavatkozást tüntetik fel az egyetlen hatékony eszköznek. Mindenki arra kényszerül, hogy „válasszon” a nyugati bombázások és a lázadó líbiaiak erőszakos leverése között, és ez a látszat azért alakulhatott ki, mert minden más megoldási lehetőséget, így az ENSZ-erők, egyiptomi vagy pánarab csapatok beavatkozását egyértelműen elutasították.

A közelmúlt nyugati katonai beavatkozásait értékelve nemigen hihetünk azokban a nemes indítékokban, amelyekre hivatalosan hivatkoznak. Ki hinné el, hogy bármelyik állam holmi demokratikus célok érdekében pénzt és hadsereget vet be? Éppen ellenkezőleg, a jelenkori történelem azt példázza, hogy a demokrácia megteremtése ürügyén indított háborúk kezdeti sikereit a média szétkürtöli, majd a későbbi, sokkal kaotikusabb fejleményeket jótékony homály és feledés fedi. Szomáliában, Afganisztánban és Irakban a háború még most is tart, miközben Mogadishu, Kabul, Bagdad már évekkel ezelőtt „elesett”.

A líbiai lázadók, akárcsak tunéziai és egyiptomi szomszédaik, maguk szerették volna megdönteni a despotikus hatalmat. A francia–angol–amerikai katonai beavatkozás jóvoltából a lázadók lekötelezettjei lettek azoknak a nagyhatalmaknak, amelyek egyébként sohasem törődtek szabadságukkal és demokratikus vágyaikkal. Ettől függetlenül a kialakult líbiai helyzetért elsősorban Kadhafira hárul a felelősség. A rendszer antiimperialista diktatúrából negyven év alatt nyugatbarát despotizmussá változott. Kadhafi szereti ellenfeleit válogatás nélkül az al-Kaida ügynökeinek, illetve patkányoknak nevezni, akik „pénzt fogadnak el és idegen titkosszolgálatok zsoldjában állnak”. De a népfelkelés ellen bevetett erőszakos, véres megtorlás nélkül azonban ma nem itt tartanánk. A líbiai felkelés sorsa is egyedül a népakarattól függött volna.

A Biztonsági Tanács 1973-as számú, Líbia bombázására feljogosító határozata talán megakadályozza a katonai eszközök híján halálra ítélt lázadás leverését. De mintha képmutatók párbeszédét közvetítené a rádió. Hiszen Kadhafi csapatait nem azért bombázzák, mert Kadhafi a diktátorok legrosszabbika, a legvéreskezűbb, hanem azért, mert ő a leggyengébb diktátor, akinek nincs atomfegyvere és nincsenek diplomáciai szövetségesei, akik megvédenék a katonai támadásoktól vagy védelmére kelnének a nemzetközi porondon. Az ellene indított intervenció újra rámutat, hogy a nemzetközi jog nem tartalmaz olyan világos alapelveket, amelyek megsértése mindig és mindenhol szankciókat vonna maga után.

A pénzmosáshoz hasonlóan zajlik a diplomáciai tisztára mosdatás is: egy erényes pillanat lehetővé teszi a galádság évtizedeinek kiradírozását. A francia köztársasági elnök egykori üzleti partnerét bombázza, akit 2007-ben személyesen látott vendégül, miközben mindenki tisztában volt rendszerének természetével. Még hálásak is lehetünk Nicolas Sarkozynek, hiszen Kadhafinak nem ajánlotta fel „biztonsági erőink szakértelmét”, mint ahogyan januárban Zin el-Abidin Ben Ali tunéziai elnöknek. Ami Silvio Berlusconit, a líbiai vezető kebelbarátját illeti (Kadhafi tizenegy alkalommal járt Rómában), ő csak utólag és vonakodva csatlakozott az erényesek koalíciójához.

Az Arab Ligán belül többségben vannak a „nagy öregek”, akiket nagy nyomás alatt tart a most kibontakozó demokratikus hullám. Kezdetben csatlakoztak az ENSZ-kezdeményezéshez, majd az első amerikai rakéták kilövése után szörnyülködést színleltek. Oroszország és Kína is megtehette volna, hogy szembeszáll a Biztonsági Tanács határozatával, vagy legalább módosítja a határozatot, hogy így mérsékelje a következményeket vagy az eszkaláció kockázatát. Ha ezt tették volna, utólag nem kellene „sajnálkozniuk” az erőszak alkalmazása miatt. Végül, hogy tisztán lássuk a „nemzetközi közösség” morálját, említsük meg, hogy az 1973-as számú határozat Líbia szemére veti „az önkényes fogva tartást, emberek nyomtalan eltüntetését, kínzásokat és bírósági ítélet nélküli kivégzéseket”, vagyis csupa olyasmit, ami természetesen soha nem fordul elő sem Guantanamóban, sem Csecsenföldön, sem Kínában…

A „civilek védelme” olyan ürügy, ami ellen nem lehet tiltakozni. Ennek nevében fegyveres támadást indíthatnak katonai célpontok ellen, azaz katonákat bombáznak, akik sokszor parancsra egyenruhába bújtatott fiatalok, akik nem olyan régen még civilek voltak, és természetesen a fegyvertelen lakosság között vegyülnek el. A „repüléstilalmi zóna” ellenőrzése azt jelenti, hogy a járőröző repülőgépeket esetleg lelőhetik, pilótáikat foglyul ejthetik, ami aztán feljogosítja a haderőt, hogy szárazföldi kommandókat küldjön a kiszabadításukra.[1] Nyugodtan lapozgathatjuk a szótárat, nem lehet a végtelenségig enyhébb kifejezésekkel helyettesíteni a háborút.

Végső soron a háború azokra tartozik, akik döntenek róla és irányítják, nem pedig azokra, akik javasolják abban reménykedve, hogy rövid és vidám esemény lesz. Minden gyűlölet és melléfogás nélkül alkothatók meg kifogástalan háborús tervek, de az a katonai erő, amelyre rábízzák a végrehajtást, a saját hajlamai, módszerei és feltételei szerint fog cselekedni. Mondjuk ki: a visszavonulás közben legéppuskázott líbiai katonák holttestei ugyanúgy az ENSZ BT 1973-as számú határozatának következményei, mint a Bengáziban ünneplő tömeg.

A világ haladó erői különbözőképpen vélekednek a líbiai ügyről aszerint, hogy az elnyomott néppel való szolidaritás vagy a Nyugat által indított háború elutasítása tűnt fontosabbnak a szemükben. Mindkét szempont fontos, ám egyidejűleg nem megvalósíthatók. Ha már választani kell, azt kell végiggondolni, hogy a nemzetközi arénában kivívott „antiimperialista” reputáció odahaza feljogosít-e a nép elnyomására.

Az észak-afrikai változások fogadtatása a dél-amerikai államokban

Több latin-amerikai baloldali kormány, Venezuela, Kuba, Nicaragua és Bolívia döntött úgy, hogy nem ítéli el a népfelkelés Kadhafi által elrendelt leverését. Ez annál inkább zavarba ejtő, mert a líbiai vezető nyugatellenessége és ellenállása puszta ámítás. Kadhafi elítéli a „gyarmatosítók összeesküvését”, melynek ő az áldozata, de csak miután biztosította az egykori gyarmatosító hatalmakat, hogy „mindannyian ugyanazt a harcot vívjuk a terrorizmus ellen. Titkosszolgálataink együttműködnek. Az utóbbi években rengeteget segítettünk önöknek.”[2]

Hugo Chavez, Daniel Ortega és Fidel Castro elfogadta a líbiai diktátor magyarázatát, miszerint valójában azért indítottak támadást ellene, hogy az olaj fölötti ellenőrzést megszerezzék. Csakhogy a kőolajkitermelés már eddig is az amerikai Occidental, a brit BP és az olasz ENI kezében volt. Nem véletlen, hogy néhány héttel ezelőtt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) üdvözölte „Líbia látványos makroökonómiai teljesítményét és a magánszektor szerepének megerősítését”.[3] Kadhafi barátja, a tunéziai Ben Ali hasonló elismeréseket söpörhetett be 2008 novemberében, neki is személyesen gratulált az IMF elnök-vezérigazgatója, Dominique Strauss-Kahn, aki egyenesen Tripoliból érkezett.[4]

Kadhafi, a kicsit kopottas forradalmár és antiimperialista harcos felélénkült ugyan Caracasban és Havannában, de ezt nem sokan vették komolyan, még Anthony Giddens, a Blair-féle „harmadik út” teoretikusa sem. 2007-ben azt nyilatkozta, hogy Líbia rövid időn belül „Észak-Afrika Norvégiája lesz: virágzó gazdasággal, kiegyensúlyozott társadalommal, optimistán tekintve a jövőbe”.[5] Ha megnézzük, Kadhafi hány és hányféle politikust vezetett félre, nehezen hihetjük el, hogy annyira bolond, mint ahogyan állítják…

Több oka is van annak, hogy a baloldali latin-amerikai kormányok hagyták magukat becsapni. Kadhafiban ellenségük, az Egyesült Államok ellenségét akarták látni, ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy egyúttal a barátjuknak is tekintsék. Alig volt információjuk az észak-afrikai helyzetről: Chavez maga mondta, hogy onnan tud a Tunéziában történtekről, hogy felhívta Kadhafit. Mindez, ahogy Castro fogalmazott, oda vezetett, hogy szembehelyezkedtek „a média vezényelte hazugságok kolosszális kampányával”. Már csak azért is, mert az ellenséges sajtókampányt ők is jól ismerik, személyes élményeik alapján élik meg, pedig az adott esetben ez nem felelt meg a konkrét helyzetnek. „Nem tudom, mi és miért történik – jelentette ki Chavez Líbia kapcsán április 11-én –, de engem Hugo Chavez esetére emlékeztet”. Természetesen a 2002-es április 11-i venezuelai államcsíny kísérlet járt a fejében, amit manipulált információkkal és a sajtó nagyon aktív részvételével ellene szerveztek meg.

Kadhafi forradalmi híre megtévesztette a latin-amerikai baloldalt

Számos egyéb tényező is a líbiai helyzet téves elemzéséhez vezetett: az Egyesült Államok rendszeres fegyveres latin-amerikai beavatkozása és az erőszakos uralom évtizedei nyomán kialakult bizalmatlanság. A személyes ismeretség, hiszen Líbia segített Venezuelának afrikai kapcsolatait kiépíteni, a két ország szerepe a Kőolajexportáló Országok Nemzetközi Szervezetében (OPEC), Caracas geopolitikai törekvése, hogy szoros dél-dél kapcsolatokat ápoljon és kiegyensúlyozza diplomáciai kapcsolatait.

Ráadásul Hugo Chavez elnök gyakran összetéveszti a diplomáciai, államközi kapcsolatok és találkozók során kialakult ismeretséget a közeli, személyes barátságokkal: „A szaúd-arábiai Fahd király barátja voltam, barátja vagyok Abdallah királynak, aki csúcstalálkozón itt járt Caracasban, s később is többször találkoztunk. Ragaszkodunk egymáshoz. Barátja vagyok a katari emírnek, a szíriai elnöknek, aki szintén megfordult itt. Barátja vagyok Buteflikának.” Amikor Kadhafi elrendelte a népfelkelés véres leverését, akkor ez a barátság torzította el Chavez helyzetértékelését: „Anélkül, hogy pontosan tudnám, mi történik Líbiában, hitványság lenne, ha elítélném a régi barátomat.”[6] Chavez tulajdonképpen elszalasztotta az alkalmat, hogy felismerje az afrikai földrész népfelkeléseiben az általa oly jól ismert latin-amerikai baloldali mozgalmak kistestvéreit.

Ám nemcsak a latin-amerikaiak tévedéséről van szó. A diplomácia kétségkívül az a terep, minden országban, ahol a legnyilvánvalóbb, hogy átláthatatlanul, mindenféle parlamenti ellenőrzés és közösségi konzultáció nélkül hozzák a döntéseket, ahol a hatalom magányosan lép fel, ennek minden visszásságával. Ráadásul amikor a demokráciát háborúban kell megvédeni, és maga a demokrácia az alapja a fegyveres beavatkozásnak, mint például a Biztonsági Tanácsban, a kontraszt szükségképpen élessé válik.

Miután a líbiai vezető kijátszotta a nyugatellenes geopolitikai kártyát és a természeti erőforrások védelmének haladó érvét, nem is sikertelenül, nem sokáig habozott: elővette a vallásháború ütőkártyáját, a végső tromfot. „A keresztény nagyhatalmak – magyarázta március 20-án – másodszor is keresztes hadjáratot indítottak a muzulmán népek, élükön a líbiai nép ellen, és a céljuk az iszlám eltörlése [a Föld színéről].” Pedig tizenhárom nappal korábban Kadhafi a véres elnyomás elrendelését a tel-avivi kormány palesztinellenes fegyveres beavatkozásával állította párhuzamba: „Gázában még az izraelieknek is tankokat kellett bevetniük, hogy legyőzzék a szélsőségeseket. Nálunk ugyanez a helyzet.”[7] E szavak nemigen növelték a vezér népszerűségét az arab világban.

De ennek az utolsó szófordulatnak legalább volt valami értelme. Felhívta a figyelmet annak a politikai diskurzusnak a kártékonyságára, mely – a visszájára fordítva – megismétli a keresztes hadjáratok és a birodalmak harcának neokonzervatív tematikáját. Az arab felkelésekkor a vallásos és nem vallásos lakosság összefogott és közösen lépett fel – mint ahogy a felkelést elutasítók között is voltak vallásosak és nem vallásosak is –, ezért talán itt az idő, hogy lelepleződjön az a politikai vélemény, amely magát antiimperialistának kiáltja ki, holott valójában csak nyugatellenes. És a Nyugattal szembeni gyűlöletében összekeveri annak legrosszabb és legjobb elemeit: a fegyveres beavatkozást, a bennszülött népek megvetését, és a vallásháborúkat, a felvilágosodás filozófiájával vagy a társadalombiztosítással.

Alig két esztendővel az 1979-es iráni forradalom után egy radikális szíriai gondolkodó, Szadik Dzsalál al-Azm részletesen leírta a „fordított orientalizmus” jellegzetességeit: a nacionalizmus nem vallásos formája és a forradalmi kommunizmus elutasítása mellett a nyugatellenes harc alapja az eredeti, hiteles vallásgyakorlás újjáélesztése.

E fordított orientalizmus legfontosabb jellemzőinek Gilbert Achcar-féle összefoglalása szépen megmutatja mennyire elterjedt álláspont ez a nyugati sajtóban is: „A Kelet emancipációjának fokát nem kell és nem lehet »nyugati« értékek és kritériumok, például a demokrácia, a világi jelleg, a nők felszabadítása alapján mérni. A muzulmán Keletet nem lehet a nyugati tudományok elemzéseiből megérteni. Az összehasonlítás a nyugati jelenségekkel nem helytálló. A muzulmán tömegeket mozgásba lendítő tényező mindenekelőtt kulturális, azaz vallási, számukra ez fontosabb, mint azok a gazdasági és szociális erők, amelyek nyugaton meghatározzák a politikai döntéseket. A muzulmán országok újjászületéséhez az egyetlen út az iszlámon át vezet. S végül azok a mozgalmak, melyek »az iszlámhoz való visszatérést« tűzik a zászlajukra, egyáltalán nem reakciósok vagy regresszívek, ahogy azt a nyugati nézőpont láttatja, hanem éppen ellenkezőleg, haladó szelleműek, hiszen ellenállnak a nyugati kulturális uralomnak.”[8]

A politika ilyen konzervatív, fundamentalista víziója talán még nem mondta ki az utolsó szót, de érezni, hogy az arab népek nem ebbe az irányba mozdultak el, ezért a Tunéziából elindult összecsapáshullám felrázhatja az egész térséget. Ezek a népek nem akarnak többé „sem a Nyugat ellen fellépni, sem a szolgálatában állni”,[9] ezért tiltakoznak egyszerre az Egyesült Államok egyik szövetségesének és egyik ellenségének országában, Egyiptomban és Szíriában is. Egyáltalán nem tartanak attól, hogy az emberi szabadságjogok védelme, a véleményszabadság, a politikai demokrácia, a feminizmus, a szakszervezeti mozgalmak és az egyenjogúsító egyetemes jogok követelése álcázott nyugati prioritások lennének. Az arab népek elfogadják és magukévá teszik ezeket az elveket, épp azért, hogy elutasítsák a tekintélyelvűséget, a szociális igazságtalanságot, a társadalmi egyenlőtlenséget, a rendőrállamot, amely gyermeknek tekinti a népet, annál is inkább, mert a rezsimek élén aggastyánok állnak. Mindez emlékeztet más nagy forradalmi hullámokra, amikor nap mint nap sikerül kicsikarni újabb és újabb demokratikus és szociális vívmányokat, épp azokat, amelyekről máskor mintha elfelejtkeznénk. Az arab országok lelkesedése és lendülete egyidőben jelent meg a nyugati népek hanyatlástól való félelmével és fáradtságával. Mintha a Nyugat kimerült volna, mintha az egymást váltó és mégis egymásba fonódó politikai rendszerek – természetesen mindig ugyanazok szolgálatában – elvonnák az erőt és energiát a nyugati népektől.

Az ENSZ-határozat a nyugati népek harcára is vonatkozhat

Nem biztos, hogy ez az arab lendület és bátorság továbbra is sikeres lesz. De már az eddigi eredmények is új lehetőségeket mutatnak. A Biztonsági Tanács 1973-as számú határozatának 20. cikkelye például leszögezi, hogy a BT „határozottan őrködik afelett, hogy [egy korábbi határozat értelmében] befagyasztott [líbiai] vagyon egy későbbi időpontban, mihelyt lehetséges, a líbiai arab Dzsamáhiríja népének rendelkezésére álljon és az ő javát szolgálja”. Tehát lehetővé vált, hogy egyes vagyonokat befagyasszanak, és később visszajuttassák az ország állampolgárainak… Majdnem biztos, hogy a következő leckét is jól megtanítják: az államok jól is bánhatnak a néppel. És néhány hónapja az arab világ egy másik örökérvényű leckére tanít meg bennünket: a népek kényszeríthetik is az államot.

Fordította: Ferwagner Ákos    



[1] Philippe Leymarie: Libye, les enjeux d’une zone d’exclusion aérienne, http://blog.mondediplo.net/2011-03-07-Libye-Exclusion-disent-ils

[2] Interjú a Le Journal du dimanche 2011. március 6-i számában.

[3] Le FMI tresse des lauriers à Kadhafi, Le Canard Enchaîné, 2011. március 9.

[4] http://www.dailymotion.com/video/ xgkt4x_strauss-kahn-ou-le-genie-du-fmi-soutient-ben-ali_news

[5] Anthony Giddens: My chat with the colonel, The Guardian, 2007. március 9.

[6] http://www.aporrea.org/actualidad/n175812.html, 2011. február 25.

[7] http://www.dailymotion.com/video/xhey3a_interview-de-kadhafi-07-03-2011-pour-france24-part-2-2_news, France 24, 2011. március 7.

[8] Gilbert Achcar: L’orientalisme à rebours: de certaines tendances de l’orientalisme français après 1979. Mouvements, n°54, 2/2008, La Découverte, Paris.

[9] Vö. Alain Gresh: Ce que change le réveil arabe, Le Monde diplomatique, 2011. március. Március 19-i beszédében a libanoni Hezbollah főtitkára, Hasszán Naszrallah kijelentette, hogy „minden gyanúsítás, amivel Amerika előhozakodik, amivel irányítja, kiváltja vagy fellendíti ezeket az [arab] forradalmakat, egyúttal igazságtalan és hamis ezekkel a népekkel szemben”.