A hétfejű svájci banktitok

Részletek: Kategória: 2011. július - augusztus; Írta: Sébastien Guex; Találatok: 10234

2009-ben Bern végre rászánta magát, hogy a híres-hírhedt svájci banktitok szabályozását felülvizsgálja. Az új rendelkezések csak részlegesek. Svájc mindent megtesz, hogy minél kevésbé sérüljön különleges státusza, és, amennyire csak lehet, visszanyerje jó hírnevét, ennek összes pénzügyi következményével.

svjc 2009 elején az Európai Unió legfontosabb tagországai és az Egyesült Államok nyomására a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) hosszú tétovázás után végre cselekedett: azzal fenyegette meg Svájcot, hogy az adóparadicsomok listájára teszi – ami pedig komoly szankciók bevezetésével járna az országgal szemben[1]–, ha Bern nem vizsgál át sürgősen tizenkét, úgynevezett kettős adóztatási szerződést, bekapcsolódva ezzel nemcsak az adócsalás, hanem az adóelkerülés elleni nemzetközi kölcsönös segítségnyújtásba is.

A svájci jogszabályok tényleg különbséget tesznek az adócsalás, vagyis az adó dokumentumok meghamisításával történő elsikkasztása és az adóelkerülés között. Az előbbi büntetőjogi felelősségrevonással jár, utóbbi egyszerű közigazgatási eljárás keretében büntethető, s ezért nem jogosít fel a banktitok feloldására. Ezért 2009-ig a külföldi államok által benyújtott kölcsönös segítségnyújtási kérelmeket a svájci hatóságok csak a legritkább esetben fogadták el, többnyire beleütköztek a banktitok vastag falába.

Az OECD fellépésével egy időben az Egyesült Államok is lépni készült. A svájci UBS (Union de Banques Suisses) a svájci pénzintézetek zászlóshajója. E bank egyik vagyonkezelője vallomást tett, így Washington súlyosan terhelő bizonyítékokhoz jutott: a bank évek óta aktívan segítette amerikai ügyfeleit az adócsalásban. Az amerikai Igazságügyi Minisztérium és az adóhatóság már 2008 őszétől követelte az UBS-től, hogy adja ki a teljes adatbázist összesen ötvenkétezer tengerentúli ügyfeléről.

Ezután hosszas erőfitogtatás kezdődött Bern és Washington között. Az amerikai közigazgatás polgári peres eljárást indított, emellett büntetőjogi perrel is megfenyegette az UBS-t, ami minden bizonnyal hamarosan a bank csődjéhez vezetett volna. A bank kilátásait tovább rontotta, hogy 2008-ban és 2009-ben a német és a francia kormány is megszerzett néhány listát, amelyet addig svájci és liechtensteini bankokban rejtegettek. E listák több ezer külföldi ügyfél nevét és számlaszámát tartalmazzák, akik kijátszották hazájuk adóhivatalát.

A több oldalról érkező nyomás hatására a Svájc végül engedett. Hogy megszüntessék az UBS elleni eljárásokat, a bank átadta az amerikai adóhivatalnak négyezer-ötszáz ügyfelük adatait, két részletben: az egyiket 2009 februárjában, a másikat 2010 nyarán. Ami a Kettős Adózási Rendszert illeti, Bern 2009 márciusában eleget tett az OECD kérésének, cserébe nem kell félnie, hogy felkerül az adóparadicsomok feketelistájára. Azóta a Svájci Államszövetség már vagy harminc állammal tárgyalt az új szerződésekről, amelyek többé nem tesznek különbséget az adócsalás és az adóelkerülés között. Ezzel pedig súlyos csapás érte a svájci banktitok híres sérthetetlenségét, amely pedig oly régóta és oly mélyen van jelen a köztudatban, hogy mára a svájci pénzpiac szimbólumává vált.

Ám korántsem ez volt az első Svájc ellen indított offenzíva (lásd keretes írásunkat). A huszadik század eleje óta rendszeresen érik támadások az országot: pénzügyi körei és hatóságai ekkortájt határozták el, hogy márpedig adóparadicsomot kreálnak, melynek alapja egyrészről a rugalmas és alacsony adóztatás, másrészről a hermetikusan zárt banktitok kombinációja. Bernnek mégis egészen 2009-ig sikerült kitartania, méghozzá félelmetes hatékonysággal. Az OECD főtitkára erre utalt 2010 januárjában: „Többet kaptunk az elmúlt tíz hónapban, mint a korábbi évtizedekben összesen.”[2]

Svájc négy ok miatt hátrál meg ennyire. Először is az iparosodott államok összességét érintő mély pénzpiaci és bankválság miatt Svájcot egy időben több támadás is érte a világ nagyhatalmaitól és nem sikerült megosztania ellenfeleit.

Aztán az amerikai adóhatóság éppen az UBS-t, Svájc első számú pénzintézetét kapta rajta azon, hogy adócsaláshoz asszisztál, a bank pedig egyedül csaknem 40 százalékát fedi le az ország banki tevékenységének. Ezt még az is tetézi, hogy 2008–2009-ben az UBS az összeomlás szélén állt: csak tetemes külföldi, többek közt amerikai állami támogatással lehetett megmenteni. Nyilvánvalóan nem utasíthatta vissza, hogy kiadja Washingtonnak az adócsalók hosszú listáját, hiszen a FED-től (Federal Reserve, az amerikai központi bank) ugyanolyan komoly támogatást kapott – legalább 75 milliárd dollárt (58 milliárd euró) –, mint amilyet amerikai riválisainak utaltak ki.

Végül pedig Svájc politikai és banki vezetőinek, miután a korábbi konfrontációkból győztesen kerültek ki, a fejükbe szállt a siker. A pénzügyekkel megbízott szövetségi tanácsos, Hans-Rudolf Merz még 2008 márciusában is ezt mondta: „Egyet garantálhatok mindenkinek, aki támadja a banki titoktartást: bele fog törni a bicskájuk!”[3]

Vajon a svájci intézkedések tényleg azt jelzik, ahogyan sokan hangoztatják is, hogy „a svájci banktitok a múlté”? Legalább három indok van, amiből inkább az ellenkezőjére következtethetünk. Először: az ország területén továbbra is megmarad a különbségtétel adóelkerülés és adócsalás között – vagyis a külföldi államoknak mostantól kiterjedtebb nyomozati eszközei vannak itt, mint magának a svájci államnak! Nehéz megmondani, meddig tartható fenn ez a megdöbbentő jogi helyzet. Pillanatnyilag még a baloldaltól is csupán lagymatag kritikákat váltott ki. Igaz, hogy „a világ legrégibb demokráciájában” a közvélemény a törvény előtti egyenlőség nevében már régóta eltűr, sőt, támogat még ennél is nyilvánvalóbb igazságtalanságokat. Ennek példája az átalány szerinti adózás rendszere is, amely gyakorlatilag adómentességet biztosít több mint ötezer dúsgazdag, Svájcban letelepedett külföldinek.

Ezen kívül Bern nem tett eleget az unió központi követelésének, vagyis nem kapcsolódott be az automatikus adóügyi információk cseréjébe. Az új Kettős Adózási Rendszerek aláírásával az információt kérő államok elvileg adóelkerülés esetén is kaphatnak felvilágosítást. Persze továbbra is óriási a különbség elv és gyakorlat között. A svájci hatóságok ugyanis a szerződések alkalmazásának szabályozásában bevezettek egy sor korlátozást. Ha a svájci közigazgatás valóban érvényesíti ezeket a megszorításokat – ez pedig a Bern és az igénylő államok közti jövőbeli erőviszonyoktól függ –, a nyomozó államoknak már a kérvényük megírása előtt pontosan kell tudniuk, kit és mit keresnek a svájci bankoknál.[4]

Tehát a harc még korántsem ért véget. Lehet, hogy a nemzetközi erőviszonyok alakulásának függvényében a svájci döntéshozók kénytelenek lesznek újabb engedményeket tenni, vagy ahogyan korábban is, most is sikerül majd betömniük a réseket a bástyán. Mindenesetre nem kevés energiát ölnek bele, és ennek meg is van az eredménye. Legfőbb európai ellenfeleik többé-kevésbé egységes frontvonala megbomlani látszik, ugyanis nemrég elérték, hogy a német és brit kormány hivatalos tárgyalásokat kezdjen velük a Svájci Bankszövetség (Association Suisse des Banquiers, ASB) által kidolgozott projektről. Röviden arról van szó, hogy a svájci hatóságok vállalnák a külföldiek bankbetétjeinek megadóztatását, és a beszedett adót átutalnák az anyaországnak, miközben nem szegnék meg a banki titoktartást, azaz névtelenséget biztosítanának a tőke tulajdonosának. Ezért cserébe Berlin és London a jövőben nem követelné Berntől az adóügyi információk automatikus kiszolgáltatását.

Bármi történjék is, a svájci pénzügyi piacot megrengető hullám megkérdőjelezte a számos legenda egyikét, amelyet már évtizedek óta sulykolnak a banki titoktartás sérthetetlensége érdekében: eszerint ha csorba éri ezt az alapelvet, az végzetes Svájcra nézve. 2000-ben az egyik legjelentősebb svájci üzleti napilap kijelentette, hogy a banki titoktartás meggyengülése megkérdőjelezné „az egész [svájci] bankipar túlélését is”[5]. A következő évben az elismert svájci közgazdász, Jean-Christian Lambelet vezette tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen gyengülés „katasztrofális következményekkel” járna: több tízezer munkahely szűnne meg, így elkerülhetetlenné válna, hogy „drasztikusan átszabják az állam szociális berendezkedését”; sőt a tanulmány felvetette, hogy talán még „Genfet is be kell zárni”[6]. Ugyancsak 2009 februárjában egy neves bankár kijelentette, hogy ha megszűnik a megkülönböztetés adóelkerülés és adócsalás között, a svájci pénzügyi piac akár jelenlegi méretének felére is csökkenhet.[7]

Persze nem történt az égvilágon semmi. Annak ellenére, hogy a második világháború óta először kérdőjeleződött meg a svájci banktitok, az ország pénzpiaca és fő tevékenysége, a vagyonkezelés köszönik, jól vannak. 2009-ben például a svájci frank erősödött az euróhoz képest, s ezen felbuzdulva a külföldi ügyfelek Svájcban tartott tőkéje nemhogy csökkent volna, hanem gyarapodott: a nettó beáramlás elérte a 120 milliárd svájci frankot.[8] És a svájci bankárok tavaly hasonlóan bőséges termést könyvelhettek el.[9]

A szerző Laussane-i Egyetem kortárs történelem professzora. A La politique des caisses vides. Etat, finances publiques et mondialisation, Actes de la recherche en sciences sociales [Az üres kasszák politikája. Állam, államháztartás és globalizáció, Társadalomtudományi kiadványok] (146-147. szám, 2003 márciusa) szerzője

Fordította: Makádi Balázs

[1] Többek közt az is szóba került, hogy az adóparadicsomok listáján szereplő országok esetében korlátozzák, esetleg be is tiltják a tőkeáramlást, ld. Neue Züricher Zeitung, Zürich, 2009. március 7-8.

[2] Neue Züricher Zeitung, 2010. január 29.

[3] Bulletin officiel - les procès-verbaux du Conseil national et du Conseil des Etats. Conseil national [Hivatalos beszámoló/közlöny – a nemzeti tanácsok és az államtanácsok jegyzőkönyvei. Nemzeti tanács], 2008. március 19., www.parlament.ch/F

[4] Bruno Gurtner: Bank Secrecy: Switzerland Circles the Wagons [Banki titoktartás: Svájc], Tax Justice Focus, www.taxjustice.net, 6. kötet, 2010. október 6., 4–5. o.

[5] Le Temps, Genf, 2000. november 28.

[6] Jean-Christian Lambelet és Alexander Mihailov: Le poids des places financieres suisse, genevoise et lémanique [A svájci, genfi és genfi-tavi pénzügyi piacok súlya], Institut Créa, Lausanne, 2001, 50. és 52. o.

[7] Le Temps, Genf, 2009. február 24.

[8] Neue Züricher Zeitung, 2010. január 15. és L’Hebdo (Lausanne), 2010. április 22.

[9] Neue Züricher Zeitung, 2010. november 18.

A banktitok története

1907 óta a svájci banktitkot számos kritika és támadás érte a külföldi államok, többek közt Franciaország részéről. Íme három példa:

1907. július 1-jén az Alsóházban a francia pénzügyminiszter, Joseph Caillaux így fenyegette meg a tőkéjüket Svájcba mentőket: „Nem szoktam fecsegni a terveimről (…), sem pedig a folyamatban lévő tárgyalásokról, de felhívom minden honfitársam figyelmét, aki a különböző értékpapírokkal a hóna alatt Svájcba igyekszik (…), hogy ne csodálkozzon, ha nemsokára egy kis meglepetés éri. Mindenesetre annyit bizonyosan állíthatok, hogy az [adóügyi információcserével kapcsolatos] egyezmények megalkotása csupán idő kérdése; a tárgyalások mindenképp eredményesek lesznek.”[i] Caillaux intézkedései azonban sosem hoztak gyümölcsöt.

„A banki titoktartás nem nemzetközi norma”[ii]: 1923 októberében a Nemzetek Szövetségében a belga adóhatóság elnöke – a francia képviselők támogatásával – ezekkel a szavakkal indított támadást, hogy Svájcból egyezményt csikarjon ki az adóinformációk cseréjéről, de kezdeményezése kudarcot vallott.

1932 októberében Edouard Herriot kormánya arra számított, hogy végső csapást mérhet ellenségeire. Házkutatást rendelt el a korszak egyik legfontosabb svájci bankjának párizsi épületében, és hozzájutott egy több mint ezer, a felső tízezerhez tartozó francia állampolgár nevét tartalmazó listához, akik a bank segítségével adót csaltak. Bár hatalmas botrány kerekedett az ügyből, az akció nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sőt arra késztette a svájci hatóságokat, hogy megszilárdítsák a banki titoktartást, melyet 1934-ben végül törvénybe is iktatták. Valószínűleg ez is közrejátszott a Herriot-kormány 1932 decemberi bukásában.[iii]

S. G.

[i] Idézi Roger Guérin: Des ententes internationales pour la répression des fraudes fiscales [Nemzetközi egyezmények az adócsalás visszaszorításáért], Giard et Brière, Párizs, 1910, 26. o.

[ii] Idézi Christophe Farquet: Lutte contre l’évasion fiscale : l’échec de la SDN durant l’entre-deux-guerres [Harc az adóelkerülés ellen – a Népszövetség kudarca a két háború között], L’Économie politique, 44. szám, 2009, 93. o.

[iii] Lásd cikkünket: Le scandale des fraudes fiscales et de la Banque commerciale de Bâle. De l’une des causes possibles de la chute du gouvernement Herriot en décembre 1932 [Az adócsalások és a baseli Kereskedelmi Bank botránya. A Herriot-kormány 1932. decemberi bukásának egyik lehetséges okáról], Florence Bourillon és mások: Des économies et des hommes [Gazdaságok és emberek], Bière, Bordeaux, 2006, 45–55. o.