A létező kapitalizmus hazájában

Kategória: 2011. július - augusztus
Írta: Tony Wood
Találatok: 5752

Vita a posztszovjet Oroszországról

A 2012. márciusi parlamenti választások közeledtével a Kremlben kezdetüket vették a nagy politikai manőverek. A kilencvenes évek elején még haldokló Oroszország az elmúlt tíz évben – autoriter rendszerrel és korrupcióval a háttérben – gazdaságilag és diplomáciailag látványosan talpra állt. A mérlegkészítés pillanatában a posztszovjet átalakulásról két egymással ellentétes elképzelés is él.

 

KantorA berlini fal leomlásának huszadik évfordulója a keleti tömb[1] bukásáról szóló írásművek áradatát indította el. Azzal viszont kevés szerző foglalkozott, hogy mi történt Oroszországban a Szovjetunió megszűnése utáni időszakban. Daniel Treisman A visszatérés (The Return) című esszéje megkísérli e hiány pótlását, felvázolva „az Oroszország által megtett utat Gorbacsovtól Medvegyevig”.[2] Treisman, a University of California politikatudományi professzora elsősorban egy 2004-ben szenzációt keltő tanulmány társszerzőjeként vált ismertté. „Egy normális ország”[3] címet viselő tanulmányában elutasítja azt a közkeletű felfogást, miszerint a világban példa nélkül álló módon a posztszovjet Oroszország egyfajta súlyos történelmi terhet – mint amilyen az autoriter és a bürokrata hagyomány öröksége – cipel. Véleménye szerint Oroszországnak nagyjából ugyanazokkal a fejlődésbeli problémákkal kell megbirkóznia – a korrupcióval, az elmaradott intézményi háttérrel, gazdaságának sebezhetőségével –, mint számos más közepes jövedelmű országnak. A kommunizmus bukását követő átmenet tehát nem más, mint a hasonló helyzetű országokban zajló fejleményekhez hasonlítható igazodási folyamat.

Ennek az elemzésnek a valós eszmei tartalma könnyűszerrel megfejthető: eszerint a kilencvenes években bevezetett liberális reformokat sikerként kell elkönyvelni, hiszen azok lehetővé tették, hogy Oroszország a világgazdaság hierarchiájában kivívja magának az őt megillető helyet. Mindenesetre Triesman javára írható, hogy képes a kérdést bizonyos távolságból szemlélni, vagyis távol tartja magát a hidegháborús sztereotípiáktól és az „orosz néplélekről” áradozó turisztikai kliséktől is. A The Return című munkájában hű marad ehhez a megközelítéshez, s ellentétben a nyugati közvéleményformálók által kreált képpel, Oroszországot a maga valóságában írja le.

Két, elvileg egymást kizáró álláspont között ingadozik: egyfelől átveszi a neoliberális teoretikusok nézeteit, akik Oroszország nehézségeit a piacgazdaság törvényeinek az átvételével szembeni viszolygással magyarázzák, másfelől egyetért azokkal, akik épp ellenkezőleg az ország minden baját a reformok brutalitásának a számlájára írják[4]. Noha ez a megközelítés a szerzőt a pártatlan megfigyelő tekintélyével ruházza fel (egyesek ezt, mások amazt mondják, s az igazság valahol a kettő között van), Treisman narratívája végeredményében egybevág a domináns nyugati liberális véleményekkel.

A könyv első része az ország közelmúltbeli politikai történelmét helyezi perspektívába, s elsősorban az elmúlt két évtized egymást követő elnökeinek a profilját és pályaívét rajzolja meg. Mihail Gorbacsov politikáját „a történelem legsikerültebb kudarcaként”, Borisz Jelcint pedig olyan tökéletlen hősként jellemzi, aki ösztönösen képes volt a politika és a gazdaság hullámain navigálni; Vlagyimir Putyint viszont kétes, de szerencsés személyiségként írja le, aki a maga javára tudta fordítani a kedvező gazdasági konjunktúrát, végül Medvegyevet az „előző kópiájának” minősíti, akinek programja és szándékai három évvel a hatalomra kerülése után is rejtve vannak. A könyv második fele ugyanezzel az időszakkal foglalkozik, de ezúttal az Oroszországgal kapcsolatos alapvető kérdésekre keresi a választ: a szovjetrendszer összeomlásának mozgatórugói, a kilencvenes évtized átfogó gazdasági változásai, a csecsenföldi háborúk, a Moszkva és nyugati partnerei közötti kapcsolatok alakulása.

Treisman következtetései nem minden esetben hatnak ránk az eredetiség erejével. Egy teljes fejezet például annak feltárásával foglalkozik, hogy egy elnök népszerűsége egy gazdasági ciklus felívelő vagy épp válságos állapotának függvénye. A szerző ugyanakkor néhány kellemes meglepetést is tartogat számunkra. Ilyen az a fejezet, amelyben együtt érez Moszkvával az Észak-atlanti Szerződés (NATO) határainak kiterjesztése vagy a képmutató amerikai külpolitika miatt.

Treisman számára a Szovjetunió szétesése egyáltalán nem történelmi szükségszerűség, hanem véletlenszerű fejlemények láncolatának a következménye. A nyolcvanas évek vakmerő és kockázatos gazdasági reformjai, miközben a volt szovjet vezetők nem voltak képesek megállítani az ipar hanyatlását, az országot a szakadék szélére taszították. A bukáshoz elegendő volt ezek után néhány „baleset” és „elhibázott válasz”. Treisman elutasítja azt a gondolatot, hogy a Szovjetunió a kisebbségek nacionalizmusának nyomása következtében bomlott volna fel. Inkább arról volt szó, hogy az ország állampolgárainak egy része, amikor a rendszer már agonizált, jobb híján a nacionalizmus felé fordult.

Érdekes módon amikor a szerző a kilencvenes évek gazdasági reformjait elemzi, a véletlenek és az esetleges történések szerepét már nem vizsgálja. Úgy vélekedik, hogy a Jelcin által választott pályának nem volt reális alternatívája. Szerinte Jelcin a feltételezettnél jóval „súlyosabb katasztrófát örökölt”, de egy elszántan piacbarát politika improvizálásával sikerült egyben tartania az országot. A liberalizmuson kívül elképzelni sem tudott más megoldást. Treisman hangsúlyozza, hogy sokak véleményével ellentétben e politika mérlege viszonylag kedvezőnek tekinthető: bár a bruttó nemzeti termék meredeken csökkent, önmagában a GDP nagyon is vitatható mutató, és a lakosság életminősége sok szempontból javult, hiszen a televíziós készülékek és a háztartási gépek eladása végig nőtt a Jelcin-évek idején. Ugyanakkor a szerző egy szót sem ejt olyan kérdésekről, mint a közszolgáltatások, az egészségügy és az oktatás lepusztulása, a munkanélküliség robbanásszerű növekedése, vagy a társadalmi szolidaritás összes formájának elsorvadása.[5]

Összefoglalva: Treisman narratívája gyakorlatilag igazolja Jelcin reformjait, megismételve a már ezerszer hallott történetet a magányos sziszüphoszi álmodozókról, akik az orosz valóság lejtőjén felfelé görgetik a liberális demokrácia szikláját. Az elmúlt két évtized kommentátoraihoz hasonlóan Treisman is tényként kezeli, hogy Jelcin kormányzásának éveiben, ha visszafogottan is, de erősödött a liberális demokrácia, míg a Putyin-érában legalább ilyen mértékben visszafejlődött az autoriter uralom irányába. Ez a nézet azonban, ha a kilencvenes években lezajlott ideológiai átalakulást nézzük, nélkülözi a legelemibb elméleti mélységet is. Ami ugyanis Oroszországban megszilárdult, az nem a demokrácia, hanem a kapitalizmus volt. Ez nyilvánvalóan megmutatkozik abban, hogy a „reformerek” mindennemű demokratikus felhatalmazás nélkül készek voltak buzgón keresztülerőszakolni sokkterápiájukat és támogatni Jelcin támadásait az Alkotmány ellen. Ékes példája volt ennek a sajátos demokráciaértelmezésnek, amikor 1993-ban Jelcin a Parlamentet lövette. Valójában minden olyan esetben, amikor a kapitalista tulajdonviszonyok megkérdőjelezése miatt a rezsim veszélyeztetve érezte magát, kivétel nélkül a demokrácia vesztett teret.

Jobban megérthetnénk a posztkommunista Oroszországban végbement átalakulást, ha figyelembe vennénk, hogy milyen részük volt ebben a kapitalista érdekeknek, továbbá azt, hogy az új elit hogyan kényszeríti rá az országra saját osztályérdekeit, akár erőszakkal is.

Egy ilyen elemzés azt igényelné, hogy definiáljuk ezen elit természetét és összetételét. Valójában kié ma Oroszország? A kilencvenes évek örvényében a kommunista párti nomenklatúra hajdani tagjai és a szabad vállalkozások feltörekvő erői kerültek az ország élére. Közel tíz esztendőn át az e kettősfogat által felhalmozott vagyonok főként a nagy hozzáadott értéket képviselő termékek (ásványok, fémek) exportjából, a több mint kétes pénzügyi műveletekből vagy a volt szovjet ipar hátrahagyott örökségének fosztogatásából származtak. A rubel 1998-as válsága módosította ennek az elitnek a struktúráját: meggyengítette a pénzügyi és a bankszektort a belső piac szükségleteire termelő reálgazdaság erőinek a javára. Az uralkodó osztályok és az egész ország szempontjából a legfőbb fordulatot a 2000 óta magas földgáz- és kőolajárak váltották ki. Az energetikai manna szülte mesés jövedelmek nem csupán a Rosznyeftyhez, vagy a Gazpromhoz hasonló állami vállalatcsoportoknak kedveztek, hanem az olyan magáncégeknek is, mint a Szurgutnyefty és – egészen 2003. évi felszámolásáig – a Jukosz.

Ez a pénzáradat egy új, a kilencvenes évekbelinél sokkal, de sokkal vagyonosabb elitet termelt ki. A Washingtonban élő Lilja Szevcova politológus szerint „a Jelcin-féle régi oligarchia kezdők bandájának tűnik a bürokrata oligarchia új nemzedékéhez képest”[6]. A bürokrácia említése nem alaptalan, hiszen egy olyan elitről van szó, amely kezében tartja mind az üzleti világ, mind a kormányzat gyeplőjét.

Senki sem írta le jobban Oroszország új urait, mint a szociológus Olga Krisztanovszkaja, aki a kilencvenes évek eleje óta figyelemmel kíséri az elit összetételének alakulását[7]. Munkáiban kidomborítja az ipar folyamatosan növekvő szerepét és a politika és az üzleti világ egyre erősödő összefonódását a huszonegyedik század elejétől.

A nyugati sajtóban megkülönböztetett figyelemmel kísérik az állam erősödő szerepét a gazdaságban, amit kúszó újraállamosításként vagy a Putyin-kormányban aktívan jelenlévő állambiztonsági szervek működési módjának szokás értékelni. Napjaink orosz elitjére azonban nem az állam tőke feletti uralma a legjellemzőbb, hanem tőke és állam összenövése. A kormányzati szereplőket az üzleti világból toborozzák és viszont: az üzleti életbe vonulnak vissza a magas rangú köztisztviselők. Az üzleti sikerek egyik legfontosabb eleme a jó kormányzati kapcsolatok, miközben kereskedelmi megfontolások alapján döntenek állami szolgáltatások és feladatok kialakításáról. Ez minden szinten kimutatható, de leginkább azokban a régiókban érvényesül, ahol a helyi gazdaságban a nagy vállalatcsoportok (az államiak vagy magántulajdonban lévők egyaránt) aránytalanul nagy súlyt képviselnek. Mi több, noha a fontos ágazatokban számos vállalat állami tulajdonban van, tevékenységüket is kizárólag a profitmaximalizálás elve vezérli, ám nem annyira a nemzeti javak újraelosztásának biztosítása, hanem az elit egyik vagy másik szegmensének a gazdagítása érdekében.

A decemberben esedékes parlamenti választásokat, valamint a 2012-ben várható kremlbeli utódlás fogas kérdését tekintve valószínűsíthető, hogy e kétéltű elit tagjai között kiéleződik az ország erőforrásaiért vívott küzdelem. A lakosság jogai legfeljebb csak odáig terjednek, hogy rábólintson javai kifosztásának a módjára, hacsak Oroszországban nem tör ki az arab világot megrázó megmozdulásokhoz hasonló népfelkelés. Egyelőre úgy tűnik, hogy az események nem ebbe az irányba haladnak. Mindazonáltal a szovjet, a tunéziai vagy az egyiptomi rezsimek sorsa arra int, hogy nem kell túlságosan a változatlanság illúziójában ringatni magunkat.

Írta: Tony Wood, a londoni New Left Review főszerkesztő-helyettese

Fordította: Forgács András

Egy nagyhatalom két korszak között

1991 Borisz Jelcint köztársasági elnökké választják. A Varsói Szerződés feloszlatása, a tizenöt volt szovjet köztársaságot tömörítő Független Államok Közösségének (FÁK) megalakítása.

1992 A „sokkterápia” kezdete: a gazdaság erőltetett ütemű magánosítása, amelynek következtében vészesen visszaesik a bruttó nemzeti termék (GDP) és a várható élettartam mutatója.

1993 A nukleáris stratégiai fegyverzetkorlátozási egyezmény (START II) aláírása az USA és a FÁK között. Jelcin és az orosz parlament közötti válság kirobbanása, a hadsereg lövi a Parlamentet (százötven halott). Népszavazás hagyja jóvá a Jelcin által előterjesztett „prezidenciális” alkotmányt.

1994 A csecsen harcosok elleni első háború kezdete.

1996 Oroszországot felveszik az Európa Tanácsba. A Nemzetközi Valutaalap hitelt nyújt Oroszországnak a „megszorítások politikájának” bátorítására. Jelcin újraválasztása.

1997 Oroszország és az Észak-Atlanti Szerződés (NATO) közötti kapcsolatokat szabályozó alapító szerződés aláírása.

1998 Pénzügyi válság: a rubel leértékelése, fizetésképtelenség.

1999 Számos halálos áldozatot követelő merényletek Moszkvában. A második csecsen háború. Jelcin lemondása.

2000 Vlagyimir Putyint elnökké választják. Az államhatalom újraközpontosítása.

2001 Putyin és George W. Bush első találkozója.

2002 Az NTV televíziós csatorna Kreml-közeli kezekbe kerül. Csecsen szeparatisták túszokat ejtenek egy moszkvai színházban, az akcióban 118 fő veszti életét.

2003 A kormány Csecsenfölddel kapcsolatos politikáját ellenző Szergej Juscsenko liberális parlamenti képviselő meggyilkolása. Mihail Hodorkovszkij, a Jukosz kőolajcégcsoport tulajdonosának letartóztatása.

2004 Putyin újraválasztása. Alu Alhanov oroszbarát jelöltet megválasztják a csecsenföldi elnökválasztáson. Túszejtés egy észak-oszétiai iskolában, 340 áldozat. Alkotmányjogi reform bővíti tovább az orosz elnök jogait.

2005 A gazdaság talpraállása, a bruttó nemzeti termék eléri az 1990. évi színvonalat.

2006 Földgázkonfliktus Oroszország és Ukrajna között. G8 találkozó Szent-Péterváron. Orosz–grúz válság. Anna Politkovszkaja újságírónő meggyilkolása Moszkvában.

2008 Dmitrij Medvegyev elnökké választása, utóbbi miniszterelnökké nevezi ki Putyint. Oroszország beavatkozik Grúzia és a Moszkva által támogatott dél-oszétiai szeparatisták közötti konfliktusba.

2009 A csecsen konfliktus befejeződése. Orosz–kínai kereskedelmi megállapodások aláírása.

2010 Az új orosz–amerikai nukleáris leszerelési egyezmény aláírása.

2011 Medvegyev beismeri a korrupcióellenes küzdelem kudarcát.




[1] Egyebek mellett Robert Service: Comrades! A history of world communism [Elvtársak! A világkommunizmus története], Harvard University Press, Cambridge, 2007; Archie Brown: The rise and fall of communism [A kommunizmus felemelkedése és bukása], Ecco, New York, 2009; Stephen Kotkin: Uncivil society. 1989 and the implosion of the communist ablishment [A nem civil társadalom; 1989 és a kommunista rendszer szétesése], Modern Library, New York, 2009; Victor Sebestyen: Revolution 1989. The fall of the soviet empire [Az 1989-es forradalom. A szovjet birodalom bukása], Pantheon Books, New York, 2009.

[2] Daniel Treisman: The Return: Russia’s journey from Gorbachev to Medvedev [A visszatérés: Oroszország útja Gorbacsovtól Medvegyevig], The Free Press, New York, 2011.

[3] Az Andrei Schleiferrel közösen írott tanulmány a Foreign Affairs című folyóirat 2004. március-áprilisi számában jelent meg.

[4] A svéd közgazdász, Anders Aslund a kilencvenes évek elején privatizációs tanácsadó volt Moszkvában. How capitalism was built, The transformation of Central and Eastern Europe, Russia, and Central Asia [Hogyan épült a kapitalizmus, Közép- és Kelet-Európa, Oroszország és Közép-Ázsia átalakulása], Cambridge University Press, 2007 című munkája vált a neoliberális áramlat bibliájává. Ellenlábasaik a Peter Reddaway és Dmitri Glinski The tragedy of Russia’s reforms. Market bolshevism against democracy [Az oroszországi reformok tragédiája. Piaci bolsevizmus versus demokrácia] (United States Institute of Peace, Washington, 2001) című könyvében foglaltakkal azonosultak.

[5] Lásd: Un siècle russe [Egy orosz évszázad], Le Monde diplomatique, Manière de voir, 2008. augusztus-szeptember 100. szám

[6] Lilia Shevtsova: Russia: lost in transition. The Yeltsin and Putin legacies [Oroszország: az átmenet süllyesztőjében, Jelcin és Putyin hagyatéka], Carnegie endowment for international peace, Washington, 2007.

[7] Olga Krisztanovszkaja, Anatomija rossziszkoj eliti [Az orosz elit anatómiája], Zakharov, Moszkva, 2004.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések