Most már tényleg zárjuk le a Pinochet-korszakot

Kategória: 2011. július - augusztus
Találatok: 7482

Emberek tízezrei az ország nagyvárosainak utcáin[1], hónapok óta. Santiago polgármestere azt javasolja, hogy mozgósítsák a hadsereget, nehogy az 1973. szeptember 11-ére való emlékezés (a Salvador Allende elleni államcsíny évfordulója) kiszámíthatatlan fordulatot vegyen. Chile soha nem tapasztalt még ilyet.

chileA diktatúra 1990-es lezárulása óta nem volt ilyen mértékű megmozdulás Chilében. 1956 óta a demokratikusan megválasztott kormány nem találkozott ekkora népi tiltakozással. A mozgalommal a diákok kényes helyzetbe hozták Sebastián Piñera jobboldali kormányát: népszerűsége – 26 százalék – most a legalacsonyabb a demokrácia helyreállítása óta.

Ez a Csendes-óceán mellett elnyúló hosszú ország a legutolsó a régióban, ahol efféle forrongásra számíthattunk. A latin-amerikai „jaguár”, a „tipikusan liberális modell”[2] talán nem nyerte el az ismert szerkesztők csodálatát? A politikai stabilitás biztosítva volt, magyarázták, mivel „a realitás végül mindig erodálta a baloldali mítoszokat és utópiákat, a realitás talajára helyezve (…), lehűtve a múlt szenvedélyeit, ésszerűvé és vegetáriánussá (sic!) téve őket”[3]. 2011. április 28-án a chilei diákok mégis megmutatták fogaikat. És nem a zápfogaikat.

Azon a napon a köz- és magánintézmények diákjai tiltakoztak az ellen, hogy a felsőoktatásban való részvételük súlyos eladósodással jár. Egy olyan országban, ahol a minimálbér 182 ezer peso havonta (kevesebb, mint 300 euró), az átlagjövedelem pedig 512 ezer peso (kevesebb, mint 800 euró), a diákoknak és családjuknak) havi 170 és 400 ezer peso (250-600 euró) közötti összegbe kerül egy egyetemi kurzus. Ezért a diákok 70 százaléka eladósodik, és a legszegényebbek 65 százaléka kénytelen anyagi okok miatt megszakítani tanulmányait.[4]

Az első tüntetésen nyolcezren vettek részt, ebből még nem látszott tisztán, hogy ennek a mozgalomnak ilyen jövője lesz. De a társadalmi tiltakozás árja már dagadni kezdett: tömegek gyülekeztek a calamai rézkitermelés hasznának igazságosabb elosztása és a gázárak rögzítése érdekében Magallanesben, a 2010. januári tengerparti földrengés áldozatainak kártalanításáért, a mapucho indiánok jogaiért délen[5], de még a szexuális sokféleség jogáért is Santiagóban. Márciusban a Hidro Aysén tervezete[6] ugyancsak egyesítette a tiltakozó chileieket.

Öt nagy völgyzáró gát épült volna Patagóniában a chilei Colbún-csoporthoz kapcsolódó Endesa-Enel olasz multinacionális vállalat terve szerint, amelyet a kormány, a jobboldali pártok és a balközép Concertación[7] egyes vezetői is támogattak. A projektet mindennemű társadalmi párbeszéd nélkül fogadták el. Erre megint csak tömegek vonultak utcára, országszerte több mint harmincezren, a kormánynak pedig főhetett a feje.

Júniusban a diákok megmozdulása átlépett egy kritikus határt: a 16-iki első tüntetésen 200 ezer ember vett részt – ez volt a legnagyobb demonstráció a diktatúra időszaka óta. A tüntetők tömeges sztrájkokat szerveztek és megbénították a tanintézményeket, tiltakoztak az oktatás piacosítása ellen és ingyenes és minőségi oktatást követeltek: ez a követelés már a „chilei modell” alapjait kérdőjelezi meg, amelyet a diktatúrától örököltek (lásd alább a Terhes örökség című cikket). Az utcákra vonult diákok nem véletlenül skandálták: „Meg fog bukni, meg fog bukni Pinochet oktatási rendszere!”, emlékeztetve a több mint húsz évvel korábbi tüntetéseken hallott jelszavakra („Meg fog bukni, meg fog bukni Pinochet diktatúrája!”).

Pinochet Chiléje a neoliberális politika laboratóriuma volt, és mindez az oktatás területén is megnyilvánult. Az álmot, amelyet a monetarista közgazdász, Milton Friedman fogalmazott meg 1984-ben, a tábornokok váltották valóra hatalomra jutásuk után.

1973-ban még ritka volt a magániskola; azóta a tanulók 60 százaléka jár ilyen intézménybe az alap- és középfokú oktatásban. Az oktatási rendszer költségeinek az állam kevesebb, mint 25 százalékát állja, az intézmények költségvetése átlagosan 75 százalékban a beiratkozási díjak függvénye. A chilei állam egyébként a bruttó hazai terméknek csak a 4,4 százalékát fordítja oktatásra, jóval kevesebbet, mint az UNESCO által javasolt 7 százalék. Az egyetemi oktatásban – ez egyedülálló Latin-Amerikában – egyáltalán nem létezik tandíjmentes képzés. Mario Garcés szociológus szerint Pinochet reformjai, amelyeket a diktatúra bukása óta a különböző kormányok fenntartottak, perverz módon eltorzították az oktatási rendszert: annak eredetileg a társadalmi mobilitást kellene segítenie; azóta azonban az egyenlőtlenség újratermelődését biztosítja.[8]

A diákok most már nem érik be a chilei gazdaság „fejlődéséről” szóló szólamokkal. Ez a fejlődés nyitotta meg Chile előtt az OECD kapuját 2009-ben. Most azt kérdik: ha az oktatás ingyenes lehetett negyven éve, amikor az ország szegény volt, miért kell fizetősnek lennie ma, a jólét idején? Ez a kérdés önmagában elegendő, hogy megingassa az egész feje tetejére állított logikát, és következtetései szükségképpen túllépnek az oktatás területén. Ahogyan a diákok követelései is: alkotmányozó gyűlés összehívása, hogy előmozdítsák a valódi demokráciát, a rézvagyon újraállamosítása[9] vagy akár az adóreform: arról van szó végső soron, hogy végleg le kell számolni a Pinochet-korszakkal. Gyanakodva néznek a politikai vezetőkre, akik nem érdemlik ki a bizalmukat. A tüntetők azt követelik, hogy népszavazáson döntsenek az oktatási rendszerről (ezt azonban tiltja a jelenlegi alkotmány).

A politikai pártok elutasítása azonban nem jelent automatikusan korlátozott hatású és politikamentes mozgalmat. A diákok elfoglalták a Chilevisión televíziós lánc, a Független Demokratikus Unió (UDI, a pinochetizmusból kinőtt párt), valamint a szocialista párt székhelyét mint a hatalom három jelképét. Az intézményes baloldal készségesen elismeri: vétkes abban, hogy „túl sokat követelt”, és ezzel elkerülhetetlenül elszabadítja az 1973-ban hatalomra kerültek dühét, vagy azokét, akik az állam összezsugorítására törekszenek, de a jelek szerint ezek az apologetikus szövegek nem hatnak egy olyan generációra, amely nem ismerte a puccsot. A tüntetők egyébként nem tétováztak abban a kérdésben, hogy rehabilitálják a korábbi elnököt, Salvador Allendét: az ő negyven évvel ezelőtt tett nyilatkozatai az oktatásról újra meg újra felbukkannak az internetes vitákban; képeit a tüntetéseken láthatjuk, ahol a feliratok szerint „Allende álmai karnyújtásnyira vannak”.

Ez a világos politikai állásfoglalás nem szabdalta szét a diákmozgalmat, éppen ellenkezőleg. Támogatják őket az egyetemi oktatók, a középiskolai tanárok, a tanulók szüleinek szövetségei, különféle nem kormányzati szervezetek (NGO-k), amelyek az NGO-k chilei szövetségében egyesülnek, az Acción[10] és a fontosabb szakszervezetek (professzorok, állami alkalmazottak, egészségügyi dolgozók és mások). Gyakran a szolidaritás jegyében támogatják az intézményeket elfoglaló diákokat, például élelmiszerkosarakkal. Még a hatalom közelében álló média finanszírozta közvélemény-kutatások szerint is a diákok mellett áll a lakosság 70-80 százaléka.

De miért éppen most? Chilében már voltak diákmegmozdulások, nevezetesen a „pingvinek forradalma”[11], 2006-ban, Michelle Bachelet balközép elnök idején. Mindazonáltal a tüntetések soha nem keltettek figyelmet a világban: az elmúlt két évtizedben a Concertación balközép kormányainak sikerült továbbvinni a diktatúra örökségét, miközben hatékonyan küzdöttek a szegénység ellen. De az egyenlőtlenség problémáját nem tudták megoldani: jelenleg Chile egyike a Föld legnagyobb egyenlőtlenségeit mutató tizenöt országának[12]. Lassan szétfoszlott a diktatúra bukása utáni átalakulás reménye, és közben a diákok eladósodása egyre nőtt.

A rendszer igazságtalansága még kegyetlenebbnek tűnt Piñera hatalomra jutásával. Az új vezetés hamar kinyilvánította: küldetésének tekinti, hogy még inkább megerősítse a piaci logikát az oktatási rendszerben. A kabinet érdekkonfliktusai másfelől nyilvánvalóvá váltak: Piñera oktatási minisztere, Joaquín Lavín alapítója és egyúttal részvényese a Fejlesztési Egyetemnek, egy magánintézménynek.[13]

A kormány válasza egyelőre annyi, hogy megpróbálja kriminalizálni a tüntetőket. A sajtó folyton hangsúlyozza az erőszakos csoportok túlkapásait, amelyekbe néha civil provokátor rendőrök is beépülnek (amint azt számos videó és fénykép is mutatja[14]). Augusztus 4-ét a hatalom úgy értékelte, hogy „mindennek van határa”. Piñera betiltatott egy tüntetést az Alameda sugárúton (amelyet a diákok azért választottak, mert ezzel Allende utolsó beszédére emlékeztetnek[15]): szisztematikus megtorlás következett több mint 870 letartóztatással. A rendőri erőszak azonban csak növelte a lakosság támogatását a tüntetők iránt. Aznap este, a cacerolazók (tüntetések, amelyeken mindenki egy serpenyőt ütöget) az egész országban visszhangoztak: a kormányzati hajthatatlanság a felvonulást nemzeti tiltakozássá változtatta – ezt a kifejezést a diktatúra idején használtak a demokráciáért tartott gyűléseken.

A diákok továbbra is mozgósítanak. Támogatóikkal együtt – akik immár nem csupán a középosztályt képviselik – csatlakoztak az általános sztrájkhoz augusztus 24-25-én, abban a reményben, hogy tovább tágíthatják a megnyílt rést.

Fordította: Hrabák András      

Terhes örökség


Alkotmány

Az alkotmányt 1980-ban léptették életbe: ezt a diktatúra csalással fogadtatta el. Az alkotmány antidemokratikus, szinte automatikusan biztosította a szenátusi és nemzetgyűlési helyek felét a jobboldal számára, még kisebbségben is.

Oktatás

1981-ben Augusto Pinochet megreformálta a felsőoktatási rendszert és megszüntette az ingyenes felsőoktatást. 1990. március 10-én, távozásának előestéjén kihirdette az Oktatás szerves alkotmányos törvényét (Loi organique constitutionnelle de l’enseignement, LOCE), amely még tovább csökkentette az állam szerepét az oktatásban és új előjogokat adott a magánszektornak.

Szociális védelem

1980-ban a diktatúra privatizálta a nyugdíjrendszert (3500. és 3501. dekrétum, amelyeket a mai elnök fivére, José Piñera terjesztett elő). 1981-ben létrehozták az Isaprest, a privatizált egészségügyi rendszert. Ezeket a demokrácia helyreállítása után sem államosították újra.

Média


Az államcsíny napján a junta kiadta a bando 15-öt (15. számú döntést), amely betiltott minden újságot az El Mercurio és La Tercera kivételével, amelyek ahhoz a két csoporthoz tartoztak, amelyek ma is ellenőrzik a chilei médiát.



A Le Monde diplomatique-ban


Sebastián Piñera chilei elnök változást ígért, és ez eleinte hatott. Egy évvel a 2010 januári földrengés által romba döntött tengerpart újjáépítésének kezdete után sokan kételkedni kezdtek.

Il y a quarante ans, Allende ouvrait une nouvelle voie vers le socialisme [Negyven éve Allende új utat nyitott a szocializmus felé]; Renaud Lambert, La valise diplomatique, 2010. szeptember 4.

1970. szeptember 4-én a kommunistáktól a szociáldemokratákig terjedő koalíció Chile elnöki székébe juttatta Salvador Allendét a szavazatok közel 36 százalékával.

Chilében az El Mercurio napilap által irányított hazug médiakampány készítette elő, majd igazolta az 1973. szeptember 11-i államcsínyt Salvador Allende ellen.

1982. január 22-én Eduardo Frei, Chile 1964–1970 közötti elnöke szepszisben halt meg egy santiagói klinikán. Már akkor feltételezték, hogy Augusto Pinochet tábornok titkosrendőrsége gyilkolta meg. 2009. december 7-én Alejandro Madrid vizsgálóbíró megerősítette ezt a feltételezést.

A Latin-Amerikában uralkodó katonai autokrácia jelképe és szintézise Augusto Pinochet tábornok volt. Személye a rettegés megtestesítője, amellyel a nép a kiváltságosok osztályát szemléli. A hidegháború éveiben pedig ő volt a Washington által intézményesített latin-amerikai tábornokok szimbóluma is.

Le linge sale de la dictature chilienne [A chilei diktatúra piszkos fehérneműje], José Maldavsky, 2005. április.

Pinochet tábornok felelőssége nyilvánvaló az ellenzékiekkel szembeni megtorlás elrendelésében. 2004-ben a chilei kormány kiegészítette mindezt: nyilvánosságra hozott egy lesújtó dokumentumot, amely leleplezte a diktatúrában használt kínzási módszereket.

Ez a nap a huszadik századi történelem egyik legsötétebb napja a baloldal számára: 1973. szeptember 11-én az Augusto Pinochet által vezetett junta puccsa vérfürdővel vetett véget egy előzmények nélküli kísérletnek, Salvador Allende és a Népi Egység álmának a demokratikus szocializmus felé vezető békés átalakulásról.

Héros fragiles [Törékeny hősök], Emilio Pacull dokumentumfilmje.

1973. szeptember 11-én, néhány perccel Salvador Allende halála előtt Augusto Olivares, a chilei elnök közeli munkatársa ugyancsak véget vetett életének. 2006-ban Emilio Pacull rendező visszatért Chilébe, hogy megtalálja a magyarázatot apósa önfeláldozására. Archívumokat, filmeket kutatott, és az áldozatok tanúit ugyanúgy megkérdezte, mint az államcsíny végrehajtóit. A film a Le Monde diplomatique online boltjában megrendelhető.

A cikk eredetije: http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/2011-08-24-Chili





[1] Több mint kétszázezren vonultak utcára június 16-án és 30-án, majd július 14-én, majd ismét augusztus 9-én és 18-án.

[2] El regreso del idiota, Alvaro Vargas Llosa, Plinio Apuleyo Mendoza, Carlos Albero Montaner, préface de Mario Vargas Llosa, Random House S.A., Mexico, 2007.

[3] Uo. Lásd még Franck Gaudichaud: Au Chili, les vieilles lunes de la nouvelle droite [Chile, az új jobboldal régi holdjai], Le Monde diplomatique, 2011. május.

[4] Estudio sobre las causas de la deserción universitaria [Tanulmány az egyetemisták dezertálásának okairól], Centro de Microdatos, Departamento de Economía, Universidad de Chile.

[5] Lásd Alain Devalpo, Mapuches, les Chiliens dont on ne parle pas [Mapuchók, chileiek, akikről nem beszélnek], La valise diplomatique, 2010. szeptember 15.

[6] Vízierőmű-megaprojekt Patagóniában.

[7] A Concertación egy a demokráciáért létrejött balközép szövetség, amelyet ma négy párt alkot: a Szocialista Párt [PS], a Demokrata Párt [PPD], a Kereszténydemokrata Párt [PDC] és a Radikális Szociáldemokrata Párt [PRSD]; ez a szövetség kormányzott húsz éven át a diktatúra bukása óta.

[8] Mario Garcés Durán, az Oktatási és Kommunikációs nem kormányzati szervezet (NGO) igazgatója. Interjú a BBC Worlddel.

[9] A Codelco rézkitermelő állami vállalatot nem privatizálták, de a diktatúra új koncessziókat nyitott a multinacionális monopóliumok számára. A Concertación ugyanezt a politikát követte. Jelenleg a chilei réz 70 százalékát külföldi vállalatok termelik ki. Lásd az alábbi webhelyet: Comité de défense et de réappropriation du cuivre.

[10] Lásd az Accion honlapját.

[11] Az állami oktatásban résztvevő tanulók fekete-fehér egyenruhájának színeire utal.

[12] Az Egyesült Nemzetek fejlesztési programja (Programme des Nations unies pour le développement, PNUD);  Rapport régional sur le développement humain pour l’Amérique latine et les Caraïbes [Regionális jelentés Latin-Amerika és a Karibi-térség humán fejlesztéséről] (pdf).

[13] Joaquín Lavín oktatási miniszter július 18-ám lemondott, de Piñera megtartotta a kormányban. A jelenlegi oktatási miniszter neve Felipe Bulnes.

[14] Lásd például Carabineros infiltrados en protestas [Beépült csendőrök a tiltakozók között], a Chilevision weboldalán.

[15] „Se abrirán las grandes alamedas” – Allende utolsó rádióbeszédének egyik mondatrészlete, kb. „újra megnyílnak a széles utak (egy jobb társadalom felé)” (a fordító megjegyzése)

Allende utolsó beszédének spanyol nyelvű szövege itt olvasható: http://cubalmater.wordpress.com/2009/09/11/se-abriran-las-grandes-alamedas-por-donde-pase-el-hombre-libre/. A fenti részlet az Aparcoa chilei együttes dalában is hallható (Las ultimas palabras): http://www.youtube.com/watch?v=_I7446NGur0