A globális nemzetközi rendszer „új fizikája” - II. rész

Részletek
Kategória: 2011. július - augusztus
Írta: dr. Tarrósy István
Találatok: 11086

Az alábbi, három részben közölt elemzésben Tarrósy István – Afrika-kutató, az Afrika tanulmányok című folyóirat szerkesztőbozottságának elnöke - járja körül a témát és ad helyzetelemzést a gyorsan változó nagyvilágról.

 

3. Feltörekvő gazdaságok, dinamizáló új hatalmak

absztrakt5kWallerstein világrendszer elméletének tipológiája, miszerint a centrumon és a periférián lévő államok világosan érthető helyzetén és egyszerűnek tekinthető kapcsolatán kívül létezik egy „köztes” állapot, a félperiféria, a globális folyamatok által áthatott rendszer új dinamikáira képes irányítani a figyelmet. A centrum és a periféria közötti összefüggésekben lényegi szerep hárul a perifériára. A realista felfogás szerinti világrend hierarchikussága a periférián, és még inkább a félperiférián „mozgó” szereplők intenzívebbé váló kapcsolatai miatt átrajzolódhat, és annak ellenére, hogy a centrumországok létezése, aktivitása és státusza megkérdőjelezhetetlen (vagy annak tűnik), a főként a félperiférián lévő aktorok akár ellentmondásosnak is tartható cselekedetei valóban átalakítják a rendszert. A félperiféria „jellemzői azokban a zónákban, régiókban vagy államokban érvényesülnek, melyek egyszerre kizsákmányolói a perifériának, ugyanakkor szenvedő alanyai a centrum általi kizsákmányoltságnak. Ezt a csoportot nagyobb dinamizmus jellemzi, és tagjai elvárják, hogy a gazdasági elemzéseken túl részesei legyenek az őket érintő folyamatoknak és a politikai formálásának.”[1]

A globális világ félperifériáin egyre erősödő feltörekvő gazdaságok pontosan e gondolat jegyében meg akarják változtatni a különböző szereplők közötti viszonyokat, és természetesen a centrum gazdaságilag és technológiailag fejlett aktoraihoz hasonlóan akarnak új pozíciókat elfoglalni az arénában. A transznacionális hálózatos világ szupranacionális dimenziói a „nemzetközi kapcsolatok újrarendeződéséhez, újjászerveződéséhez vezet[nek], mivel átformálj[ák] a központi hatalmi blokknak a perifériához való viszonyulását, és olyan lépéseket eredményez[nek], melyek átalakítják a világrendszer arculatát.”[2]

A kölcsönösen egymástól függő viszonyok által áthatott globális térben – a fejlődés történelmi egyértelműsége szerint – a kis- és nagyállamok között összetett kapcsolatrendszer érhető tetten. Természetesen a centrális államok stabilan mérvadó szerepe a tőkés világgazdaságban referenciapontokat jelöl ki a többi szereplő számára, és a hozzájuk rögzített koordinátarendszerben e nagyállamok meghatározzák más „nemzetgazdaságok és államok »manőverezési« lehetőségeit, gazdasági és politikai koalíciókötési képességeit.”[3] Burton nyomán az interdependens globális térben a nemzetek alatti és nemzetek feletti képletek és szereplők értékelődnek fel. Paul Kennedy véleménye e tekintetben pedig azt jelzi, hogy „bár a nemzetek feletti irányzatok gyengítették az állam önállóságát és szerepét, nem jött létre megfelelő pótlék, amely helyettesíthetné mint olyan alapvető egységet, amely választ ad a világban végbemenő változásra.”[4] Nem vitás, hogy „gyengülnek az állam hagyományos eszközei”[5], mégis értelmét tartja a nemzeti szint és az ahhoz képest definiálható egyéb szintek kölcsönhatása, továbbá az államnak a globális pókháló különböző szereplőihez mérhető helye és szerepe. Különösen akkor, amikor világunk „új” kihívásai globális jellegűek. E kihívásokat a rendszer egyetlen szereplője – így maga az állam – sem képes megfelelő megoldással egymaga rendezni, ezekre „csak globális méretekben lehet megfelelő választ adni.”[6] E tekintetben pedig kulcsfontosságúvá válik az összefogás, az együttműködés kérdése, mind a nemzetek szintjein, az államok között, mind a különböző szinteken mozgó különböző aktorok között.

A 21. század első évtizedének folyamatai nagymértékben a félperifériákra és az alcentrumokra, valamint az e térségek és a perifériák közötti, dinamikusan átalakulóban lévő viszonyokra irányítják a globális társadalom figyelmét. Más megfogalmazásban, ma a globális világban kitüntetetten izgalmas területet jelent a Dél–Dél dinamikák tanulmányozása, mert hosszabb távon e században jelentős implikációi várhatók a rendszer egészére vonatkoztatva. E Dél–Dél kapcsolatok egyben kölcsönös egymásrautaltságokról[7] is lerántják a leplet – olyanokról, amelyekre nem biztos, hogy kellőképpen figyelt a világ az elmúlt évtizedben.

Egyebek mellett globális hálózatos társadalmunkban az egyik fő geopolitikai törésvonalat – többek között Wallerstein (2003) véleménye szerint is – az Észak–Dél szembenállás jelenti. Ugyan Rostoványi (2002) úgy fogalmazza meg, hogy az „ezredforduló világának továbbra is az egyik legmélyebb törésvonala”[8] az Észak–Dél reláció, Wallerstein már nyomatékkal jelzi, hogy ez a 21. századi „kaotikus” jövő egyik mérvadó szakadékát (és szakítópróbáját) adja.[9] Az új dinamikák a Dél nagy és egyre erősebb államaihoz kötődnek, Latin-Amerikától Ázsiáig bezárólag. A déli együttműködési „háromszögezések” soha nem látott mértékben értékelnek fel addig értékén alul kezelt területeket – amelyeket azt megelőzően csupán a rajtuk található nyersanyagokért használtak ki, sőt, szipolyoztak ki. Ma már e triangulumok sokkal többet rejtenek magukban. Nem utolsó sorban sok-sok szavazatot az ENSZ Közgyűlésben…



4. Az ázsiai erő[10]

Gabor Steingart (2008) Francis Fukuyama (1992) „történelem vége” tézisével szemben kiemeli, éppen „új fejezet kezdődött a történelemben, [mert] egy alvó óriás felébredt, és amióta felébredt, Ázsia, a nyugati liberális demokráciáktól jó távol helyezkedve[11] elkezdte újraírni a világtörténelmet. … egyértelműen látszik, hogy Ázsia hengerel, a történelem pedig folytatódik. Egy szuperhatalom [, jelesül a Szovjetunió] távozásával egy másik felemelkedését látjuk. Ázsia hamarosan véget vet a több mint 500 évre visszatekintő elmaradottságának és szegénységének. Az ázsiai évszázad nem hogy előttünk áll, hanem már benne is vagyunk.”[12] Az ázsiai térségben nem is egy hatalom irányítja úgy a világ folyását (részben), hogy az évszázadot valóban az övéknek lehessen majd minősíteni – bár addig még számos érdekes változásra számíthatunk. Mindenesetre az ázsiai szereplők közül vegyünk most röviden górcső alá hármat: Japánt, Indiát és Kínát. A tanulmánynak nem lehet célkitűzése, hogy e fejezet alatt valamennyi fontos feltörekvő ázsiai aktorra kitérjen, inkább „csak” a térség három talán legfontosabb államát vonultatja fel példákként az „ázsiai erő” demonstrálására. Mindvégig a választott három állam szerepét, valamint tetteiben és aktivitásában mérhető különbségeinek kiemelését tartjuk kívánatosnak a Dél–Dél kontextus kapcsán.


4.1. Japán, a nyugodt erő

A XX. század során Japán fokozatosan egyre jelentősebb szerepet töltött be a nemzetközi rendszerben. Jogosan jelzi Inogucsi (2007) „hihetetlen fejlődési útnak” azt, amit a szigetország, ahogyan ő fogalmaz, „a Meidzsi-restauráció[13] óta bejárt, [és amely] annak a törekvésnek volt köszönhető, hogy [Japán] tiszteletre méltó helyet foglaljon el a nemzetközi közösségben.”[14] Minden, e cél elérését támogató erőfeszítése közül Japán mindvégig arra koncentrált, hogy először a világgazdaság meghatározó aktorává váljon. Az elvesztett világháború, az USA-hoz fűződő (sokáig alárendelt, de a mai napig néha túlzottan is „befolyásolt”) kapcsolata és egy sor, a saját mozgásterét megkötő szerződés, egyezmény után Japánban a „civil technológia fejlesztése élvez elsőbbséget,” amely valójában az erőforrás-fejlesztés politikája, amely tehát a technológiafejlesztés mellett a „regionális, az élelmiszer-ipari, a szociális és jóléti, az egészségügyi, valamint az oktatáspolitika”[15] területeit jelöli meg prioritásként. A II. világháborút követően, ahogyan Kiglics István (2009) fogalmaz, Japán „olyan gazdaságfejlesztési iramot diktált, amivel az 1980-as évek végéig sikert sikerre halmozva ejtette ámulatba a világot. A japán csodával a nemzetközi figyelem középpontjába kerülő ország az olajválság után gazdasági nagyhatalommá vált.”[16]

Amióta Japán ráállt modernkori fejlődési pályájára folyamatosan regionálisan, illetve még inkább globálisan gondolkodott. Látványos fejlődésük révén a japánok stabil önbizalomra is szert tettek, amely tovább repítette gazdaságukat. Maga az önbizalom fogalma eleve egy érdekes kérdés a japán társadalomban, és ennek megértéséhez korunk egyik vezető Japán-szakértőjét hívhatjuk segítségül. Ferber Katalin, a híres tokiói Vaszeda Egyetem egyetemi tanára egy pár éve készült interjúban a következőkre utalt: „Japán rendkívül zárt közösségek halmaza. És a közösségek egymásra való támaszkodása biztosítja a működőképességet az emberek számára. … mindenki arra törekszik, hogy ne legyen átlag feletti, egyfelé húzzon, semmit se tegyen, amivel kilóg a sorból.”[17] Talán pont ebből is fakad az a szigorú, fegyelmezett építkezés, amelynek segítségével Japán a legerősebb gazdaságok sorába emelkedhetett (persze számos egyéb történelmi momentum figyelembe vétele, valamint az évszázadok alatt stabilan ápolt hagyományok nem hagyhatók figyelmen kívül), habár egyúttal paradoxnak[18] tűnhet egy ilyen „átlagos” társadalom globális, „tiszteletre méltó” hatalmi státuszt célzó aspirációja. Amint azt Horváth Jenő (2007) aláhúzza, „a szigetország bizonyosan gazdasági nagyhatalomnak tekinthető, régóta ott van a legnagyobbak között, gazdasági hatalmát azonban a hidegháború vége óta sem kívánja és nem is képes politikai, még kevésbé katonai téren éreztetni.”[19]

Hernádi András szerint, – olvashatjuk az egykori Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja hírlevelében – „az utóbbi egy-két évtizedben [Japán] regionális kapcsolatainak fontossága jelentősen megnövekedett.”[20] Az 1990-es évektől – mely időszakot Japánban a közvéleményben „elvesztett évtizednek” tartanak – az ázsiai országokkal egyre intenzívebb kapcsolatokat ápolt a kormányzat. Azóta is „növekvő súllyal vesz részt az Ázsiai Fejlesztési Bank, az APEC[21] vagy az ASEAN+3, illetve az ASEAN+6[22] működésében, egyes területeken (pl. a regionális monetáris politikák összehangolásában) kulcsszerepet tölt be. [Egyértelművé vált, hogy] Japán az egész kelet-ázsiai térségre kiterjedő gazdasági regionalizációs folyamatnak … egyik motorja és kulcstényezője.”[23]

E nyugodt erő interregionálisan is fokozatosan válik meghatározóvá. A világ egyik fő donor országaként térségeken átnyúló fejlesztési segélyező szerepköre megkerülhetetlenné tette. Palanovics (2006) szerint Japán az elmúlt két évtized során „tapasztaltabb segélyezővé vált, számos támogatott ország pedig – elsősorban Délkelet-Ázsiában – részben a tokiói fejlesztési segélyek hatására, gazdaságilag megerősödött és felemelkedett.”[24] Japán át is kellett, hogy gondolja segélyezési politikáját, amelynek „az utóbbi időben Afrika egyre markánsabban [vált] célterületévé.”[25] A 2000-es évek második felében a segélyek jelentős (dupla) megemelésén túlmenően – több kutatóval és kormányzati munkatárssal készített interjúkból leszűrve – nem mehetünk el a japán nemzeti érdekek mellett: Japánnak és gazdaságának ugyanúgy szüksége van nyersanyagokra, mint a délkelet-ázsiai térség feltörekvő gazdaságai sokaságának, ezáltal az afrikai nyersanyagok (különösen az olaj) „becsatornázása” is előtérbe képes kerülni e politikák megalkotásakor.

Ugyan Japán nem tudja felmutatni a „harmadik utas” politizálási „közösségi tagkönyvét” (például az El nem kötelezettek Mozgalma – NAM keretében) – merthisz nem vett részt a bandungi folyamatban –, mégis fontosak számára a fejlődő országokban kiépíthető „barátságok”. Egyet lehet érteni Palanovics Norberttel, aki felhívja a figyelmet arra is, hogy például „Afrika esetében, ahol Japán az Ázsiában szerzett tapasztalatok alapján szeretne hozzájárulni a kontinens fejlődéséhez … [a szigetország számára] a támogatások és a segélyek befolyásos eszközként szolgálnak és hozzájárulnak a támogatói szavazatok [meg]szerzéséhez”[26] – különösen, ha arra gondolunk, mennyire szeretné Japán az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagságát elnyerni. A későbbiekben ez a japán aspiráció is számottevő tétellé válhat, kiváltképp, ha a többpólusú világ kiépülésének folyamatát boncolgatjuk tovább. Mielőtt erre újból rátérünk, nézzük meg az ázsiai térség legdinamikusabban fejlődő szereplőjét közelebbről.


4.2. Kína, a száguldó sárkány[27]

Kína külpolitikájában a történelem során váltakozó módon találunk kitárulkozó, expandáló és bezárkózó, magába forduló időszakokat. Valójában az 1979-től meghirdetett modernizációtól kezdve kitapintható módon, látványos fejlődést maga mögött tudva az elmúlt évtizedekben mára globális hatalmi tényezővé vált. Ahogyan Kulcsár Kálmán fogalmaz, „gazdasági és politikai, különösen diplomáciai erőfeszítései révén, egyre jelentősebbé fejlődött regionális és nemzetközi téren is.”[28] Joshua Cooper Ramo[29] (2004) szerint Kína felemelkedése már évekkel ezelőtt alapvető változásokat indított el a nemzetközi rendszerben: mára a fejlődés és a hatalom „új fizikája”[30] kötődik hozzá. Ezt közelebbről megvizsgálva azt szögezhetjük le, hogy Kína a nemzetközi rendszer jelenlegi legmérvadóbb aszimmetrikus hatalmi tételét testesíti meg. Nem pusztán saját maga számára, hanem példát mutatva más feltörekvő aktoroknak Kína azt mutatja, hogy úgy fejlesztheti országát, hogy közben az eleddig egy masszív gravitációs centrummal (jelesül az USA-val) fémjelzett nemzetközi rendszer tényezőjévé válik oly módon, hogy abban függetlenül és magabiztosan mozog, hathatósan megvédi politikai és gazdasági érdekeit és pragmatikusan építi ki hídfőállásait a rendszer különböző pontjain – például az afrikai vagy a latin-amerikai régiókban.

Vörös Zoltán (2010) találóan jegyzi meg, hogy „miután a világ nagy kőolajexportáló országai »beteltek«, Peking leginkább a fejlett államok által magára hagyott afrikai »bukott«, »gyenge« avagy »sérülékeny« entitásokban tudott megtelepedni, ahol az emberi jogi és politikai helyzet már Kína érkezése előtt is rengeteg kritikát szült.”[31] Bizony az is igaz továbbá, hogy a pekingi „sima” előretörés kapcsán „fontos megvizsgálnunk a fejlett államok által évtizedek óta kínált lehetőségeket, hogy vajon e politikák sikertelensége mennyiben járult hozzá az ázsiai [különösen kínai, de egyre inkább indiai, és újból japán] érdekek [sikeresebb] elterjedéséhez.”[32]

Amennyiben Kína regionális hatalomként való felemelkedését kívánjuk megérteni, Kína Japánhoz fűződő kapcsolatára külön ki kell térjünk. „Az egyre kiterjedtebb és elmélyülő gazdasági kapcsolatokról van szó, amelyek mára szinte interdependenssé teszik a két ország gazdaságát.”[33]A súlyos múltbéli tételekkel terhes kínai-japán kapcsolatrendszer valójában ma már lélegezni sem tud egymás nélkül: a japán piacot elárasztották az olcsó kínai áruk (egyre több minden „Made in China”), a kínai gazdaság egyik fő segélyezője 2009-ig Japán volt (az ODA-keretéből). Nem lehet a jövőben a japán gazdaságot elképzelni a kínai nélkül, és viszont. Mi több, az egész délkelet-ázsiai térségben egyre inkább összefonódások, számos esetben három- és többszögű együttműködések tanúi vagyunk.

Kína a világpolitika és a globális gazdaság egyre mérvadóbb szereplője, „nemcsak piaci, gazdasági tényező, hanem egyben globális arányokban is növekvő befolyású politikai, katonai és civilizációs hatalom,”[34] olyan aktor, amelynek kezében ott van a tematizálás lehetősége és esélye – amellyel természetesen él is, hiszen ez jól érthető hosszú távú érdeke.[35]


4.3. India, az utat kereső kereskedő fejedelem[36]

Gijsbert Ooonk (2009) kitartó kutatásainak köszönhetően ma sokat tudunk a kelet-afrikai partvidék egyik legmeghatározóbb délkelet-ázsiai családjának történetéről. Az északnyugat-indiai Mandvi (Gudzsarat állam) egykoron jelentős kikötővárosából származó Karimjee Jivanjee család fantasztikus archívumának felhasználásával, mélyinterjúk egész garmadáját lefolytatva izgalmas narratívába[37] öntötte a dinasztia generációkon átívelő következetes építkezését, vállalkozásainak alakulását, bukásainak és sikereinek következményeit. Mindeközben precíz társadalomtudományi elemzést kaphatunk az afro-ázsiai rendszer máig oly meghatározó száláról, az indiai-afrikai kapcsolatról, amely századokon keresztül a kereskedelmet részesítette leginkább előnyben.

„Lehetetlen pontosan megállapítani, hogy az Indiából érkező kereskedők mikor kezdtek megtelepedni Kelet-Afrika part menti városaiban. Valószínűleg az arabok nyomában jártak … [később, a XIX. század során pedig] tevékeny szerepet játszottak a … főleg Zanzibáron keresztül lebonyolódó nagyarányú néger rabszolgakereskedelemben.”[38] A Karimjee Jivanjee család alapítója, Buddhaboy Noormuhammed bohora[39] síita muzulmánként látta meg a napvilágot. A családi történet szerint, „egy napon, Mandviba látogatván, az ománi szultán zanzibári vámtisztviselője, egy bizonyos Jairam Sewji – maga is indiai származású – felkereste Buddhaboyt.”[40] Sewji – aki egyébként az indiai-óceáni térség egyik leggazdagabb és komoly befolyással bíró személyisége volt akkoriban – felvázolta a kelet-afrikai partokkal való kereskedelemben rejlő gazdasági és a zanzibári üzleti világban tetten érhető potenciált Buddhaboynak, aki úgy döntött, elküldi fiát, Jivanjee-t Zanzibárra, hogy térképezze fel a család számára elképzelhető tényleges lehetőségeket. Jivanjee 1818-ban megnyitotta első boltját és 1825-ben megalapította saját kereskedő cégét, a Jivanjee Buddhaboy & Co-t, amely főként szegfűszeget és koprát[41] exportált Indiába, valamint német és amerikai ruhákat importált a szigetre.

E rövid bevezető is jól illusztrálja India évszázados időtávon mérhető, régiókat összekapcsoló tevékenységének, építkezésének súlyát. Függetlensége elnyerését (1947) és a független indiai köztársaság létrejöttét (1950) követően, láthattuk, mérvadó szerepet töltött be a bipoláris világ két tömbje közötti „harmadik utas” politizálást, pozicionálást illetően. A „pozitív semlegesség külpolitikájának jegyében India, mint az el nem kötelezettek mozgalmának egyik alapítója és vezetője, megkísérelt egyenlő távolságot tartani a két tömbtől.”[42] E tőről fakadóan, és a kétpólusú világ szétesését követően megindult multipoláris világrend alakíthatósága tekintetében is India komolyan veszi a déli együttműködésekben rejlő „kötelességeit”, és még inkább a kölcsönös lehetőségeket. Naivak persze nem lehetünk, mert hiszen látható, hogy a rohamléptekben fejlődő indiai gazdaságnak is nyersanyagokra van szüksége, ezáltal fontos például stabil afrikai jelenlétének újabb dimenziókba emelése, meglévő kapcsolatainak továbbfejlesztése a 21. században. Ráadásul a ma tetten érhető „új regionalizmusok” köréből az egyik legizgalmasabb kooperációs hálót épp India fonja – természetesen többedmagával, így jelesül Brazíliával, Kínával, Oroszországgal, a mára új politikai blokká formálódott BRIC-országok csoportjában, amelyhez egyre több szálon igyekszik kötődni a Dél-afrikai Köztársaság is.[43]

Hasonlóan Kínához, Indiának is elsődleges és jól megfontolt érdeke, hogy energiabiztonságát hosszú távon értelmezve tudja garantálni a régiókon átívelő együttműködések segítségével. „Energiahordozókban való szegénysége miatt India ... [kőolaj- és földgázszükségleteinek] háromnegyedét külföldről szerzi be. Ez gazdasági és biztonsági kockázatokat egyaránt jelent, hiszen kereslete árfelhajtó hatású, és fokozza a versenyt a meg nem újuló energiaforrásokért.”[44] Egyértelmű versenyről van szó a fő hatalmi képletek között, és ebben az indiai-kínai szál (és lehetséges konfliktus) igencsak meghatározó. A két ázsiai hatalom között – hasonlóan a japán-kínai kapcsolatokban felmutatható történelmi krízisekhez és sok esetben terhes örökséghez – az 1990-es években „az Indiai-óceán térségében rivalizálás alakult ki a befolyási övezetek gyarapításának kérdésében.”[45] India fő törekvései között, amelyeket – ahogyan később Brazíliánál is látni fogjuk – globális aspirációk fűtenek, természetesen megtaláljuk – miközben világos módon versenypozíciók megerősítését látjuk – a dél-ázsiai és délkelet-ázsiai térségek regionális biztonságának növelését is. India úgy politizál, hogy miközben versenytárs, egyúttal partnerként is megjelenjen a többi hatalmi képlet számára.[46] Ebből a szempontból India például Japánban kiváló partnerre talált, ugyanis a szigetország előnyben részesít minden olyan együttműködést, amely háromoldalú projektekben – így például japán-indiai-maláj, vagy akár japán-indiai-mozambiki háromszög formájában ölt testet.

India rohamosan fejlődő, feltörekvő gazdaság, amely több előrejelzés szerint is a 21. század első harmadának végére minden bizonnyal globális hatalommá „érik”. Fejlődése sok tekintetben Kínához hasonlít, de vele szemben, többek szerint, demokratikus berendezkedése okán, „értékalapú együttműködést alakíthat ki a nyugati demokráciákkal, és [ezáltal] könnyebben találhatja meg helyét az új világrend politikai erőterében.”[47] India minden bizonnyal „demográfiai »óriás«, rohamosan bővülő piaccal, világviszonylatban is jelentős, exportképes tudásiparral, tudományos-technikai innovációs potenciállal, nagylétszámú, ütőképes hagyományos fegyveres erővel és nukleáris csapásmérő képességekkel.”[48] Mindezek okán tekintélyt parancsol a globális arénában, és meghatározó generátora az új Dél–Dél dinamikáknak. Számos saját, belső problémája miatt azonban komoly nehézségeket – például a modern városfejlődés kihívásait[49] – kell legyűrnie ahhoz, hogy stabil globális hatalmi pólusként tarthassa számon a világ hosszú távon.

 

dr. Tarrósy István


[1] Preciado, Jaime: Latin-Amerika és a világrendszer: centrum–periféria viták és társulások. Eszmélet. 86. sz. 2010. nyár. 125. o.

[2] u.o. 123. o.

[3] Lévai Imre: Kisállamok a globalizálódó nemzetközi rendszerben. In: Hülvely István (szerk.): Kisállamok a globalizálódó nemzetközi rendszerben. Európa Tanulmányok 7. MTA PTI, Budapest, 2003. 146. o.

[4] Kennedy, Paul: A huszonegyedik század küszöbén. Napvilág Kiadó, Budapest, 1997. 130. o.

[5] u.o.

[6] u.o. 127. o.

[7] Ezekről ld. részletesebben Tarrósy István: „Dél–Dél függések”: 21. századi afro-ázsiai kapcsolatok és jelentőségük. In: Glied Viktor – Nagy Roland (szerk.): Függésben – Kényszerpályán a jövő? Publikon Kiadó, Pécs, 2010. 289-306. o.

[8] Rostoványi Zsolt: A terrorizmus és a globalizáció. In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. SVKH–CHARTAPRESS, Budapest 2002.

[9] Részletes érvelését ld. Wallerstein, Immanuel: The Decline of American Power. The U.S. in a Chaotic World. The New Press, New York–London, 2003.

[10] E fejezet megírásához mérvadó alapot biztosított az a Japan Foundation által nyújtott ösztöndíj, amellyel a szerző csaknem két hónapot kutathatott Japánban 2010 novemberében és decemberében. Az ösztöndíjat a szerző a Japan Foundation Fellowship for Intellectual Exchange Program for 2010–2011 keretében nyerte el.

[11] Még a japán gazdasági modellt is a liberálistól eltérőnek minősítik. Zhang (2003) Japánt egyenesen „illiberal democracy”-nak titulálja, és a japán egypárti dominanciát jelöli meg ennek szimbólumaként. Ld. Zhang, Yumei: Pacific Asia. The Politics of Development. Routledge, London–New York, 2003. 60. o.

[12] Idézi Tarrósy (2010). Gabor Steingart 2008-ban megjelent könyvének címe: The War for Wealth. The True Story of Globalization, or Why the Flat World Is Broken. McGraw-Hill, New York. Az idézet e kötet 125. oldaláról származik (saját fordítás).

[13] 1868–1912 között a japán nyitás és modernizáció legfontosabb korszaka.

[14] Inogucsi Takasi: Japán politika. Századvég Kiadó, Budapest, 2007. 68. o.

[15] u.o. 72. és 83. o.

[16] Kiglics István: Paradigmaváltási kísérlet a japán gazdaságban. Ph.D. értekezés. PTE, Budapest, 2009. 5. o.

[17] Kovácsy Tibor interjúja a Magyar Narancsban jelent meg „Ez egy kőkemény társadalom” címmel. XIX. évf. 14. szám, 2007.04.05.

[18] Maga a szó, hogy ’paradox’ a mindennapokból vezethető le. Számos látszólagos vagy tényleges ellentmondás szövi át a japán hétköznapokat, és ismét Ferber Katalint idézve, aki az M2 Záróra című műsorának volt 2010. május 5-én vendége e kérdéskört úgy magyarázta, hogy aláhúzta: az „ambivalens társadalmi mindennapok”-ban keresendő a megélése ezeknek az összetettségeknek, azaz hogy lehet „egyfelől”, és „másfelől” is szemlélni az adott kérdést.

[19] Horváth Jenő: A hidegháború vége. In: Rada Péter (szerk.): Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban. Grotius Könyvtár I. kötet. Sorozatszerkesztő: Horváth Jenő. Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület – Ifjú Közgazdászok Közhasznú Egyesülete, Budapest, 2007. 14. o. Erre Gergely Attila is utalt a „Stratégiai változások és hatalmi centrumok a nemzetközi rendszerben” című műhely-fórum harmadik konferenciáján, 2006. november 23-án, amikor azt mondta, hogy Japán „hagyományos értelemben vett világpolitikai, stratégiai szerepéről a külföld évtizedeken át a »gazdasági óriás, politikai törpe« »paradoxonát« emlegette.”

[20] Japán a hatalmak között – gazdasági és politikai dimenziók. TLI KTK Hírlevél II. évf. 21. sz. 2006. december 29. Interneten elérhető: http://www2.hiia.hu/kulpol/kiadvany/hirlevel/TLI_KTK_hirlevel_2006-21.pdf

[21] Az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés szervezete, amely legutóbbi miniszteri találkozóját a japán Yokohamában tartotta 2010 november közepén.

[22] A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének kibővített formációi.

[23] TLI KTK Hírlevél, 2. o.

[24] Palanovics Norbert: Új áramlatok Japán hivatalos fejlesztési támogatásainak (ODA) rendszerében. Kül-Világ. III. évf. 2006/2. sz. 4. o.

[25] u.o. 9. o.

[26] u.o. 13. o.

[27] Ez a fejezet Tarrósy István: Alternatív fejlődési modell a nemzetközi rendszerben – A pekingi konszenzus. Afrika Tanulmányok. 4. évf. 2010/1. sz. 20-21. o. cikkére támaszkodik.

[28] Kulcsár Kálmán: Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 203. o.

[29] Joshua Cooper Ramo egy stratégiai tanácsadó cég, a Kissinger Associates vezetője. A cég eddigi történetének legfiatalabb vezetője tanácsadó karrierjét megelőzően évekig a TIME magazin vezető szerkesztője és külpolitikai szerkesztője volt. Újságíróként számos vezércikk és címlapsztori fűződött a nevéhez – többek között egy díjnyertes Kofi Annan portré. Tökéletesen beszéli a mandarin kínai nyelvet és évek óta a világon az egyik legjegyzettebb szerző Kína világhatalommá válásának elemzése tekintetében. 2004-ben publikálta az azóta is folyamatosan vitákat generáló könyvét, A Pekingi Konszenzus című munkát.

[30] Erre Ramo (2004) eszmefuttatásának rögtön az első oldalain utal, mégpedig a kínai hatalom „új fizikájaként” megnevezve a pekingi konszenzus lényegét. Ld. Ramo, Joshua Cooper: The Beijing Consensus. The Foreign Policy Centre, London, 2004. 1-2. o.

[31] Vörös Zoltán: Segíti-e a fenntartható fejlődést Kína afrikai szerepvállalása? In: Tarrósy István (szerk.): Fenntartható Afrika. Publikon Kiadó, Pécs, 2010.

[32] u.o.

[33] Jordán Gyula: Az új főszereplő: Kína. In: Rada Péter (szerk.): Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban. Grotius Könyvtár I. kötet. Sorozatszerkesztő: Horváth Jenő. Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület – Ifjú Közgazdászok Közhasznú Egyesülete, Budapest, 2007. 102. o.

[34] Gergely Attila – Fazekas Gyula: Kína a globális hatalommá válás útján. Külügyi Szemle. V. évf., 1-2. sz. 2006. tavasz-nyár. 5. o.

[35] v.ö. Tarrósy István: Sino-afrikai kapcsolatok a világpolitika rendszerében. Kölcsönös hasznok és lehetőségek a 21. században. Külügyi Szemle. 2008/4. 81-93. o.

[36] E fejezethez a szerző egyik recenziója szolgáltatott alapot, ld. Tarrósy István: „Kelet-Afrika kereskedő hercegei”. Afrika Tanulmányok. 4. évf. 2010/2. sz. 68-71. o.

[37] Oonk, Gijsbert: The Karimjee Jivanjee Family. Merchant Princes of East Africa. 1800–2000. Pallas Publications–Amsterdam University Press, Amsterdam, 2009.

[38] Szentes Tamás: Kelet-Afrika a szabadság útján. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1963. 138-139. o.

[39] Az iszmaíliták egyik fő ága, amelynek Gudzsaratban (Gujarat) van a központja. „Gazdag kereskedőkaszt, [amelynek tagjai] a »mullahdzsi«-ban tisztelik szellemi vezérüket. … Az iszmaíliták az általános iszlám dogmákat titkos tanítással egészítik ki, amely újplatonikus eszméket kapcsol össze síita elméletekkel, és bonyolult emanációs rendszert tanít.” (von Glasenapp, 1981. 410. o.) à ld. még. mullah, mollah, molla = mohamedán hit- és jogtudós; emanáció = az isteni vagy szellemi princípium kisugárzása, amelyből az érzéki és érzékfeletti világ ered. Bárhol éljenek is a világon, a bohorák mindig kimondottan zárt, önfenntartó közösségeket alkotnak. Zanzibáron például Stone Town egy-egy utcájában, egymás melletti házakban lakva alakították ki saját negyedüket.

[40] Oonk, 2009. 21. o.

[41] A kopra a kókuszdió megszárított, belső olajos szövete, húsa. (Bakos, 1994. 424. o.)

[42] Csicsmann László: Az indiai külpolitika útkeresése a poszt-bipoláris korszakban. In: Rada Péter (szerk.): Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban. Grotius Könyvtár I. kötet. Sorozatszerkesztő: Horváth Jenő. Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület – Ifjú Közgazdászok Közhasznú Egyesülete, Budapest, 2007. 111. o.

[43] Az eredetileg a „Négy Nagy Feltörekvő Gazdaság” (Brazília, India, Kína és Oroszország) csoportjának megjelölésére létrehozott akronímát legelőször Jim O’Neill használta. A BRIC-csoport mára Dél-Afrika erőteljes mozgásait is becsatornázva folyamatosan BRICS-csoporttá alakul át.

[44] Neszmélyi György Iván – Kusai Sándor Zoltán – Pap László: India – az új kihívás és esély. Külügyi Szemle. 2007/1. sz. tavasz. 124. o.

[45] Csicsmann, 2007. 114. o.

[46] India világpolitikai szerepének további kilátásairól ld. részletesebben: Neszmélyi – Kusai – Pap, 2007. 125-126. o.

[47] u.o. 123. o.

[48] Nagy László – Rácz Lajos: Nemzetközi erőközpontok a 21. század elején. Hadtudomány. 2008/1. sz. 73. o.

[49] E témáról ld. Wilhelm Zoltán (2008) nagyívű tanulmányát: Adatok az indiai urbanizáció folyamatának vizsgálatához címmel. Megjelent: a Modern Geográfia, 2008. 2. számában, pp. 57. Interneten elérhető:

http://www.moderngeografia.hu Társadalom földrajz általában rovat. Megjelent: 2008.05.14-én