Az aktivisták, a választott tisztségviselők és az ipar szakemberei kivételesen teljesen egyetértenek: „Ilyet még nem láttunk. Nehéz megérteni, hogy mi történt” – mondják, mióta a palagáz- és palaolajügy elindult. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy április közepén az egész politikai elit be akarja tiltani a palagáz felhasználását? Honnan ez a lázas igyekezet, hogy megtiltsák azt, amit egy évvel korábban teljes diszkréció mellett engedélyeztek?
Az Egyesült Államokban, ahol a palagázt hosszú ideig égi mannának tartották, a kitermelést ellenzők szintén megerősödtek: tüntetést szerveztek április 18-ára Fort Worthban, Texasban, miközben néhány önkormányzat, köztük New York állama, moratóriumot jelentett be. De azt azért senki sem gondolja, hogy a törvényben kellene betiltani a palagáz-kitermelést.
Az első palagázkutakat még 1821-ben fúrták, de ez az energiaforrás csak a huszadik század legvégén kezdett elterjedni, és 2005 után lódult meg, amikor George W. Bush elnök nemzetbiztonsági kérdésként határozta meg az energetikai függetlenséget. A nem hagyományos észak-amerikai források: bitumenhomok, palagáz és -olaj az energiatermelés felét adják, a palagáz aránya jelenleg húsz százalék, egy évtized múlva ez várhatóan 40-50 százalék lesz (1) . Ezt a növekedést támogatta meg a 2005-ös energiapolitikai törvény, amikor felmentette az olajipari és gázipari vállalatokat a levegő- és vízminőségre vonatkozó törvény egyes előírásai alól. Égből pottyant ajándék: a Halliburton vállalatnak (2) birtokában van az a technológia, amely látványos fellendülés előtt áll, hiszen a „hidraulikus törés vízszintes fúrásoknál” az egyedüli eljárás arra, hogy a palagázt és -olajat két vagy három kilométer mélységben kiszabadítsák az ásványi mikroüregekből. Egy függőleges kút lehetővé teszi, hogy elérjék ezt a réteget, ahol aztán több száz méteren át vízszintesen fúrnak. Utána széthasítják a palát, úgy, hogy hét-tizenötezer köbméter homokkal és 0,5-2 százaléknyi vegyi anyaggal keverve nagy nyomáson vizet fecskendeznek be. Kutanként tizennégyszer is megismételhetik ezt a folyamatot. A nagy vízfelhasználás és egyéb hatások jelentős környezeti terhelést okoznak: elszennyeződik a talajvíz és a levegő, gondot okoz a felhasznált és szennyezett vizek kezelése, hiszen csak nagy költségekkel hasznosítható újra, ezen kívül radioaktív is, mivel kémiai reakcióba lép az alsó talajrétegekben levő elemekkel, így a rádiummal is (3) . Az ötszázezer fúrt kútban legalább nyolcvan felderített baleset történt: gázszivárgás, a hasító folyadék elszivárgása; házak robbantak fel, állatok pusztultak el.
A termelési technika tehát nagyon is problémás, viszont a kitermelhető palagáz mennyisége teljesen átalakítja a világ energiaforrásainak megoszlását: a tartalékok ötször akkorák, mint a hagyományos gázé. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) úgy véli, hogy a huszonegyedik század lesz a gáz aranykora, ami kissé késlelteti az átmenetet a fosszilis energia utáni korszakba – az ökológusok nagy bánatára. Németországban, Svédországban és Lengyelországban már léteznek megnyitott kutak, ugyanakkor az európai források negyede Franciaországban található, ahol a már kiadott kutatási engedélyek az ország területének közel tíz százalékát fedik le. 2010 márciusában egy 9 672 négyzetkilométeres területre, Montélimartól Montpellier-ig, fel egészen Cévennes-ig adott ki feltárási engedélyt Jean-Louis Borloo környezetvédelmi és energetikai miniszter. Ennek eredményeként úgy becsülik, hogy a párizsi medencében hatvanmilliárd hordó olajat, a déli területen pedig ötezer milliárd köbméter gázt találhatnak – ez az éves bruttó olajfogyasztás öt százaléka és kilencven évre elegendő gáz! A reklámkampány jelszavát nem lett volna nehéz kitalálni: „Nekünk franciáknak vannak ötleteink, van olajunk és van gázunk is!” (4) A kormány azonban nem dicsekedett, sőt rendkívül diszkréten kezelte a feltárás eredményét.
Az Egyesült Államokban éppen ellenkezőleg, széles körben népszerűsítik az új energiaforrásokat. Mivel a földben rejlő természeti kincsekkel a földtulajdonosok rendelkeznek, a reklámok célja az volt, hogy meggyőzzék őket, egyezzenek bele a fúrásokba a földjükön. Franciaországban viszont a bányakincsek az állam tulajdonában vannak. A magas rangú mérnök hivatalnokok, a végrehajtó hatalom képviselői pedig közismerten kiváló kapcsolatokat ápolnak a Total, a Gaz de France-Suez óriásvállalatokkal (5) és észak-amerikai riválisaikkal is. Így nem kellett attól tartani, hogy akadályozni fogják a mélyfúrásokat.
Rendkívüli érzés
A gazdasági sajtón kívül a média hallgatott – kivéve Hervé Kempf egy, a Le Monde 2010. március 21-i számában megjelent cikkét és a Charlie Hebdót (6) , akik 2010 októberében riadóztattak. „Amikor belebotlottam egy fúrásengedélybe, amely két, az ellenállásban hagyományosan aktív megye – Larzac és Cévennes (7) – területére szólt, rögtön tudtam, hogy ebből baj lesz – emlékszik vissza Fabrice Nicolino újságíró. – Ez a harc is arcot ölt majd, és én José Bovéra gondoltam.” Mindketten, Nicolino és Bové részt vettünk az első helyi gyűlésen december 20-án, Saint-Jean de Bruel-ben, Aveyronban: „Bolond egy világ volt ott. Nagyon éles volt a szembenállás. Az embereken érződött, hogy nem hagyják magukat. A mozgósítás már az indulásnál sikeres volt.” Azok, akik információkat kerestek az interneten, felfedezték azokat a quèbeci és amerikai honlapokat, amelyek beszámoltak a sok balesetről. Az ijedtség általános lett, amikor megnézték a Gasland amerikai dokumentumfilmet, amelyet Josh Fox rendezett 2010-ben, és levetítették a különböző megyei gyűléseken Ardèche-ben, Aveyronban, Drôme-ban és Gard-ban. Meggyulladt a víz, amikor gyufát gyújtottak a vízcsap mellett, a kutak elszennyeződtek, szivárgott a benzin, a folyóparton sorra betegedtek meg az emberek: „Az emberek magukon kívül voltak, rendkívül intenzív érzés kerítette őket hatalmába, hogy azonnal tenni kell valamit” – meséli Nicolino.
Minden egyes vetítésen új csoportok alakultak; új e-mail címek gyűltek a már meglévők mellé, levelezőlistákon körözték a híreket, és egyre bővülő fórumot hoztak létre a tagoknak, az új és új információknak és rendezvényeknek. Akkor még csak a helyi sajtóban kapott visszhangot a téma. „Helyi probléma, rendkívül bonyolult és technikai jellegű, ezért nem jelenik meg a hagyományos sajtó rovataiban” – kommentálta a jelenséget Sylvain Lapoix, az első újságíró, aki oknyomozó riportban számolt be a kérdésről 2010 decemberében az Owni.fr honlapon. „A világhálón technikailag összetett ábrákkal lehet bemutatni az ilyen bonyolult problémákat. Háromféle távlatban tudtam dolgozni: gazdasági-politikai, diplomáciai és technikai, hála az olyan eszközöknek, mint az animáció, amely néhány kattintással megmutatja a hidraulikus hasítás folyamatát, és azt is, hogy miért veszélyes.” 2011. február 26-án, Villeneuve-de-Berg-ban, Ardèche-ben tizennyolcezer ellenző gyűlt össze. Érezvén a tiltakozás fokozódását, a kormány a hónap elején felszólította az olajipart, hogy álljanak le egy időre: ne használják az eljárást körülbelül június közepéig, amikor majd nyilvánosságra hozzák az ökológiai és energetikai kérdésekért felelős minisztériumok bánya- és hídépítő mérnökszakértőinek ellenőrző jelentését. Nem meglepő, hogy a végül április közepén megjelent részdokumentum javasolta a kutatások folytatását, valamint a hidraulikus hasítási eljárás alkalmazását, kísérleti körülmények között. Helytelenítették viszont az átláthatóság hiányát az engedély megadásánál (miközben maguk a szerzők szerkesztették az engedélykérelmeket!), és azt, hogy a helyi képviselők bevonása nélkül születtek a döntések, és javasolták a bányatörvény felülvizsgálatát, azzal a céllal, hogy „javítsák az információáramlást és a konzultációt a közvéleménnyel és a képviselőkkel”. Üdvözlendő, bár cinikus fordulat, mivel a törvényt néhány hónappal korábban, januárban homlokegyenest ellenkező értelemben módosították.
Laurent Nurit, egy lozère-i tanár az interneten bukkant rá a törvénymódosításra: „sem együttműködés, sem hatástanulmányok, sem közösségi vélemények felmérése, sem a közösségek tájékoztatása nem szükséges a kutatási engedély kérésénél. A technikai dokumentációt húsz évig titkosíthatják. „Egyfelől ez a módosított törvény, másfelől az időhúzás a bejelentett moratóriummal: megértettem, hogy a kormány kettős játékot játszik.” Laurent Nurit aktivista és újságírói tapasztalat nélkül összegyűjtött és publikált nyolc cikket olyan helyeken, mint a Le Post és az Agoravox (8) . Elkészít és bemutat egy filmet is, NKM (9) és a kormány hazugságai címmel, amelyet a Dailymotionön terjesztenek. A Facebookon kapcsolatba lépett a kerületi képviselővel, az UMP-s Pierre Morel L’Huissier-vel, aki meghívta a palagáz ügyében rendezett parlamenti meghallgatására, hogy beszámoljon az összegyűjtött információkról.
Vagy nyolcvan különböző csoport alakult Franciaországban, és számos esetben ugyanilyen éberségről tettek tanúbizonyságot. Voltak köztük tapasztalt geológusok és jogászok. A legfontosabb: informálódni és informálni. A tájékoztatásban és a szervezésben az Internet meghatározó eszköz, egy állandó népgyűlés, a szabad részvétel egy fajtája, amely révén mindenki szándéka és tudása szerint részt vehet a vitában.
Egy lozère-i mezőgazdász, Mélina Gacoin januárban létrehozott egy fórumot, „hogy ott mindenki mindenkivel egyenrangúként beszélgethessen”. Franck Gesbert, egy Val-de-Marne-i informatikus négyezer embert gyűjtött össze egy Facebook-csoportban: „Sok embert lehet elérni, hála a kapcsolatok megosztásának.” Órákat tölt azzal, hogy tanulmányozza a Szénhidrogénkutató és -termelő Iroda (Bureau Exploration-Production des Hydrocarbures) iratait, információkat keresve a Seine-et-Marne-i palaolajtervekről. Hetente egyszer lefényképezi a fúrások helyeit, ahol csendben készítik elő a munkálatokat. Mindenütt ugyanaz az elszántság. Hogy megállítsák a szállító kamionokat, telefonláncot hoztak létre: riadó idején minden aktivista öt másikat figyelmeztet, akik újabb ötöt értesítenek.
Bár egy országosan koordinált csoportba szerveződtek, de a gyakorlatban a csoportok autonóm módon működnek: „ez kissé rendezetlen, de nagyon reakcióképes” – nevet Anna Bednik, az Île-de-France-i csoportból. „A horizontális jelleg kedvez az egyéni kezdeményezéseknek.” Vezetők és politikai irány nélkül működnek, hogy a lehető legtöbb embert elérjék. Elutasítják a politikai próbálkozásokat, de 2010 decembere óta tudniuk kell, hogy az Europe Ecologie-Les Verts és a Cap 21, a korábbi környezetvédelmi miniszter, Corinne Lepage mozgalma, majd a Baloldali Front (Front de Gauche) is mellettük áll. A helyi önkormányzati képviselők, akik gyakran nem is tudták, hogy az ő körzetük is érintett, a népharag közvetítői lettek, és sorra szavazzák le a kormány rendeleteit, vagy palagázellenes indítványokat fogadnak el helyi szinten. A szeptemberi megyei, majd szenátusi választások, valamint a 2012-es elnök- és parlamenti választások közeledtével bizonyára nem szokatlan, hogy a képviselők igyekszenek megfelelni választóik elvárásainak. Az, hogy jelenleg a politikusok egyhangúlag elítélik a palagázkitermelést, természetesen tükrözi a képviselői megalkuvást, de egyúttal jelzi az ellenzők által folytatott információs háború eredményét is.
Denis Mertaux, a vigane-i (Gard) közösségből napi három órát tölt azzal, hogy elektronikus hírlevelet írjon. Szerkeszt egy kéthavi lapot is, amelyet a piacokon osztogat, mert „ott lehet elérni a hétköznapi embereket. Az internet csak azokat éri el, akik már keresik ott az információkat”. Az információknak ez a kollektív előállítása rémhíreket is generált. Március elején, miközben mindenki arra készült, hogy akadályozza a fúrásoknál a kamionokat, fórumbejegyzések és e-mailek hirdettek hamis riadókat: „Volt egy téves riasztás, de leállítottuk azzal, hogy fotókat kértünk az emberektől a szállító gépekről, valamint a telefonszámukat is, hogy azonosíthassuk a forrást” – emlékszik Yann Chauvin az ardèche-i közösségből. Az egyik fórumon ez olvasható: „A hibás információk sebezhetővé tehetnek benneteket. Mielőtt elhíreszteltek valamit, azonosítsátok a forrást, követeljetek bizonyítékokat.” Az újságírás egyik alapelvét alkalmazzák az állampolgári akciókban. Ebben az összefüggésben mi az újságíró szerepe? Keretet adni a vitáknak, szakértőkkel ellenőriztetni a dokumentumokat, hierarchiába rendezni és terjeszteni az információkat a lehető legtöbb embernek. Sylvain Lapoix így indította el az Ownischiste-et (10) , a palagáz Wikileaksét. „A dokumentumok kétharmada olyan emberektől jön, akik megnézik a Légifrance (11) honlapját, vagy elmennek a polgármesteri hivatalukba – véli. – Az emberek elhozzák nekem azt, amit találtak, hogy megtudják, vajon értékes-e.” Ez a crowdsourcing: egy „tömegek által végzett munka”, olyan neologizmus, amely a tömeg együttműködését jellemzi, hála a Web 2.0 eszközeinek. Miután a témába beásták magukat, ezek az állampolgárok képesek visszaverni ellenfeleik érveit, akik így hiába kezdenek propagandahadjáratba. Szemben a vagy harminc palagáz- és olajellenes bloggal, egyetlen olyan van, amely dicséri a párizsi medence fekete aranyát, ezen kívül még a Total indított egy programot az iskolásoknak. A média széles körben kezdett foglalkozni a témával, amikor is a Szocialista Párt, Jean-Louis Borloo radikális pártja és az UMP, a kormánypárt közösen nyújtottak be tiltó törvényjavaslatot. A végül is elfogadott törvény nem helyezi hatályon kívül a már kiadott engedélyeket, és csak a hidraulikus hasítási technológiát tiltja, nyitva hagyva a kaput más kitermelési eljárások előtt. A közösségek számára a mozgósítás tehát életben maradt: „Megnyertünk egy csatát, de a háború éppen csak elkezdődött”.
[1] Lásd: Energy Information Administration (EIA), www.eia.gov
(2) Az amerikai vállalatcsoportnak 1995 és 2000 között Dick Cheney volt az elnök-vezérigazgatója, aki azután a Bush-kormány idején az Egyesült Államok alelnöke lett.
(3) Toxic contamination from natural gas wells [Mérgező szennyezés természetes gázból], The New York Times, 2011. február 26.
[4] Utalás az első olajválság idején, 1973–74-ben elterjedt önvigasztaló mondatra: „Nektek olajotok van, nekünk meg ötleteink”. Ezt sokan rasszista és harmadikvilág-ellenes gesztusnak tartottak.
(5) A kanadai Paul Desmarais és a belga Albert Frère ott vannak a Total és a GDF-Suez fő részvényesei között. Nicolas Sarkozyhez való közeli viszonyuknak köszönhetően 2008-ban megkapták a Becsületrend Nagykeresztjét.
[6] Szatírikus havilap
[7] A larzaci parasztok a hetvenes évek elejétől sikeresen megakadályozták egy katonai tábor megnagyobbítását, míg Cévennes lakosai a második világháború alatt voltak aktív ellenállók.
(8) Francia közösségi honlapok, leginkább az indymédiára hasonlítanak. Az ilyen honlapokról lásd (angolul): http://en.wikipedia.org/wiki/AgoraVox; franciául: http://www.agoravox.fr/
(9) Nathalie Kosciusko-Morizet ökológiai, fenntartható fejlődési, közlekedési és szállítási miniszter nevének rövidítése.
(11) A hivatalos francia közlöny honlapja.