Ősszel pedig még jelentősebb és radikálisabb szociális mozgalom alakult: a Foglaljuk el a Wall Streetet! (Occupy Wall Street: OWS). Ez a mozgalom szeptemberben bontott zászlót egy kis park elfoglalásával Manhattan pénzügyi negyedében, de később az Egyesült Államok több száz kis- és nagyvárosára is átterjedt. Ellentétben a wisconsini tiltakozásokkal, az OWS nem egy adott törvényre vagy a költségvetésre vagy egyéb kormányzati fenyegetésre adott válaszlépés: az óriásvállatok gazdasági és politikai hatalmával szembeni általános, dühös és cselekvésre sürgető vádakat fejezi ki. E vádak a lakosság 99 százalékát képviselő mozgalom széles tömegeinél találtak visszhangra.
Az OWS-aktivisták által megfogalmazott New York Városának Elfoglalásáról szóló Nyilatkozat ékesszólóan tartalmazza a demokratikus és az óriásvállalat-ellenes, valamint az internacionalista perspektívát: „Azt üzenjük, hogy bárki, aki úgy érzi, hogy a világ óriásvállalatai miatt sérelmet szenved, tudjon róla: mi a szövetségesei vagyunk. Egységbe tömörülve, tudomásul vesszük a valóságot: az emberi faj jövőjének biztosítása tagjainak az együttműködését igényli; (…) azt, hogy bár a demokratikus kormány hatalma a néptől ered, az óriásvállalatok mégsem kérik ki senki beleegyezését sem az emberek és a Föld vagyonának kifosztásához… hogy a valódi demokrácia nem valósítható meg, ha a folyamatot a gazdasági hatalom határozza meg. Olyan időszakban fordulunk hozzátok, amikor a kormányainkat óriáscégek irányítják, amelyek a profitot az emberek, az önérdeket az igazságosság, és az elnyomást az egyenlőség elé helyezik.”
Noha az OWS a bankokat és a pénzintézeteket vette célba, amelyeket mi reflexszerűen a Wall Streettel azonosítunk, a 99 százalék gondjainak okát egyértelműen általában az óriásvállalatok hatalmában látják az Egyesült Államokban és világszerte. Egy olyan országban, ahol a kapitalizmust eddig csak ritkán és óvatosan támadták, a mozgalom megszületése és gyors elterjedése önmagában is jelentős politikai esemény.
Annyi bizonyos, hogy az OWS aktivistái New Yorkban nem kifejezetten marxisták. Hajlamosak arra, hogy „az óriásvállalatok kapzsiságát”, nem pedig magát a kapitalizmust bírálják. De nyilvánvalóan hatással vannak rájuk a szocialista és az anarchista eszmék és eszmények is. Ebben a tekintetben az OWS hasonlít a Seattle-ben 1999-ben kirobbant „globális igazságosság mozgalomhoz”, a jelenlegi los indignados („a felháborodottak") spanyolországi mozgalmához és az Athéntól Párizsig megfigyelhető baloldali tüntetésekhez. A közterület tartós megszállásának taktikáját egyértelműen a kairói Tahrir tér januári elfoglalása ihlette. Fontos tudni, hogy ez a térfoglalás nem egyszerűen a munkanélküliség, a megszorítások, az otthonok elvesztése, a szakszervezetek elgyengülése, a környezet pusztulása, a diákhitel-tartozások ellen irányul (utóbbiak már ezermilliárd dollárt tesznek ki az Egyesült Államokban). Az OWS ezeket a sérelmeket egytől egyig a zászlajára tűzte, de következetesen kifejti, hogy a bajok az elbizakodott óriásvállalatok és a korrupt pénzvilág hatalmából erednek.
Hogy sikeres volt-e eddig a mozgalom? Ez nem kérdés. Az OWS fontos feladatot hajtott végre egyszerűen azáltal, hogy a bankokra és az óriásvállalatokra – valamint az azokat elkényeztető politikusokra – dühös emberek számára világossá tették: nincsenek egyedül. Szerte az Egyesült Államokban a beszélgetéseket és vitákat olyan ügyek váltották ki, amelyek az elmúlt években eddig alig kerültek be a közbeszédbe, mint például az óriásvállalatok túlhatalma és büntetlensége, az óriási egyenlőtlenség és a két nagy politikai párthoz köthető korrupció.
Az OWS és a többi rokon mozgalom is egyre több felvonulást, tüntetést és politikai kezdeményezést szervezett, például New Yorkban és másutt, központi helyet biztosítva olyan fontos kérdéseknek, amelyek köré számos, konkrét sérelmeket elszenvedett csoport – szakszervezetek, közösségi csoportok, diákok, háborúellenes csoportok, környezetvédelmi aktivisták – csatlakozott. Az álláspontok gyorsan közeledtek egymáshoz, elősegítve a mozgalom iránt a média és a közvélemény növekvő érdeklődését. Talán már valóban beszélhetünk egy laza OWS-koalícióról, amely összefogja ezeket a csoportokat. Sokakat vonzanak az OWS-táborok demokratikus életkörülményei és a részvételi politika is, amelyek az óriásvállatok szponzorálta domináns kultúrával szemben izgalmas alternatívát jelentenek.
A tulajdonosi elit egyelőre nagyon megértő
Egyelőre megválaszolatlan kulcskérdés, hogy az OWS mozgalom vajon képes-e, és ha igen, hogyan fogja átalakítani és a tényleges hatalom fókuszába helyezni, valódi ellenerővé formálni a sokat szidott óriásvállatok elleni dühöt, energiát és felindultságot.
Sajnos, a legtöbb meghatározó OWS-aktivista diák vagy munkanélküli (vagy rendszertelenül alkalmazott) fiatal, akik nem játszanak stratégiai szerepet a bankok működésében, sőt, közvetlen befolyásuk sincs az általuk ékesszólóan bírált nagy bankokra és óriásvállalatokra. Komoly hatású mozgalom nagy valószínűséggel csak olyan szervezett csoportoktól indulhat el, amelyek az OWS körül kezdtek alakulni – azaz közösségi szervezetek, diákcsoportok és elsősorban szakszervezetek –, és legalább néhány fontos intézményben már van valamilyen befolyásuk. De a válság ezeket a csoportokat és a már a válság előtt is legyengült szakszervezeteket védekező helyzetbe kényszerítette. Ráadásul, az Egyesült Államokban a szakszervezeti vezetők néhány kivétellel nem osztják az OWS aktivistáinak az óriásvállalat-ellenes világnézetét vagy harcos taktikáját. Óvatosan kihátráltak hát a mozgalom mögül, bár fennen hirdetik, hogy az elégedetlenség okait mélyen megértik. Ez nem kerül semmibe, így aztán ugyanezt vallják az óriásvállalatok vezetői is, akik támogatásukról biztosították a fiatalokat, miközben a kapitalizmus kritikáját a rendszer „túlzásainak”, „visszaéléseinek” kritikájává szelídítették. A Wells Fargo pénzügyi vállalat elnök-vezérigazgatója, John Stumpf „megérti a tüntetők szorongását és haragját”, és a General Electric vezére, Jeffrey Immelt is „nyitott a tüntetők követeléseire”.
A Wall Street-i ünneprontókra a demokrata párt politikusai jelentik a másik veszélyt, akik a mozgalom energiáját szeretnék eltéríteni és becsatornázni a 2012-es választási kampányaikba. Természetesen – amint arra a közelmúltban Robert Reich, Clinton elnök volt munkaügyi minisztere rámutatott – meglepő lenne, ha a párt hirtelen bank- és nagyvállalatellenes elveket hirdetne meg. A demokraták túlságosan függenek az óriásvállatok finanszírozásától, az általuk fenntartott közegtől és kapcsolati hálótól, elsősorban a médiától ahhoz, hogy akár egy jottányit is elmozdulhatnának a tüntetők irányába. De az azért elképzelhető, hogy egyes demokrata képviselőjelöltek felszólaljanak a pénzügyi túlburjánzás ellen, és így próbáljanak meg szavazatokhoz jutni. Az OWS energiájának és lelkesedésének kiaknázása céljából egyes demokrata politikusok minden bizonnyal megpróbálnak a nyilvánosság előtt óriásvállalat-ellenes populistaként megjelenni, ugyanúgy, ahogy 2008-ban még Obama elnök is néha megtette, annak ellenére, hogy szoros kapcsolatokat ápolt a Wall Streettel. Sőt, október 17-i asheville-i (Észak-Karolina) beszédében is megvádolta a republikánusokat, hogy „mindent ráhagynak” a Wall Street bankáraira.
Vajon be lehet-e ezzel csapni a mozgalmárokat? A központi szerepet játszó aktivistákat egyértelműen nem, akiknek az olyan liberális demokraták, mint Obama, vagy a Wall Street másik kedvence, a New York-i szenátor, Charles Schumer iránti megvetése jól érzékelhető. „Az OWS posztpolitikai mozgalom, amely a pártrendszerek kudarcán túl próbál meg eredményesen politizálni. A változást akaró embereknek az alapoknál kell összefogniuk, és azoknak, akik úgy gondolják, hogy ehhez nincs szükségük se a Wall Streetre, se a politikusokra” – mondja az egyik résztvevő. „Változtatni” a Wall Street nélkül – ez rendben van, de mindenféle szervezet nélkül? Ez annál kétségesebb, mivel a tágabb OWS-koalíció tagjai közül néhány csoport és szakszervezet minden bizonnyal beszáll majd a Demokrata Párt jövő évi kampányába, akárcsak az OWS-aktivisták táborába tartozó néhány diák és mások is, akik nem teljesen értenek egyet a nagyvállalatok – és a Demokrata Párt – túlhatalmának bírálatával. Sok mostani rajongó elfordulhat a mozgalomtól a választási időszak közeledtével.
*A szerző a New York-i Egyetem szociológia professzora. Szerzője a No Other Way Out: States and Revolutionary Movements, 1945–1991 [Nincs más kiút: az államok és a forradalmi mozgalmak, 1945–1991] Cambridge, 2001 című könyvnek.
