Az „oroszok” Putyin-ellenessé váltak? „Fehér” (netán „narancsos”) forradalom készül? Valamiféle „orosz tavasz”, az „arab tavasz” mintájára, az „elzárt rendszer”, netán a putyini „diktatúra” ellen? A „Szovjetunió” félelmetes visszatérését készítik elő? Amikor csak szóba kerül Oroszország, mindig túlfűtött, szinte karikatúraszerű elemzésekre ragadtatja magát a sajtó. Pedig a média ismétlődő tévedései óvatosságra kellene hogy intsenek.
legújabb orosz zavargások a 2011. december 4-i országgyűlési választásokkal kezdődtek. Pedig azt remélték, hogy egyszerű formaság lesz, és előkészíti Vlagyimir Putyin sikerét a 2012-es márciusi elnökválasztáson – mindenki biztos volt benne, hogy két egymást követő mandátummal 2024-ig biztosítja majd Putyin elnöki pozícióját. Az ellenzék számára elég ijesztő perspektíva. Nem várták, hogy a voksolás valamiféle meglepő eredményt hoz. A liberális tendenciájú Levada-féle közvéleménykutató intézet szerint „az oroszok óriási többsége biztos abban, hogy december 4-én az Egységes Oroszország fog győzni, és a választók most tapasztalható apátiája Vlagyimir Putyinnak kedvez.”
Az első meglepetés: a választási eredmény nem erősítette meg a hatalmon levő pártot. Látható, hogy ez a hatalom nem feltétlenül „abszolút”. 2007-hez képest az Egységes Oroszország (ER) 64,30 százalékról 49,32 százalékra esett vissza, a Kommunista Párt (KPRF) 11,57 százalékról 19,19 százalékra növelte eredményét, míg szociáldemokrata jellegű baloldali riválisa, az Igazságos Oroszország (SR) 7,74 százalékról 13,24 százalékra erősödött. A szélsőjobboldali Liberáldemokrata párt (LDPR) 8,14 százalékról 11,67 százalékra, a liberális Jabloko pedig 1,59 százalék helyett 3,43-at ért el, így most sem került be a Dumába.
A 2011. december 4-i országgyűlési választások eredménye
A második meglepetés: hála az ellenzéki aktivistáknak, a civil Golosz szervezet éberségének – amelyet az Egyesült Államok finanszíroz az USAID és a National Endowment for Democracy (NED) által – és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megfigyelőinek, tömeges választási csalásokra derült fény. A tiltakozás azonnal utcai megmozdulásokban öltött testet. Összeütközések, letartóztatások, az egyszerű ellenőrzésektől a néhány napos elzárásig. De egy-egy nyugati orgánum túlzásba esett, véres eseményeket vizionált – az amerikai Fox News vitte a pálmát: az oroszországi incidensekről szóló riportot a görög zavargásokról adott képanyaggal illusztrálták. A tiltakozás első hullámának csúcspontja volt a moszkvai december 10-i harminc-negyvenezres gyűlés. Viszonylagos siker volt ez, tekintettel Nagy-Moszkva 11-15 milliós lakosságára, és arra, hogy másutt, vidéken gyenge volt a mozgósítás. Mégis váratlan volt ez a tömeg, tizenhét évnyi (1993-tól tartó) politikai apátia után.
„Ilyen még nem volt” – mondhatnánk, pedig sok minden történt már: 1992–93-ban lázadások sora robbant ki a sokkterápia ellen, amelyet 1993. október 5-én a parlament bombázása zárt le, voltak itt sztrájkok és tiltakozások 1998–99-ben a bérek késedelme miatt, és 2005-ben ötszázezren tiltakoztak egyes szociális juttatások eltörlése miatt. Viszont tény: soha nem látott még az ország ilyen jellegű, ilyen méretű politikai tiltakozást, amely egy új nemzedéket mozgósított. Ugyanakkor a lázadás okai és célkitűzései igen sokfélék voltak.
Három összetevőjét különböztethetünk meg: egy radikális, a rendszeren kívül álló tiltakozást; az intézményes, főként kommunista ellenzék fellépését, valamint a bloggerek spontán és sokismeretlenes új hullámát, akik látható politikai kapcsolatok nélkül szólalnak fel. De talán ennél árnyaltabb a kép.
A „rendszeren kívül álló” politikai ellenzékiség
Az ukrajnai 2004-es eseményekre utalva narancsosnak nevezték az ellenzéki mozgalmat. Most viszont liberális vezetője, Borisz Nyemcov új nevet adott a mozgalmának: „fehér forradalomnak”, illetve a „havak forradalmának” nevezte el. A tömegben fehér szalagok százait osztogatták. Ez a szimbólum valóban utal a „színek forradalmára”. Egyébként Oroszország történetét tekintve a fehér szín nem semleges és jelentés nélküli. A mozgalmon belül a legnagyobb figyelmet a Szolidaritás és a Népek Szabadságának Pártja (Parnasz) kapta, főként a nyugati médiában. A legismertebb szószólójuk éppen Borisz Nyemcov, aki láthatólag a nagy visszatérésre készül.
Nyemcov a kilencvenes években Borisz Jelcin jobbkeze volt, 2004 és 2010 között Viktor Juscsenko ukrán elnök tanácsadója, valamint a Jobboldali erők Uniójának (az SPS-nek) a vezetője volt. 2008-ban a szovjet disszidenssel, Vlagyimir Bukovszkijjal, és az Egységes Civil Front szervezőivel, Garri Kaszparovval és Ilija Lasinnal megalakította a Szolidaritást, különböző kisebb pártok és emberi jogi aktivisták, mozgalmak koalícióját.
A Parnaszban, új jobboldali liberális pártjában több, nyugaton jól ismert személyiség található: így Vlagyimir Rizskov, a Jelcin-időszak egyik fejese és Mihail Kaszjanov, aki a kilencvenes években több fontos gazdasági és pénzügyi posztot töltött be, és az első (a legliberálisabb, 2000–2004-es szakaszban) Putyin miniszterelnöke volt. Miután szakított vele, az Egyesült Államok és Európa egyik legelfogadottabb orosz politikusa lett.
Ennek az első ellenzéki csoportnak tagjai még az emberjogi mozgalmak, a Memorial és a civil társadalom más nem kormányzati szervezetei, akikre jellemző, hogy elítélik a volt szovjetrendszert, egyértelműen különböznek tehát a baloldali, illetve „patrióta” pártoktól és csoportoktól.
Van itt ugyanakkor egy különleges eset: Eduárd Limonové. Az író, aki 1994-ben létrehozta a Nemzeti Bolsevik Pártot, melyet szélsőségesként 2007-ben betiltottak, Garri Kaszparovval, a volt sakkbajnokkal együtt alapítója volt a legfontosabb pluralista ellenzéki kezdeményezésnek, együttműködve több demokratikus és emberjogi csoporttal: a Másik Oroszországgal, az Egyesült Civil Fórummal, az Egyetnemértés Mozgalmaival, a Nemzetgyűléssel és a Nemzetmentés Bizottságával, amelynek része a Rotfront szélsőbaloldal is. Limonov a liberálisokkal szövetkezett, de velük az alapkérdésekben nem értett egyet (a kilencvenes években a szociális katasztrófáért viselt felelősségük miatt). Majd a Másik Oroszországban egy új nacionalista irányvonalat honosított meg, amit a cári fekete-sárga-fehér lobogó átvétele szimbolizál.
Az ellenzéki mozgalom új szereplője egy ökopárti személyiség, Jevgenyija Csirikova, aki a Moszkvától északra fekvő Himki erdő védelmét tűzte ki célul, és fellépett a Moszkva–Szentpétervár autósztráda építésének terve ellen, amelyre egyébként a francia Vinci cég kapott kivitelezési megbízást.
A liberális irányzatot támogatja értelemszerűen az ellenzéki sajtó liberális vonulata: ezek közé tartozik a Novaja Gazeta, az Ekho Moszkvi rádió, a Vedomosztyi című gazdasági és pénzügyi lap és számos internetes oldal, amelyek hatása ma már nagyobb, mint a nyomtatott sajtóé, sőt, versengenek a legfontosabb tévéadókkal, amelyek a kormány monopóliumába tartoznak.
Ennek az ellenzéki mozgalomnak a részeként, de a margón ott találjuk a híres Jabloko pártot, amely a Liberális Internacionálé tagja, valamint a befolyásos értelmiségit, Grigorij Javlinszkit. Más liberálisokkal ellentétben a Jabloko megőrzött valamit a régi szovjet liberális értelmiség humanista szelleméből és ellenezte a kilencvenes évek sokkstratégiáját. A Jabloko a szociális és demokratikus elkötelezettségű liberalizmus mellett foglal állást, szemben a kemény jobboldali liberalizmussal, amely egyfajta pinochet-i álláspont hirdetője. Máskülönben az ellenzékiség vonzza, egyelőre még gyengén a különböző nacionalista és neofasiszta mozgalmakat is, amelyek a december 10-i gyűlésen kiváltották az anarchisták élénk nemtetszését. A vörös-fekete zászlók álltak szemben a fekete-sárga-fehérekkel.
Szövetségesként, de nem a liberálisok követőiként a fentieken kívül vannak még a Levij Frontban (a Baloldali Frontban) összegyűlt erők. Ezeket a 34 éves Szergej Udalcov mozgatja, aki lelkes híve a nép önszerveződésének és a szovjetrendszerre való visszatérésnek, és le akar számolni nem csupán Putyinnal, hanem az egész tőkés rendszerrel is. Jól jött, hogy az új, radikális baloldal ismert és egyébként súlyos beteg képviselőjét tíz napra elzárták és kivonták a forgalomból: ez megkönnyítette, hogy a liberális erők, a média és más nyugati politikai és pénzügyi körök által is erőteljesen támogatott csoportok vezető szerephez jussanak. Udalcov és barátai egy szociális baloldalnak is megtestesítői, amely nem tekinti egyedüli céljának a választási harcot és nem táplál illúziókat a képviseleti demokráciáról. A mozgalom alapvetően egyetért a mindenfelé jelentkező népi tiltakozásokkal, és támaszkodik is rájuk, ezek pedig Oroszország-szerte megkérdőjelezik, sőt megrogyasztják a hatalmon lévőket a legkonkrétabb problémák felvetésével: foglalkoztatás, lakhatás, energiaárak, közoktatás, egészségügy (ingyenességet követelnek ismét), de a bölcsődék és a városrendezési ügyek kapcsán is.
Az intézményes baloldal
Az ellenzéki csoportok másik része az intézményes baloldal, legerősebb pártja, taglétszámát és választóit tekintve is az Orosz Föderáció Kommunista Pártja (KPRF). Gennagyij Zjuganovval az élén a kommunista párt képviseli és befogadja a tiltakozás és elégedetlenség különböző témáit. A párt programja felettébb „szovjet típusú” maradt, ami különösen tetszik az idős, népi rétegeknek: a kulcsszektorok államosítását követelik, visszatérést „a népek barátságához”, valamint a közoktatás és egészségügy ingyenességének a helyreállítását. A KPRF jelentős gyűléseket rendezett Dél-Oroszországban, Szibériában és a Távol-Keleten. Moszkvai, december 18-i gyűlése azonban csupán ötezer résztvevőt mozgósított, ami ellentmond a némelyek számára félelmetes „vörös cunami”, illetve „a kommunisták visszatérése” víziónak.
A Mironov vezette, sokkal reformpártibb Igazságos Oroszország pártjáról köztudott, hogy a Kreml mozgatja. Ennek hatása egyértelmű, de azért a párt gyakorlatilag olyan helyet foglal el, amelynek szükségét általában elismerik: ez a szociáldemokrácia áramlata.
Az intézményes baloldal pártjai súlyos hátránnyal viaskodnak: a munkásosztály, amelyre hivatkoznak, és amely nagymértékben elvesztette igazodási pontjait, elnyomorodott, és a kapitalizmus húsz éve tartó diadalmenetének következtében legyengült, gyakorlatilag már nem tényező a politikai arénában. Pedig első számú vesztese lesz egy másik aktuális eseménynek, amelyről alig esik szó, miközben várható szociális hatása épp ezt a munkásréteget sújtja majd a legerősebben: Oroszország is belépett a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO).
E két párt sok képviselőt jutatott be a Dumába, miközben messze nem olyan radikálisak, mint a rendszeren kívül álló ellenzékiek, így várhatóan részt vállalnak majd a parlamenti játékban. Annál inkább, mivel a KPRF markánsan elhatárolódik a liberálisok „narancsos” álláspontjától. December 17-én Zjuganov figyelmeztetett a jugoszláv, grúz és ukrán előzményekre. A liberális vezetőket „kollektív Gapon pópáknak” titulálta, utalva a közismert orosz példára, arra a papra, aki a provokátor szerepét játszotta 1905 Véres Vasárnapján. Egyébként az orosz ellenzékiek finanszírozását az Egyesült Államok nyíltan vállalja: több alapítványuk rendszeresen közzéteszi támogatásaik listáját, de Mark Toner, az amerikai külügy szóvivője még azt is kijelentette december 6-án, hogy az orosz nem kormányzati szervezeteknek és „független médiumoknak” eljuttatott pénzeket 2012-ben tovább növelik (különösen a márciusi elnökválasztás miatt), kilencmillió dollár fölötti összegre.
A bloggerek
Az ellenzék harmadik komponense a legfrissebben alakult és a legkevésbé kiismerhető. Képes kezelni a néhány éve még alig ismert és elterjedt technikákat: az internetet és annak társadalmi hálózatait (Vkontakte, Twitter, ritkábban a Facebook), amelyekkel a fiatal liberális, illetve balos ellenzékiek szintén élnek.
De e hálózatok használói mindenekelőtt egy egészen új nemzedékhez tartoznak, akik a Szovjetunió felbomlása idején vagy utána születtek, és alig van kapcsolatuk a hagyományos politikával és annak szervezeteivel, és spontán haraggal reagálnak a politikai közélet legvisszataszítóbb megnyilvánulásaira: a korrupcióra, a közpénzek és köztulajdon eltulajdonítására, a minden szinten megjelenő szervezett bűnözésre, „a csirkefogók és tolvajok” pártjának nevezett Egységes Oroszország gyakorlatára. Alekszej Szidorenko egyik tanulmánya szerint e hálózatok potenciálja körülbelül 185 ezer főre tehető.
Néhányan megkísérelték leírni ennek az új hullámnak a szociológiáját. Valószínűleg ahhoz a középosztályhoz tartoznak a tagjai, amely a putyini évek növekedésében vettek részt. E fiatal elit a gyorsabb felemelkedés útját keresi. Ami tehát mozgatja a moszkvai „felháborodottakat”, az – szemben a madridiakkal vagy más nyugat-európaiakkal – nem a szociális egyenlőtlenség, a létbizonytalanság, a munkanélküliség, hanem a fiatal diplomások perspektívátlansága egy olyan mozdulatlan társadalmi struktúrában, amelyben már túl sok helyet elfoglaltak és védelmeznek a korábbi nemzedékek privilegizált rétegei.
Leontyij Bizov szociológus szerint „sok tényező találkozik itt. Először is egy olyan új fiatal nemzedék erőteljes feltörekvése, amely nem emlékszik a kilencvenes évek traumájára. Nem félnek a változásoktól, jobban szeretik, mint a putyini stabilitás ’arany börtönét’. A középosztály fiataljai társadalmi mobilitást akarnak és villámgyors karrierről álmodoznak.” De ehhez a szociológiai elemzéshez kapcsolódik egy másik, és ez politikai jellegű. Az internetes ellenzék vezére egy blogger, Alekszej Navalnij. Ő fogalmazta meg a felettébb népszerű szlogent, miszerint az Egységes Oroszország a „csirkefogók és tolvajok pártja”. Jól ismerik őt az Egyesült Államokban, ahol tanulmányait végezte, valószínűleg két szinten is fontos politikai szerepet játszik. Egyfelől, másokkal együtt, kapcsolatban áll a washingtoni National Endowment for Democracy nevű szervezettel. Másfelől részt vesz az orosz Menetelésben : ő lehetne az ideális kapocs a nacionalista szélsőjobb és a „fehér forradalom” között. Első hallásra ez természetellenes szintézis, de tetszik az ifjú háborgók egy részének, és egy felettébb destabilizáló, robbanó keveréket hozhat létre.
A december végére tervezett tiltakozó mozgalmak előkészítő megbeszélésein több vitás és megosztó kérdés is előkerült. Például hogy hogyan kerüljék el, hogy rasszista-nacionalista csoportok csatlakozzanak hozzájuk. Továbbá felismerték, hogy nincs egyetértés a vezetés liberális jellegét (Nyemcov és mások szerepét) illetően, valamint az amerikai támogatásuk kérdésében. Az ellenzéki mozgalom bázisa védelmezni szeretné demokratikus, békés természetét és spontán jellegét.
