hu | fr | en | +
Accéder au menu

„Nincsenek barátaim, nincsenek ellenségeim, csak érdekeim vannak”

Irán és Latin-Amerika új kapcsolatai

2005-ös megválasztása óta Mahmud Ahmedinedzsádot, Irán elnökét minden latin-amerikai országban fogadták, még Brazíliában is, pedig ott 1979 óta nem járt iráni elnök. A két régió között egyre szorosabbak a gazdasági kapcsolatok, miközben továbbra is szembeszökőek az ideológiai különbségek. A Teherán–Latin-Amerika közeledés azt mutatja, hogy szövetségeseinket nem mindig válogathatjuk meg. A geopolitikai szövetségek már csak ilyenek.

JPEG - 442.4 kio

„Földcsuszamlásszerű változások a nemzetközi kapcsolatokban” – írta lelkesen a Radikal török napilap vezércikkírója, az iráni nukleáris fejlesztésekről szóló háromoldalú – Brazília, Isztanbul, Teherán – szerződés kapcsán, amelyet 2010. május 17-én írtak alá. (1) (2) A szerződés célja az Egyesült Nemzetek Szövetsége Irán-ellenes szankcióinak, illetve azok következményeinek kijátszása: olyan új olajkereskedelmi szerződést írtak alá, amely biztosítja Irán exportbevételeit. Ez nem éppen mindennapos esemény: akkoriban az Iráni Atomenergia Hivatal vezetője és az ország elnökhelyettese, Ali Akbar Salehi véleménye szerint ez volt az első eset, hogy a nyugati országoknak „tudomásul kellett venniük, hogy a feltörekvő országok képesek megvédeni a jogaikat, saját érdekeiket a nemzetközi kapcsolatokban, és mindezt a nagyhatalmak segítsége nélkül tették.” Megértően tette hozzá: „ezt nehéz elfogadniuk és tudomásul venniük”.

De a háromoldalú szerződés nem járt olyan sikerrel, mint amilyenre az aláírók számítottak. Az Egyesült Államok és Franciaország nyomást gyakorolt, és elérte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa új szöveggel fogadja el 2010. június 10-én a szankciókat. Bár Brazília és Törökország ellene szavazott, végül úgy döntöttek, mert rákényszerültek, hogy ők is betartják a szankciókat. Ahogyan a brazil külügyminiszter, Celso Amorim magyarázta: „Brazília mindig a nemzetközi törvények szerint jár el”. Az eset egyrészt arra példa, hogy mennyire nehéz szembeszállni a washingtoni akarattal, másrészt viszont arra is, hogy Brazília következetesen képviseli: minden nemzetnek joga van saját békés atomprogramja kialakítására. Végül azt is bizonyítja ez a történet, hogy az iráni–latin-amerikai kapcsolatok folyamatosan fejlődnek.

Amióta a diplomáciai testületek tevékenysége megélénkült, Hugo Chávez venezuelai államfő kilencszer járt Teheránban, ahol szintén fogadták Rafael Correát, Luiz Inácio Lula da Silvát, Evo Moralest és Daniel Ortegát, azaz Ecuador, Brazília, Bolívia és Nicaragua államfőit, akik szívélyes, baráti fogadtatásban részesültek. A látogatásokat mindannyian viszonozták is. Ezen kívül Iránnak nagykövetségei vannak Argentínában, Brazíliában, Kubában, Mexikóban és Venezuelában, és Mahmud Ahmedinedzsád újabbakat nyitott meg Bolíviában, Chilében, Kolumbiában, Nicaraguában és Uruguayban. A felsoroltak közül Bolívia úgy döntött, hogy egyetlen közel-keleti nagykövetségét Kairóból Teheránba helyezi át.

A diplomáciai aktivitás ritkán öncélú, így érthető, hogy megélénkültek a gazdasági kapcsolatok is. A Latin Business Chronicle (3) Ez különösen nagy változás, ha figyelembe vesszük, hogy Mahmud Ahmedinedzsád hatalomra kerülése, azaz 2005 előtt gyakorlatilag semmilyen külkereskedelmi kapcsolat nem volt Teherán és Dél-Amerika között. A Radikal török lap földcsuszamlása tehát a gazdasági kapcsolatokra is vonatkozik. nevű kutatóintézet elemzése szerint 2007 és 2008 között háromszorosára nőtt az Irán és Latin-Amerika közötti külkereskedelmi forgalom, és értéke elérte a 2,9 milliárd dollárt.

2004-ben Irán és Venezuela között a külkereskedelmi mérleg éppen csak meghaladta az egymillió dollárt. Két évvel később már majdnem 51 millió dollár volt ugyanez az érték. Időközben Irán több üzemet is létesített latin-amerikai partnereinél: már biciklit, traktort, gépkocsit és cementet is gyárt a térségben. Miközben Caracas a megfelelő szakértői gárda és technika hiányában szenved, Teherán segít megvalósítani Venezuela iparosítási programját, például a tejipari és a petrolkémia szektorok fejlesztésében. Bár a gazdasági válság miatt 2009-ben a két ország közötti kereskedelem 33,8 százalékkal visszaesett, ugyanabban az évben Caracas és Teherán közös fejlesztési bank létrehozásáról írt alá megállapodást, és további mintegy hetven, kölcsönös együttműködést erősítő szerződést ratifikáltak. (Összesen háromszáz kereskedelmi szerződés jött létre a két ország között.) És ha ez nem volna elég, a két ország egyesítette érdekképviseletét az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete) keretein belül is: megpróbálják az olaj árát feltornászni, míg az olajbevételekből szociális programjaikat finanszírozzák. A közeledés egyik újabb, szimbolikus jele, hogy 2007 óta hetente repülőjárat közlekedik Teherán és Caracas között.

Irán Venezuelából mint hídfőállásból kiindulva terjeszkedik Latin-Amerikában. Nézzünk egy másik országot: 2007 és 2008 között Ecuador a hetedikről a harmadik helyre lépett elő Irán kereskedelmi partnereinek sorában, Brazília és Argentína után. Az ecuadori import szinte nulláról 168 millió dollárra nőtt egy év alatt: Quito 2008-ban első számú felvevőpiaca lett az iráni termékeknek. De Irán nem elégszik meg az eladásokkal: vízienergiai és petrolkémiai beruházásokat is ígér a térségben. Amikor 2008 decemberében az ecuadori elnök, Rafael Correa Teheránban járt, vagy huszonöt bilaterális egyezményt írt alá, amelyek a két ország közötti gazdasági szálakat erősítik. 2009-ben a válság jócskán visszavetette a kereskedelmi kapcsolatokat, de a kis ország még így is megelőzi a kereskedelmi partnerek sorában a hatodik helyen álló Mexikót.

Irán egymilliárd dolláros közép-amerikai beruházási keret felállítását jelentette be. Ebből építi meg Nicaraguában az ország gazdasága számára nélkülözhetetlen mélytengeri kikötőt, és a maga nyújtotta hitelből egy vízierőművet. Bolíviában Teherán felajánlotta, hogy segít a földgázkitermelés modernizálásában. Sőt, Irán kész részt venni az országban fellelhető hatalmas lítiummezők kiaknázásában is.

Az amerikai érdekszférán túl

Az Irán és Latin-Amerika közötti kereskedelmi forgalom teljes összege 2009-ben, a visszaesés évében 2,4 milliárd dollár volt. E forgalom 94 százaléka Argentínán és Brazílián keresztül zajlik. Az óriási, kétszázmillió fős piacot jelentő Brazília a régió GDP-jének egyharmadát állítja elő, és az egyetlen állam a térségben, amelynek sikerült növelnie kereskedelmi forgalmát Iránnal 2009-ben – négy százalékkal, miután 2008-ban nem kevesebb, mint 80 százalékkal bővült –, és így 2009 végére elérte a 1,3 milliárd dollárt. De ez még így is nagyon kevés, ha Irán és Kína 36 milliárd dolláros forgalmához hasonlítjuk, ezért Ahmedinedzsád brazíliai látogatásakor a két elnök vállalta, hogy 2014-re a külkereskedelmi forgalmat tízmilliárd dollárra növelik, „a két ország vállalkozóinak erőfeszítése révén”.

Természetesen Irán aktivitása a térségben igencsak aggasztja Washingtont. 2009. december 11-én az Egyesült Államok külügyminisztere, Hillary Clinton figyelmeztetett: mindenfajta közeledés Irán felé „nagyon rossz ötlet”, mivel Teherán „támogatja, segíti és exportálja is a terrorizmust”. Clinton asszony arra is felhívta a többi nemzet figyelmét, hogy „ha valaki flörtölni akarna Iránnal, jobb, ha a következményekre is gondol. Az Egyesült Államok reméli, hogy mindenki kétszer is meggondolja a döntését”. Ahmedinedzsád a közeledésben csak az egészséges barátság kiépülését látja, és ahogy 2009. szeptember 24-én mondta, „semmilyen akadály nem állhat e barátság útjába”. (4)

Ez a „barátság” tulajdonképpen egy ősi bölcsesség megnyilvánulása, amely az emberi természet legmélyéről fakad: „az ellenségem ellensége a barátom”. Hogy miért? Idézzünk fel néhány kapcsolódó eseményt! 2002-ben Hugo Chávez elnök túlélt egy Washington által támogatott államcsínyt. 2009-ben Rafael Correa vonta magára a Fehér Ház villámló haragját, miután elhatározta, nem újítja meg a Mantában lévő amerikai katonai támaszpont koncesszióját, ami 2009. szeptemberében járt le. 2010. augusztus 5-én a bolíviai elnök, Evo Morales kijelentette: az Egyesült Államok csak „ürügyeket keres, mint amilyen a terrorizmus, a kábítószerelőállítás és -kereskedelem”, csak hogy Latin-Amerika ügyeibe beavatkozhasson, és hozzátette: „a fő célja ezeknek a beavatkozásoknak nem más, mint hogy rátegye a kezét természeti erőforrásainkra”. A latin-amerikai országok baloldali kormányai igyekeznek csökkenteni az óriáscégek gazdasági befolyását országaikban, készek akár kitiltásukra is, és meg akarják védeni a nemzetük szuverenitását természeti erőforrásaik védelmében. Teherán pedig tisztában van azzal, amit Michael Mullen admirális 2010. augusztus 1-jén el is ismert, hogy az Egyesült Államoknak van egy Irán elleni támadási terve. (5) Azon kívül Irán bizonyítottan a világ harmadik legnagyobb kőolajlelőhelye.

Ilyen körülmények között az amerikai fenyegetőzés nemigen hat az olyan vezetők külpolitikai irányultságára, mint Hugó Chavez elnök. Ő és a hozzá hasonlók „antiimperialista gladiátoroknak”, „fegyvertársaknak” érzik magukat. Ahmedinedzsád 2009 júniusában így fogalmazta meg külpolitikája alapgondolatát: „Miközben a nyugati országok izolálni akartak bennünket, elmentünk megkeresni a szövetségeseinket az amerikai érdekszférán túl”. (6)

Ugyanakkor az Egyesült Államok mozgósította az Atlanti-óceánon Latin-Amerika partjainál cirkáló IV. hadiflottáját, de számos katonai bázisa van Dél-Amerikában és Irán határainál is. Caracas erre válaszul kiszélesítette a katonai együttműködést Teheránnal, és Irán már nemcsak a katonák kiképzésben, hanem a lőszergyártásban is segédkezik. 2009 áprilisában az iráni védelmi miniszter, Musztafa Mohamed-Nadzsar leszögezte: „megadunk minden támogatást Venezuelának a kétoldalú kölcsönös védelmi megállapodások keretén belül, hogy fejlessze haderejét”.

Az együttműködés egyik oka, hogy Washington nem ad el fegyvert a dél-amerikai országnak. Bill Samii, a Virginiai Haditengerészeti Kutatóközpont kutatója szerint „Irán megpróbálja új alapokra helyezni a geopolitikai erőegyensúlyt az Egyesült Államokkal”, azaz „mi is tudunk ám manőverezni a ti érdekszférátokban”.

Képes ellenállni az erős északi szomszédnak

De az antiimperialista szolidaritás nem csak katonai területen érvényesül. Ezek az államok kölcsönösen felszólalnak és elítélik a szövetségeseik elleni manővereket, hiszen attól tartanak, hogy később ellenük is meglépik ugyanezeket. Így például beavatkozásnak és destabilizációs kísérletnek nyilvánítják a választási csalás rendszeresen megfogalmazott amerikai vádját. Valószínűleg ez a megfontolás vezette Brazíliát, Nicaraguát, Ecuadort, Bolíviát és Venezuelát – ezekben az országokban a nemzetközi megfigyelők mindig is a szavazások tisztaságáról számoltak be –, hogy feltétel nélküli támogatásukról biztosítsák Ahmedinedzsádot a 2009. júniusi államfőválasztás idején, miközben Washington élesen bírálta a választást. (7) Chávez elnök még messzebb ment, amikor az iráni ellenzéki megmozdulások hátterében álló CIA-akcióról beszélt.

A kevésbé radikális Lula da Silva brazil államfő kampányában csillapította az antiimperialista lelkesedést. Ő, mint mondta, ugyanolyan jól megérti magát George W. Bush-sal, mint Chávezzel. Mondta ezt akkor, amikor Brazília helyett Kína vált az Egyesült Államok első számú kereskedelmi partnerévé. Gyors gazdasági növekedés jellemzi Brazíliát, és az ország egyre keresi, hogyan hallassa hangját a nemzetek koncertjében: ezért szakítottak a hagyományos brazil külpolitikával, a csak Róma, Párizs, London és Washington felé tekintő világképpel. Hogy a déli országok támogatásával Brazília az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjává váljon, bizonyítania kellett, hogy képes szembeszállni az erős északi országokkal. Talán ez volt az egyik fő oka az iráni nukleáris fejlesztésekről aláírt háromoldalú szerződésnek is. Az új brazil elnök, Dilma Rousseff e területen is folytatást ígért.

Egyesek, például az iráni elnökjelölt, Mir-Huszein Muszavi is elégedetlenségüket fejezik ki, mivel „ahelyett, hogy Irán a szomszédos országokban létesítene beruházásokat, a kormány Latin-Amerika országaiban fektetett be komoly pénzösszegeket”. Ők talán nem tudják, hogy a latin-amerikai befektetések az ENSZ-szankciók ellenére biztosították Irán gazdasági növekedését éppen olyan fontos ipari szektorokban, mint a repülés, a kőolaj- és földgázkitermelés, valamint az autógyártás. Hugo Chavez remek reklámarca lett a Venezuelában gyártott iráni autómodellnek, a Centaurónak, amit a következőképpen dicsért: „jó minőségű autó, jó áron. Csak 76 ezer bolivárba (12 900 euró) kerül. Ha önök hasonló színvonalú autót keresnek, ilyen például a Toyota Corolla, azt nem vehetik meg 162 ezer bolivárnál (27 700 euró) olcsóbban. Látják a különbséget? Több, mint a duplája.” Reza Hamzehlu, az Iráni Petrolkémiai Kereskedelmi Társaság igazgatója, szintén piaci partnerei körét kívánja bővíteni, ezért nyilvánosan is kifejezte örömét, hogy két újabb potenciális vevőt talált: Brazíliát és Argentínát. (8)

A közeledés jegyében Irán megfigyelői státuszt kért a dél-amerikai államokat tömörítő szervezetben, az ALBA-ban (Amerikánk Népeinek Bolivári Szövetsége). Az ALBA-t nem kizárólag a diplomáciai és gazdasági erőviszonyok kiigazításáért hozták létre. Már alapításakor megbízták a társadalmi emancipáció politikájának védelmével is. Együttműködése Iránnal olyan ideológiai ellenmondás, amelyet épp a latin-amerikai jobboldal használ fel ellene.

De miért vagyunk meglepve, amikor baloldali kormányok olyan országhoz közelednek, amellyel nem mindenben értenek egyet? A diplomáciában a gyakorlatias szempontok játszották mindig is a főszerepet. Ilyen volt a Szovjetunió kapcsolata is az arab országokkal, ahol pedig üldözték a kommunistákat, vagy amikor Mao Ce-Tung Kínája jó viszonyt ápolt Pinochet Chiléjével, és ilyen szövetség köti össze a mai napig az Egyesült Államokat is Szaúd-Arábiával. „Nincsenek barátaim, nincsenek ellenségeim, csak érdekeim vannak” – mondta Lord Palmerston, Viktória királynő miniszterelnöke.

Nikolas Kozloff

A szerző újságíró, a Revolution! South America and the Rise of the New Left, [Forradalom! Dél-Amerika és az új baloldal] című könyv írója, Palgrave-Macmillan, Houndmills, 2008.
Galgóczy István

(1Idézte Alain Gresh, aki részletesen ismerteti a szerződés tartalmát: Iran, vers une „communauté internationale” post-occidentale?, Nouvelles d’Orient, 2010. május 21., http://blog.mondediplo.net

(2Le Bresil et la Turquie demandent au Conseil de securité de l’ONU de ne pas sanctionner l’Iran, AFP, 2010. május 20.

(3Latin America: Iran trade triples, Latin Business Chronicle, 2009. december 2. www.latinbusinesschronicle.com

(4Fabiola Moura, Iran’s relations with Brazil have „no limits”, Ahmadinejad said, Bloomberg, 2009. szeptember 24., www.bloomberg.com

(5„US military chief admits to Iran attack plan”, AFP, 2010. augusztus 1.

(6Israel and Iran compete to expand influence in Latin America, The Sunday Times, 2009. november 12., London

(7Lásd Ahmad Salamatian, Dans le chaudron du pouvoir iranien, Le Monde diplomatique, 2009. július

(8Iran targets South America for petchem exports, Teheran Times, Teherán, 2010. október 18.

Megosztás