„A lehetetlen is megtörténik”

Kategória: 2011. február
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 4635

A politikai vezetők szívesen hivatkoznak a dolgok „bonyolult természetére”, hogy megmagyarázzák, miért lenne őrültség a bonyolult jelenségek megváltoztatásának bármiféle kísérlete. Igen ám, de bizonyos körülmények között minden végtelenül egyszerűvé válik. Például akkor, amikor szeptember 11. után az akkori amerikai elnök, George W. Bush mindenkit felszólított arra, hogy válasszon „köztünk és a terroristák között”. Tuniszban ez a választás egy baráti diktátor és „egy tálib típusú észak-afrikai rezsim” közötti választás lett volna.[1] Ez a fajta alternatíva kedvez a főszereplőknek: a diktátor az iszlamistákkal szembeni egyetlen védőbástyának állítja be magát, az iszlamisták pedig a diktátor egyetlen ellenségeinek nevezik magukat.

 

ktunisz-halDe amint valamilyen társadalmi vagy demokratikus mozgalom kerül a szereplők közé – ami kilóg az örökérvényűnek tekintett koreográfiából –, a balett rendje máris felborul. A kutyaszorítóba került hatalom ekkor a népi tiltakozásból kihallja a „felforgató üzelmeknek” még a leghalványabb jelét is. Ha vannak ilyenek, hasznot húz belőlük, ha nincs, megteremti.

Ez történt január 13-án, egy nappal Zin el-Abidin Ben Ali elmenekülése előtt. Mezri Haddadnak, Tunézia UNESCO-nagykövetének jelenlétében Nadzsib Sebbi, a diktatúrát elutasító szekuláris ellenzéki élesen bírálta „azt a fejlődési modellt, mely az alacsony jövedelmeket az egyetlen versenyelőnyként állítja be a nemzetközi versengésben”.[2] Ostorozta „az illegálisan szerzett vagyon provokatív mutogatását a nagyvárosokban” és kijelentette, hogy „az egész nép elítéli ezt a rezsimet”. A nagykövet elveszítette a hidegvérét: „Hamarosan eljönnek majd a La Marsa-i palotádba és kifosztanak, mert az a társadalom, amely nem féli a rendőrt, ide jut. […] Ben Ali 1987-ben megmentette Tunéziát a fanatikus és fundamentalista hordáktól. […] Bármi történjék is, hatalmon kell maradnia, mert az országot ezek a fanatikus hordák és stratégiai szövetségeseik, a neobolsevikok fenyegetik.”

Pár órával később mégis Mezri Haddad volt az, aki követelte „Tunézia megmentőjének” távozását. Január 16-án pedig Nadzsib Sebbi regionális fejlesztési miniszter lett… Az arab népek nem sűrűn robbantanak ki forradalmakat, de ha mégis, akkor gyorsan cselekszenek. A következő események alig egy hónap alatt peregtek le: Mohamed Buazizi önfeláldozása, az érettségivel rendelkező munkanélküliek panaszfüzetei, a Trabelszi család karthágói palotájának elfoglalása, a bebörtönzött politikai foglyok kiszabadítása és a Tuniszba érkező vidékiek ama követelése, hogy töröljék el az előjogokat.

Anélkül, hogy szükségképpen a francia forradalomra utalnánk, a Tunéziában most végbemenő történelmi ciklus ismerősnek tűnhet. Spontán mozgalom veszi kezdetét, amely a legkülönfélébb társadalmi rétegeket fogja össze, az abszolutizmus pedig meginog. Pillanatok alatt kell dönteni: felvesszük a nyereményt és kiszállunk, vagy megduplázzuk a tétet. Jelen pillanatban a társadalom egyik része (a liberális polgárság) annak érdekében cselekszik, hogy a folyó visszatérjen a medrébe. A társadalom egy másik része (vidékiek, kilátástalan helyzetben lévő alkalmazottak, munkanélküliek, deklasszálódott diákok) viszont azt reméli, hogy a tiltakozó hullám a recsegő-ropogó egyeduralmon és egy harácsoló klánon kívül valami mást is magával sodor. Végeredményben ezek a népi osztályok, s különösen a fiatalok, nem értik meg, hogy az életüket kockáztatták azért, hogy mások, kevésbé vakmerő, de képzettebb honfitársaik számára kikaparják a gesztenyét. Vagyis fennmarad ugyanaz a társadalmi rendszer, legfeljebb kinyomják a rendőrállami és maffiózó pattanásait.

Ez utóbbi hipotézis, mely szerint a diktatúra elleni harc a gazdasági oligarchia uralma elleni küzdelemmé szélesedik, nem kelt lelkesedést sem az utazási irodákban, sem a pénzpiacokon, sem a Nemzetközi Valutaalapban. Ők csak a turisták, a szabadkereskedelmi övezetek és a tőkemozgások szabadságát szeretik és támogatják. Január 19-én a Moody’s hitelminősítő ügynökség le is értékelte Tunéziát azzal az indoklással, hogy „instabil az ország, ami a legutóbbi váratlan rendszerváltásnak köszönhető”.

A jókedv ugyanilyen hiányát tapasztaljuk Algírban, Tripoliban, Pekingben és a nyugati fővárosokban. Amikor a többségében muzulmán tömegek szabadságot és egyenlőséget követelnek, Franciaország a maga módján melegítette fel a demokrácia és az iszlám összeegyeztethetőségéről folytatott „vitát”, felajánlva Ben Ali ingadozó rezsimjének „biztonsági erőink szakértelmét”… Legyenek muzulmánok, szekuláris tiltakozók vagy keresztények, a hatalmon lévő oligarchiák szolidárisak egymással, amint alattvalóik fellázadnak. Az egykori tunéziai elnök magát a világi állam és a női jogok védelmezőjének kiáltotta ki a fundamentalistákkal szemben, olyan pártot elnökölt, amely tagja volt a Szocialista Internacionálénak, most pedig hol kapott menedékjogot? Szaúd-Arábiában…

Képzeljük el, hogy Teheránban vagy Caracasban az utóbbi hónapokban felfedezték volna száz, rendőrsortűzben elpusztult tüntető holttestét… Több mint harminc évvel ezelőtt az akkor demokrata egyetemi tanár, Jeane Kirkpatrick jó előre elvetett egy ilyen típusú párhuzamot.[3] Szerinte a Nyugat-barát „autoriter” rezsimek még mindig kívánatosabbak (és – mondja ő – könnyebben megreformálhatók), mint a valószínűleg őket követő totalitárius rendszerek.

Az 1979 novemberében megjelentetett elemzése elbűvölte Ronald Reagan elnökjelöltet, aki a megválasztása után a szerzőt kinevezte ENSZ-nagykövetnek. Jeane Kirkpatricknak két, Washington számára kedvezőtlen stratégiai fordulatot volt alkalma tanulmányozni abban az évben: az iráni forradalmat és a nicaraguai sandinista forradalmat. Elő akarván mozdítani a demokráciát, érvelése szerint a Carter elnök vezette Egyesült Államok mindkét esetben „aktívan közreműködött az amerikai érdekek iránt nagyon jóindulatú, mérsékelt autokraták [az iráni sah és Augusto Somoza] eltávolításában és segítettek, hogy őket a velünk szemben kevésbé barátságos, szélsőséges autokraták kövessék”.

Persze a két megbukott rezsim nem volt kifogástalan, „nem választott személyek álltak az élükön, […] időnként statáriumot vezettek be azért, hogy letartóztassák, bebörtönözzék, száműzetésbe kényszerítsék, olykor pedig állítólag [sic!] megkínozzák az ellenfeleiket”. Igen, de – kel a védelmükre Kirkpatrick – „tényleg barátságosak voltak az Egyesült Államokkal szemben, fiaikat az egyetemeinkre küldték, velünk együtt szavaztak az ENSZ-ben, rendszerint támogatták az amerikai érdekeket, még akkor is, ha nekik sokba került. A két kormány nagykövetségei befolyásos amerikai személyiségeket fogadtak. A sah és Somoza szívesen látott vendég volt nálunk, és sok barátjuk volt itt.”

Majd „a haladáseszme mai értelmezésének rabjaként, amely a nyugati gondolkodást már a felvilágosodás kora óta sokkolja”, a Carter-kormányzat elősegítette a rendszerváltást. Végzetes hiba volt: „Washington túlbecsülte az ellenzék politikai sokszínűségét – főleg a »mérsékeltek« és a »demokraták« jelentőségét –, alábecsülte a mozgalom radikálisainak erejét és hajlíthatatlanságát, és tévesen ítélte meg az Egyesült Államok befolyását a kormányra és az ellenzékre.” Ennek eredménye az egyik esetben az ajatollahok teokráciája, a másik esetben a sandinisták hatalomra kerülése lett.

Jól látható, hogy „a kisebb rossz diktatúrájának” elve, mivel Nyugat-barát és alkalmas a majdani reformra (feltéve, ha biztosítjuk számára az örökkévalóságot, hogy egyáltalán megérje), valamint az attól való félelem, hogy a demokrata tüntetők mögött fundamentalisták (korábban kommunisták) húzódnak meg, nem újkeletű. De az utóbbi hetekben úgy tűnik, Jeane Kirkpatrick rémképe jobban kísérti Párizst, mint Washingtont. Merthogy a tunéziai felkelésben – amely Ben Ali helyett a széles társadalmi és politikai front létrehozását sürgette – az iszlamisták elhanyagolható szerepe megnyugtatta az Egyesült Államokat. A WikiLeaks fellebbentette a fátylat arról, hogy az amerikai külügyminisztériumnak mi a véleménye a hatalmon lévő klán „kvázi maffiájáról” és „megmerevedett rezsimjéről”. A Fehér Ház sorsukra hagyta őket, bízva a liberális és polgári alternatíva létezésében.

A tunéziai felkelés visszhangja azonban az arab világon túl is hallható. A robbanás detonátorai másutt is megtalálhatók: egyenlőtlen növekedés, növekvő munkanélküliség, a túlméretezett rendőri apparátus által elnyomott tiltakozások, képzett, de jövő nélküli ifjúság, saját hazájában turistaként élő parazita burzsoázia. A tunéziaiak nem oldották meg egy csapásra mindezeket a problémákat, de ledobták magukról a végzetszerűség jármát. „Nincs alternatíva” – tanították nekik. Most megmutatták, hogy „időnként a lehetetlen is megtörténik”…[4]

Fordította: Ferwagner Ákos    



[1] Nicolas Sarkozy 2008. április 28-i tuniszi nyilatkozata.

[2] L’invité de Bourdin & Co. RMC, 2011. január 13.

[3] Jeane Kirkpatrick, Dictatorship & Double Standards. Commentary, New York, 1979. november.

[4] Slavoj Žižek, Pour sortir de la nasse. Le Monde diplomatique, 2010. november. Magyarul ugyanekkor, Az állandósult rendkívüli állapot címen jelent meg.