hu | fr | en | +
Accéder au menu

SARKKÖRÖK VARÁZSÁBAN

Mi lenne, ha eltűnne az Északi-sark? Jól néznénk ki! Régi jó ismerősünk, annyi mindent éltünk át együtt. Már iskoláskorunkban is élvezettel számítgattuk és rajzoltuk meg körzővel, vonalzóval a helyét. Ha végre megvolt, jöhetett a Rák- és a Baktérítő, az Egyenlítő; a szélrózsa és az égtájak. A kozmosz mértani elemei segítettek eligazodni a földrajz aggasztó világában. A világ tengelye, a sarkok a maguk elvontságában is meghatározták magát a földgolyót, és olyan szilárd eleganciát adtak neki, mint a tógának a ráncait rögzítő díszítő melltű.

JPEG - 319.5 kio

Napjainkban veszély fenyegeti a sarkokat. Persze nem a létüket, hiszen nem lehet megszüntetni olyasmit, ami nincs, de a sarkvidékek fehér világát. Veszélyben az Északi-sark. Olvad a jégtakaró. Az egyre ösztövérebb jegesmedve jégtábláról jégtáblára vándorol Nicolas Hulot vagy Arthus Bertrand filmjeiben.

A Déli-sark mindig is hidegebb volt, átlagosan 20 °C-kal alacsonyabb a hőmérséklete. Nem a tengervíz fagyott itt meg, hanem a Föld édesvízkészletének 90 százaléka. Jobban ellenáll a felmelegedésnek, mint az Északi-sark jege, de időnként a Weddell-tenger vagy a Wilkins-fennsík oldalán egy Luxemburg nagyságú jéghegy leszakad róla és a tengerbe merül, hogy ott aztán csakhamar nyoma vesszen.

A felmelegedés következtében a jégmezők csökkenése fantasztikus ásvány- és olajkinccsel kecsegteti a sarkokat, főleg persze az Északi-sarkot határoló államokat: Kanadát, Oroszországot, az USA-t, Norvégiát és Dániát. Kérdés, tündérmesébe illő-e a történet vagy inkább rémregény. Az emberiség régóta tudja, hogy a jégtáblák alatt mesés kincsek rejtőznek, elérhetetlenül. Az olvadás csodája – sajnos – talán kezükbe adja a kincsesbarlang kulcsát.

Az olajipar és –kereskedelem szakértői már régóta fontolgatják, hány milliárd dollár hasznot hoz majd, ha megnyílik az évszázadok óta hiába kutatott átjáró északnyugaton, Kanada felől, valamint északkeleten, Szibéria oldalán, Amerika és Európa karnyújtásnyi közelségébe hozva ezzel a Távol-Keletet.

Minden tavasszal felmerül bennem a kérdés: hova tűnik olvadáskor a fehér szín? Hol talál menedéket vagy rejtekhelyet? És mivé lesz a sarkvidék hófehérje, ha egyszer az Arktisz jéghegyei elolvadnak? Nemcsak a hófehér fog hiányozni, de az űr is, és a világ tengelyét jelző „nullpont”. A sarkkörön túli területek az aranynál és az antimonnál lényegesen értékesebb kincset rejtenek, az emberiség és a társadalmak túléléséhez szükséges javakat: fehérséget, űrt, csöndet, végtelent és ismeretlent.

Mintegy öt évszázadnyi kutatás után napjainkra a földgolyót, éppen a sarkkörök kivételével, feltérképezték, meghódították, katalógusba szedték. Felmérték és a térképeken kiszínezték Afrika és Ázsia ismeretlen területeit, a terrae incognitaet, amelyek egyszerre tartották bűvöletükben és rettegésben az emberiséget. A Francia Földrajzi Intézet legújabb térképei valóságos remekművek. Egy bolha felségterülete sem maradt bejelöletlenül. De a remekművek kétségbeejtőek: sehol semmi ismeretlen, a földgolyó legapróbb részlete is a tudás hatalmába került.

Paul Valéry a francia költő írta a harmincas években: „Eljött a véges világ ideje.” Akkor még talán korai volt a jóslat. Az ő korában a sarkvidék oszthatatlan világa, a végtelenbe vesző horizont ellenállt a világ ráncba szedésének. Akkor még a civilizált társadalmak nem tudták, hogyan lehetne kataszterbe zárni a végtelent. De mára a jéghegyek olvadásának „köszönhetően” a földmérők a kimondhatatlant is telecövekelik. Valéry jóslata beteljesedik: kezdődhet a véges földrajz ideje. A titok megszűnik titokzatos lenni. Elillant a rejtelem, akár a kámfor.

Megkezdődött viszont a kincsvadászat. A geológusoknak kincsesbánya az Arktisz. Csapatostul özönlenek is. Felleltározzák a még fehér tenger alatt rejtőző nyersanyagokat: a több milliárd hordó kőolajat, a több milliárd köbméter földgázt, a szenet, kobaltot, antimont, gyémántot, rezet, nikkelt, a halat és a környezetszennyeződést.

Aztán persze el kell dönteni, ki ennek a kincsnek a gazdája.

A nemzetközi jog eleve kizárja a vetélkedésből az Északi-sarkot. Nincs gazdája, hiszen az egész emberiség tulajdona. De hogyan is lehetne igényt tartani egy virtuális területre, ami csak matematikailag létezik a Föld tengelyének és a földfelszínnek a metszéspontjaként? Kívül esik mindenféle időzónán, ezen a ponton nincs idő, itt találkozik minden meridián és időzóna, itt az óra egyszerre mutatná a nap 24 óráját. Megnyugtató geológiai és geográfiai egység.

A másik szempont: az ENSZ 1982-es tengerjogi egyezménye értelmében az Arktisz tengerét határoló országok mindegyike 200 tengeri mérföld (360km) távolságra kiaknázhatja a tenger fenekén rejlő kincseket kizárólagos gazdasági övezetet hozva létre. A tenger alatti ásványkincsek a kontinentális talapzat közelében, messze a 200 mérföldes határon belül találhatók. Ezek sem képezik tehát vita tárgyát. Ugyanakkor egy 1992-ben az egyezményhez csatolt kiegészítés megzavarja az idilli képet: ha a környező országok bizonyítani tudják, hogy a kontinentális talapzat kiterjed a 200 mérföldes határon túl, ugyanannyival nő a kiaknázható területük.

A kiegészítés persze nagyon is ínyére volt a környező öt országnak. Geológusaik pillanatok alatt felfedezték a kontinentális talapzat számos nyúlványát: Oroszország a Lomonoszov-gerincet. Mi is ez a gerinc? Egy tenger alatti hegység, amely az orosz partoktól kiindulva átível az egész arktiszi területen, és egy szerencsés véletlennek köszönhetően éppen az Északi-sark alatt húzódik végig. A sarkkör által határolt terület tehát a Kreml értelmezése szerint orosz terület. Amire persze a kanadai geológusok azzal vágnak vissza, hogy a Lomonoszov-gerinc nem más, mint a kanadai Ellesmere-sziget nyúlványa. Erre a dán geológusok kacagva emlékeztetnek arra, hogy a nevezetes hegygerinc valójában Grönland egyenes folytatása, és Grönlandot egyedül Dánia hivatott képviselni mindaddig, amíg az eszkimók vissza nem nyerik jogaikat.

Eddig tehát az Északi-sark védettnek tűnhetett, de pár évtized sem kell hozzá, hogy az ipar és a nagytőke feltétlenül megpróbálja majd megvetni a lábát az Arktisz tengerein. A csönd és a fehérség, amely a történelemkutatás ásatásait sikerrel kerülte el, buldózerek és egyéb munkagépek áldozatául esik majd, ahogy kőolaj-finomítók, gázvezetékek, óriási szállítóhajók, civil szervezetek, zaj, halfeldolgozó üzemek, környezetvédők, olajkutak, hiper-szuper-maxi tankhajók és nukleáris jégtörők árasztják el. Odalesz a hófehér. A fulladozó jéghegyek sártengert hagynak maguk után. Nagyvárosok fénye világítja meg a ködöt. A történelem előtti néma csöndet szirénák üvöltése és kalapácskopogás váltja fel. A világ egyik utolsó szépségrezervátuma szűnik meg.

Négy évszázada keresi az ember az átjárót a szigetek és a jéghegyek között, hogy közelebb hozza egymáshoz a világ távoli pontjait. Nyugaton, Kanada felől, az északnyugati átjáróban reménykedett, amely a Bering-szoroson átvezetve elérhetővé tenné a távol-keleti országokat. Bátor kutatók és felfedezők tucatja tűnt el a csillámló útvesztőben, a magány vagy jegesmedve áldozatává válva. Holttestüket jég takarja. Oroszország ugyancsak próbálkozott utat találni északkelet felé, ugyancsak a Bering-szoroson keresztül akart átjárót törni Szibéria északi partját követve, hogy Kelet-Ázsia kikötőibe juttassa el áruját. Az arktiszi jégtenger előre látható vége mindkét oldalról szabad utat nyit majd. Pompázatos ajándék.

Igaz ugyan, rövid időre szükség lesz – a szakemberek mintegy 15 évre becsülik – , hogy mindkét átjáró csakugyan működőképes legyen. A jogi vita előre látható: Kanada felségjogot formál a kanadai szigetek között felszabaduló kanyargós tengernyelvre. A tengeri jog ennek ellentmond. Felvetődik egy „csatornahasználati díj” lehetősége. Tanácsos lesz új hajóparkot felszerelni, nukleáris jégtörőkre és háromszoros acélburokkal ellátott hajótestekre lesz szükség, hogy a csatatér jégroncsai között biztonságosan lehessen hajózni. De a várható nyereség óriási. A Távol-Kelettel eddig csak a Szuezi- vagy a Panama-csatornán keresztül lehetett kereskedni, és mindkét vízi út teljes kapacitással működik. A sarkvidéki átjáró jelentősen csökkenti a távolságot, és persze a szállítás idejét. A Londont Tokiótól jelenleg elválasztó 21 ezer km 14 ezerre csökken az Arktiszon keresztül. Norvégia és Kína között akár 15 vagy 20 nappal csökkenhet a hajóút.

Világtörténelmi jelentőségű lesz az a nap, amikor kereskedelmi flotta először hajózik végig akár a kanadai szigetvilágon, akár Szibéria partja mellett. A történelmet csaták és koronázások, éhség és pestisjárvány fémjelezte. Egy eddig ismeretlen út, szoros vagy alagút, egy új tengeri átjáró talán ennél is mélyebb nyomot hagy azzal, hogy újrarajzolja a térképeket. A földrajzi változások újjáírják a történelmet is.

1498-ban a velencei dózse összehívja a városi tanácsot. Rettenetes hírt kapott: egy portugál hajós, Vasco da Gama körülhajózta Afrikát, épségben elhajózva a Viharfok mellett, amit azonnal át is keresztelt Jóreménység fokának. Tragédia. India eddig csak azon a hosszú és viszontagságos szárazföldi úton volt elérhető, amelynek Velence őrizte a kulcsát. A város ennek köszönhette hatalmát és persze gazdagságát. Ha India elérhető Portugália és így egész Európa számára tengeri úton, a dózsék városa hatalmát veszti.

Az eddig érvényes világtérkép elhalványul, és újabb körvonalazódik. Az atlaszokat át kell rajzolni. Az Északi-sark és az Egyenlítő kibillen egyensúlyi helyzetéből. Az eddig kőbe vésettnek hitt határok elmosódnak. A Földközi-tenger nemcsak összemegy, de el is csúszik nyugati irányba, mintha egy tektonikus tábla rendült volna meg, és a görög–római tenger majd csak 1868-ban kapja vissza jelentőségét egy hasonló nagyságrendű tenger-, illetve földrengés következtében, a Szuezi-csatorna megnyitásával. Az Európa és Ázsia határát őrző fényűző birodalom összeomlik. A dózsék városa mély Csipkerózsika-álomba süllyed.

*A szerző író, többek között a La Légende de la géographie [A Földrajz legendája] című írás szerzője. Albin Michel Kiadó, Párizs, 2010.

Gilles Lapouge

Fonyó Éva

Megosztás