hu | fr | en | +
Accéder au menu

A nők szegénysége Lengyelországban – „Hall minket egyáltalán valaki?”

 

Írásom alapja öt szociológiai tanulmány, melyet a lengyel Feminista Think Tankban részt vevő feminista és antikapitalista szociológusok állítottak össze. Katarzyna Gawlicz, Ewa Charkiewicz, Malgorzata Maciejewska és Marcin Starnawski mélyinterjúkat készítettek és elemzéseket végeztek olyan nők életviszonyairól és szociális elvárásairól, akik két közepes nagyságú városban, Walbrzychban és Krosnóban, valamint Starachowice környéki falvakban élnek, Lengyelország délnyugati, délkeleti és központi régiójában. (1) A gazdasági statisztikákat a lengyel neoliberális kapitalizmus húsz évéről szóló első kritikai feldolgozásból vettem, ennek címe A konzervatív modernizáció, kiadója Pawel Kozlowski professzor, a Lengyel Tudományos Akadémia Közgazdasági Intézetének igazgatója. (2)

A kapitalizmus gazdasága Lengyelországban

JPEG - 34.5 kio

Szegénység igenis létezett már a kommunista rendszer idején, a nyolcvanas években is. Ekkor a hivatalos álláspont szerint Lengyelország egyenlősítő társadalom volt, amelyben társadalmi osztályok már nem léteztek. Ezt az egyenlősítő meggyőződést a társadalom széles körben elfogadta, és e nézet elfedte a tényleges vagyoni és jövedelmi különbségeket. Mindezt a mai történészek azért elemzik, hogy érthetővé tegyék, hogyan kényszeríthették rá oly könnyen és brutálisan a neoliberális kapitalizmust a társadalomra. Az akkori normák szerint a nyugdíjasok és a csökkent munkaképességűek szegények voltak: rossz minőségű termékeket fogyasztottak, szegényesen öltözködtek és kevés szórakozási lehetőségük volt. Hasonlóképpen a népi osztályokhoz tartozó és gyerekeiket egyedül nevelő nők is szegények voltak, mint minden férfiuralom alatt élő társadalomban, mert a nők jövedelme alacsony volt, az elvált férfiak pedig nem éppen buzgón fizették az asszonyoknak járó törvényes tartásdíjat.

E szegények helyzetében közös volt, hogy alacsony volt vagy egyáltalán nem is volt munkabérük, A kommunista társadalom ugyanis a munka alapján állt. A teljes idejű foglalkoztatás a nehéziparban (a bányászatban, a kohászatban, a gépiparban, a hajóépítő iparban), valamint a férfiak foglalkoztatására épülő szolgálatoknál (rendőrség, a párt és az állam felsőbb adminisztrációjában) kényelmes jövedelmet biztosított, és megvédte a dolgozókat a szegénységtől.

Tehát a szegénység általánossá vált Lengyelországban a kapitalizmus bevezetése óta, annyira, hogy ma már 23 millióan, a népesség 60 százaléka él a szegénységi küszöb alatt (azaz fejenként havi 175 eurónál kevesebb jövedelemből) (3) – és ennek a drasztikus elszegényedésnek az oka a munkalehetőségek tömeges felszámolása az iparban. A közgazdászok szerint a neoliberális sokkstratégia (4) 1990 és 1995 között az ipari foglalkoztatás több mint 50 százalékát számolta fel, és hatmillió embert tett munkanélkülivé. 1991–92-ben a lengyel GDP meredeken zuhant, és csak tíz év elteltével tért vissza 1989-es szintjére.

Ezt a tömeges ipartalanítást sohasem kompenzálták a külföldi beruházások, amelyekre a lengyel politikai osztály szerette volna építeni az ország fejlődését. Ma a lengyelek csupán kilenc százaléka dolgozik valamelyik multinacionális cégnél. És közben lengyel multinacionális vállalatok nem jöttek létre.. Húsz éven át az aktív lakosság 16-20 százaléka volt tartósan munkanélküli – és 2003-ban, az uniós csatlakozás előestéjén érte el a munkanélküliség a húsz százalékos csúcsot. Az uniós tagság tette lehetővé ennek az olcsó munkaerőnek a tömeges kivándorlását a nyugati, az észak- és dél-európai munkaerőpiacokra. A Bolkenstein-féle direktíva (5) vezérli a hárommilliónyi alkalmi munkás mozgását, miközben két millióan már végleg elhagyták az országot.

Lengyelország úgyszólván semmit nem termel: ezt a gazdaságot Kozlowski és Karpinski professzorok kereskedelmi gazdaságnak nevezik, ugyanis a fogyasztási cikkek 54 százalékát olyan országokból importálja, amelyekbe mára az egész liberális globalizáció kihelyezte termelését: Kínából és Indiából. Miközben a lakosság 16 százaléka a mezőgazdaságból tartja fenn úgy-ahogy magát, a lengyelek 58 százaléka a szolgáltatási szektorban dolgozik. Hogy milyen szolgáltatásokról van szó? Amellett a néhány százaléknyi kvalifikált dolgozó mellett, akik a telekommunikációs technológia nélkülözhetetlen posztjain dolgoznak (a mobiltelefon-hálózat operátoraiként, az internet-hozzáférés szakembereiként, az informatikai szolgáltatók dolgozóiként) – mintegy százezren a nyugati szupermarkethálózatokban és azok felvásárlóközpontjaiban, logisztikai rendszereiben tudtak elhelyezkedni. Karpinski és Paradysz közgazdászok rámutatnak, hogy olyan túlméretezett elosztó láncokkal van dolgunk, amelyek megsokszorozzák a közvetítő elemeket és ezáltal jócskán megemelik az árakat is. Az így közbeiktatódó hollow operations, az üres műveletek rendszere növeli ugyan a bruttó nemzeti összterméket, de nem járul hozzá a lakosság jólétéhez, hiszen semmiféle terméket nem produkál: terepe a reklámtevékenység, a szerencsejátékok, valamint a gazdaság szürke zónájában a nőkereskedelem és a prostitúció. (6)

A kérdés tehát a következő: miből él Lengyelország, milyen forrás teszi lehetővé az ország fennmaradását, miközben lakossága egyre szegényebb? A statisztikai adatok azt mutatják, hogy még mindig, és várhatóan még sokáig Lengyelország régi kincse, a kapitalizmus történelmi nyersanyaga, a szén a lengyel gazdaság devizabevételeinek forrása, ezen kívül kisebb mértékben a réz, a barnaszén, a gépkocsi-, textil- és bőripart kiszolgáló alvállalkozások, valamint az élelmiszeripar. Miközben Lengyelország külkereskedelmi mérlege immár húsz éve negatív, és a nyersanyagok exportja alig kompenzálja a kiesést, egyértelmű a „szolgáltató gazdaság” hazugsága, és az ezt megtoldó uniós szlogennek, a „tudásgazdaságnak” a hamissága, hiszen valójában a legrégibb iparágak tartják még mindig életben a valóságos gazdaságot. A bányaipart ráadásul csak részben privatizálták, mintha az új oligarchia, amely tulajdonképpen ennek jövedelmétől függ, pontosan tudná, mennyire gyenge lenne a maga gazdasági bázisa, ha egyszer csak kicsúszna alóla ez a talaj. (7)

Ami az úgynevezett „tudásgazdaságot” illeti, nehezen titkolható tény, hogy mindenekelőtt a kivándorolt milliók pénze tartja életben Lengyelországot, mint a neoliberális globalizáció többi perifériás országát is. A lengyel emigráció évente húsz milliárd dollárt hoz országának: ez óriási összeg, amely az anyaországba küldött összegeket tekintve a világ diaszpórái között az elsők közé helyezi a lengyelt, a kínai emigráció mellé. A lengyel gazdaság jellemzői hasonlóak a fejlődő országokéhoz (a nyersanyagok exportja, az iparcikkek és élelmiszerek behozatala, erős emigráció és széles körű informális szektor) – hogyan hihetnénk el, hogy a kapitalizmus fejlődést hozhat ennek az országnak?

Hogyan élnek a szegények Lengyelországban?

1991 és 1995 között a borzalmas infláció volt a neoliberális sokkstratégia egyik alapvető eszköze. (8) Betétesek millióinak spórolt pénzét letarolták, de természetesen főként a legszegényebbek szenvedtek attól, hogy néhány hónap alatt az alapvető cikkek ára négyszeresére-ötszörösére nőtt, éppen azok, akik fix jövedelemmel rendelkeztek és az államtól függtek: a nyugdíjasok, a csökkent munkaképességűek, a diákok.

E sorok egyik írója ebben az időben egyetemista volt Varsóban. A tartásdíjtól függtem, amelynek bírósági végrehajtását nehezen sikerült kiharcolnom. Hat hónapig csak egyszer ettem naponta, többnyire az egyetemi menzán, amelyet ekkor még nem privatizáltak. A telefonomat kikötötték, mert képtelen voltam kifizetni számlámat, és harcolnom kellett, nehogy elzárják a villanyt. Napról napra éltem, néhány barátomtól kisebb összegeket kunyerálva, hogy egyáltalán ehessek valamit. Nem vehettem magamnak ruhát – és mindez Lengyelországban történt, ahol a tél öt hónapig tart, és a hőmérséklet nem egyszer mínusz tíz fokig süllyed. Ekkor találkoztam először életemben a koldusok borzalmas látványával. Az első egy egykori vegyipari dolgozó, már nyugdíjas nő volt, aki kétségbeesetten szólított meg az utcán: nem volt miből élnie, mert az infláció végérvényesen felfalta nyugdíját.

Aztán jött a tömeges munkanélküliség, és a szegények sorsa a többség mindennapjává vált. Lehetetlen Lengyelországban havi 175 euróból megélni (ennyi a szegénységi küszöb), és nem felejthetjük el, hogy négymillió lengyel él a létminimum alatt (ez személyenként 380 zloty, azaz 95 euró havonta), és 1,2 millió gyerek éhezik az országban. Az említett három lengyelországi körzet asszonyai ebben az értelemben pontosan illusztrálják, hogy milyen a szegénység Lengyelországban, és hogy mi az oka ennek a jelenségnek. Az említett három városnak ugyanis közös tulajdonsága, hogy részesei voltak a brutális ipartalanításnak már 1991-ben, amikor az iparvállalataik túlnyomó részét felszámolták. Azok a vállalatok pedig, amelyek e század elejéig még fennmaradtak, 2008-tól áldozatul estek a nagy válságnak.

Walbrzych virágzó bányász- és kohászati város volt annak idején, annyira, hogy ide telepítették le a francia kisebbséget – azokat a bányászokat, akik a második világháború előtt a franciaországi bányákba mentek szerencsét próbálni, és akiket 1945–49-ben hazahívott a kommunista rendszer. Ezeknek a francia bányászoknak az unokái a nyomor és a számkivetettség fekete kenyerét eszik. Már 1991–95-ben felszámolták a teljes walbrzychi bányászatot. A Walbrzychban megkérdezett asszonyok mind úgy emlékeztek a kommunista évekre, mint a jólét idejére, különösen, ha apjuk vagy férjük bányász volt. Ezzel kapcsolatban megemlítik elvesztett társadalmi státuszuk büszkeségét.

Krosnóban az üvegipar vállalatai éltették a várost. Sok nő dolgozott itt mindaddig, amíg be nem zártak a gyárak két hullámban: a kilencvenes évek elején és 2008-ban. Más nők a már 1989-ben felszámolt textilipari üzemekben, a lenfeldolgozásban dolgoztak.

Starachowice pedig a Star tehergépkocsik gyártásának városa volt, és számos fűrésztelep volt itt: a kapitalizmus mindezeket a munkahelyeket megsemmisítette. Ennek a körzetnek a gazdasága tipikusan munkás-paraszti jellegű volt: a férfiak és a nők a városban dolgoztak, miközben hozzátartozóik és családtagjaik továbbra is az egy-két hektáros kis gazdaságaikat művelték. A munkások vidéken laktak családi házakban, és hozzájárultak a közös gazdasághoz. A kapitalizmus beköszöntével a nők, akik elsőként vesztették el az állásukat, minden idejükben a család létfenntartását biztosító mezőgazdasági munkát végezték. Manapság a férfiaknak sincs munkájuk, a fiatalok pedig kénytelenek elvándorolni a nagyvárosokba és külföldre.

Walbrzych szegény asszonyai úgy élnek, ahogyan a nők milliói földünk szegény országaiban. A szociális segély összege minimális, úgyszólván említésre nem is méltó: a nők egyike 44 eurót kapott havonta a maga és két gyermeke eltartására. Nem hiszem, hogy bárki is meg tudna élni ennyi pénzből Európa bármely országában. Lengyelországban a szociális segélyezés egyike Európa leggyengébbikeinek. Továbbá, mivel a segélyezés nem központilag szervezett, hanem önkormányzati, így a települések állapotának és politikai akaratának a függvénye. Az asszonyoknak hosszú órákat kell várakozniuk a különböző hivatalokban, valójában koldulni kényszerülnek a sovány juttatásokért, hogy enni adhassanak gyermekeiknek és ruhát vegyenek nekik a turkálókban. Ki kell tölteniük számtalan nyomtatványt, és eleve töméntelen papírt kell magukkal vinniük. Sokszor gorombák velük, diszkriminálják őket, különösen, ha romák, vagy amikor azzal gyanúsítják őket, hogy isznak vagy prostitúcióra adták a fejüket. Egyikük meséli, hogyan tört rájuk a rendőrség az éjszaka közepén, amikor az egyik barátnőjénél húzta meg magát: ellenőrizni jöttek, nem rejteget-e szeszes italt! Ha találtak ilyesmit, a megtorlás kegyetlen volt: a gyerekeket elvették az asszonyoktól, árvaházba vitték, amely semmivel nem jobb azoknál az egészségtelen és rossz állapotú helyiségeknél, ahol ezek a szegény nők meghúzzák magukat.

Többnyire ugyanis képtelenek lakbért fizetni, tartoznak a villany- és gázszámlával. Mivel nem tudják kifizetni tartozásaikat, nem kaphatnak szociális lakást. Mit is tehetnek, beköltöznek az egykori munkások üresen maradt, rozoga, fűtés nélküli lakásainak egyikébe. Az önkormányzatok nemigen toleránsak e szociális hajléktalanokkal: perbe fogják őket, több ezer zlotys büntetéseket zúdítanak a nyakukba. Amikor Walbrzych városa 2009-ben leállította az ottani lakásfoglaló asszonyok áramszolgáltatását, hogy elhagyják nyomorúságos és illegális hajlékukat, e nők fellázadtak, sztrájkolni kezdtek, elfoglalták gyermekeikkel a helyhatóság egyik termét, és addig nem hagyták el a helyszínt, amíg valamilyen lakhatási lehetőséget nem biztosítottak számukra. Először fordult elő, hogy a kevésbé rossz lakáskörülmények közt élők támogatták őket, és ebből a kezdeményezésből született meg Walbrzych lakóinak Bizottsága, egy teljesen önálló, minden politikai mozgalomtól független kezdeményezés. Ez a társadalmi akció tette lehetővé találkozásukat a feminista szociológusokkal is.

A szegénység állandó számolgatással jár: a mindig kevés pénzt szigorúan be kell osztani. Az iskoláztatás költségeit az egész évre kell elosztani, a gyerekek csak cseppenként kapják, ami kell, a villanyszámla csak akkor következik, amikor nyakukon az elzárás. A gyógyszer fontosabb, mint az élelem, mert Lengyelországban a társadalombiztosítás alig fedez valamit, és nem létezik egyetemes betegellátás. A nők egyensúlyoznak szociális segélyek és a baráti-családi kölcsönök között, amelyeket a náluk alig jobb módú ismerősöktől és családtagoktól kaptak (és inkább ezeket fizetik vissza, hogy megőrizzék a segítő kapcsolatokat). Néha akad kisebb-nagyobb alkalmi munkájuk is. Van, amikor az asszonyokat arra buzdítják, jelentkezzenek valamelyik munkaerő-toborzó ügynökségnél, amely a speciális gazdasági zónában működő nyugati cégeknek keres munkaerőt. Ezeknél a cégeknél a nők a szociális segély összegénél alig magasabb, vagyis nevetséges bérért dolgoznak, sokszor feketén. Mivel tartós munkalehetőségek egyáltalán nincsenek, a meglévők többnyire ideiglenesek, a bérek pedig nyomorúságosak: legfeljebb 800 zloty, vagyis 200 euró, ami édeskevés egy család megélhetéséhez. A munkafeltételek igen kemények, a higiéniás és biztonsági normákat nem tartják be, szakszervezet nincs, és ez különösen igaz Walbrzych speciális gazdasági zónájára.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy jó néhány nő beteg és csökkent munkaképességű: hátfájdalmak, tüdő- és szívproblémák, visszérgyulladás, ízületi kopás, nőgyógyászati problémák, rák – a betegség egész életüket beárnyékolja. Azok is, akiknek nincs semmilyen krónikus betegségük, télen az elégtelen fűtés következményeitől szenvednek: egy meghűlés, tüdő- vagy torokgyulladás katasztrófába sodorhatja családjukat, mert az orvosi kezelés nem ingyenes. (9) Sok a beteg, csökkent munkaképességű férfi is a nehéz munkák és a drága gyógykezelések miatt. Az asszonyok gondozzák, kezelik őket, és ügyeskednek, hogy előteremtsék a gyógyszerek árát. Sok férfi munkanélküli, részeges és erőszakos, az asszonyok nem számíthatnak rájuk, inkább védelmet kell keresniük előlük. A szegénység pokla: a hiányos és elégtelen táplálkozás, a fűtetlen és egészségtelen lakás, a stressz és a félelem legyengíti a szegény sorba jutott nőket. Jellemzően előbbre veszik gyermekeik szükségleteit a magukénál. Gondosan ügyelnek a gyerekek iskolai feladataira, mindent megtesznek, hogy ne maradjanak ki. De hogyan lehet úgy tanulni, hogy a gyerek gyomra üres?

Arra a kérdésre, mi segíthetne helyzetükön, a nők mindegyike azt válaszolja: „tartós munkalehetőség, a megélhetést fedező bérrel.” Nem lehet becsapni őket a „munkaerőpiaci reintegrációt” segítő álintézkedésekkel. Jól emlékeznek arra, hogy a kommunista időszakban jobb volt a helyzetük, még a legelesettebbeknek, a roma nőknek is, és mindez a biztos munkalehetőségnek volt köszönhető. Rengeteg vállalat foglalkoztatott nőket, sokan szakmunkások lettek, néhányan diplomát is szereztek. A kevésbé kvalifikáltak a városi intézményekben dolgoztak, kertészkedtek, takarították az utcát, rendben tartották az üzemeket. Igen, a munka hiányzik, a munka a kulcsa annak, hogy kikecmeregjenek a szegénységből. A munkaképes nők bölcsődéket, óvodákat is követelnek, hogy meg legyen oldva gyermekeik felügyelete, amíg ők dolgoznak. Jellemző módon Walbrzych-ban már csak két közösségi bölcsőde működik, a többi 26 magánjellegű. A közösségi bölcsődék hálózatát, amely a kommunista rendszerben lehetővé tette, hogy a nők dolgozzanak, teljesen felszámolták, és ennek árát ma a szegénységbe süllyedt nők fizetik meg. A beteg, munkaképtelen asszonyok ingyenes ápolást és gyógyszerellátást is követelnek, állandó, garantált juttatásokat, amit ők a joguknak tekintenek. A vidékiek, főleg a falusiak pedig a kapitalizmus által felszámolt közösségi közlekedés visszaállítását kérik. Munkába járni, ügyet intézni, akár a szociális juttatásért elmenni is igen bonyolult busz- vagy vonatjáratok nélkül.

Hogyan maradhatunk életben ekkora szegénységben?

Ebben a kétségbeesett helyzetben a kérdés inkább az: hogyan tartják magukat a felszínen ezek az asszonyok? A válasz: kölcsönös szomszédi segítségnyújtással. A családon belül is működik ez: az anyák segítik gyermekeiket, a lányok sokszor anyjukkal közös háztartásban élnek, összeadják, amijük van. Starachowicében sajátos, életkorok szerinti munkamegosztás segíti a mindennapokat: jellemzően az idősebb asszonyok foglalkoznak a gyerekekkel, a 40-60 évesek végzik a kerti munkát és viszik a terményeket a piacra, a fiatalabbak pedig, a diákok is, a városba járnak dolgozni, hogy ki tudják fizetni a számlákat. Fontos, hogy legyen hivatalos jövedelem is a családban, ugyanis csak a munkabér révén juthatnak a nélkülözhetetlen hitelhez, amiből megvásárolhatják a háztartási gépeket, felújíthatják a bútorokat vagy elvégezhetik az elkerülhetetlen ház környéki javításokat. De a hitel egyben csapda is: ha az alkalmi munkának vége, a számlák maradnak. Mégis, a hitel az egyetlen módja, hogy az asszonyok javítsanak a körülményeiken, vagy beruházzanak például egy számítógépbe, ami a gyerekeknek a tanuláshoz kell. Egyes családok még az iskolai felszerelést, a tankönyveket is kölcsönből fizetik, mert ezeket nem biztosítja az iskola Lengyelországban.

Starachowice asszonyai azt mondják, a helyzetük jobb, mint másoké, mert van földjük: ez az 1945-ös kommunista földreform utolsó maradványa, ekkor osztották fel a parasztság körében az arisztokrácia és az egyház birtokait. De a világpiaci árak és a Közös Agrárpiac korában, amely a nagybirtoknak kedvez, nem lehet már megélni a mezőgazdaságból, még a 15-20 hektáros gazdaságból sem: sok asszony és lány vállal külföldön mezőgazdasági idénymunkát. A naponta akár 15 órát is dolgozó nők túlhajtják magukat és kimerülnek: az állatok ellátása, a kerti és mezei munka, az adminisztratív teendők, a háztartás, a gyerekek, a betegek, az öregek ellátása… ezen kívül a ház környéki karbantartási munkák, férfi nélkül. Ezeknek az asszonyoknak nincs magánéletük, szabadidejük, nem jutnak hozzá a kultúrához. A könyvtárhálózat, a kultúrházak, ahol össze lehetett jönni és pihenni, társasági életet élni – mindez csak régebben létezett, mára megszűnt. A nők egészségi állapotát ez a kimerültség határozza meg: óriási nyomás alatt élnek, az állandósult fáradtságnak olyan állapotában, amely lehetetlenné teszi hosszabb lélegzetű tervek valóra váltását.

Walbrzych szegény asszonyai tehát csak a kölcsönös segítségnyújtás révén tudnak még mindig életben maradni, nem egyszerűen a család segítsége, hanem a szomszédok és barátok támogatása révén. Az egyik szomszéd, aki tudja, hogy a szomszédasszonynak nincs miből ebédet főznie, megosztja vele alig valamivel tömöttebb bevásárlószatyrát. A másik magához veszi hajlék nélkül maradt barátnőjét és gyermekeit egy már túlzsúfolt lakásba. És az a szomszéd, aki mindenkit, és mindenkinek a nehézségeit ismeri, segít, ha kell: elvégzi a ház körüli javításokat, őrzi a gyerekeket, előkerít téli holmikat. A kapitalista Lengyelországban, mint mindenütt a világon, a szegények segítenek a többi nyomorultnak. Távolról nézve úgy tűnhet, hogy a lengyel társadalom egésze az egyéni fogyasztás önzésének mámorában él. De ez a kép csupán csak egy része a valóságnak, és a kölcsönös segítség informális hálózatainak erősítésével elterjedhetne az a civil magatartás, amely felveszi a harcot a kapitalista rendszerrel. A walbrzych-i asszonyok lázadása idején a hajléktalanná vált nők borzalmas helyzetét ismerő polgárok hozták létre megsegítésükre a Lakók Városi Bizottságát.

Az első ilyen politikai lázadás annál is fontosabb, mert a szegénységben tengődő nők jellemzően ki vannak zárva az állampolgárok köréből. „Semmik vagyunk. Mi nem számítunk” – mondják mély kivetettségükben. És hozzáteszik: „Van egyáltalán valaki, aki meghallja a szavunkat?” A szegénység politikai trauma, kizárattatás az emberi közösségből. Fontos megjegyezni, hogy ezek a szegény asszonyok nem kapnak segítséget a karitatív társadalmi szervezetektől, és a katolikus egyháztól sem, amely pedig politikailag és társadalmilag nagyhatalom Lengyelországban. A nők határozottan állítják, hogy nem kapnak efféle támogatást. Lehetséges, hogy kerülik az egyházat, nehogy el kelljen viselniük a megalázó kirekesztést, amely azért várna rájuk, mert elváltak, egyedül élnek, férfiak nélkül – az Egyház szerint bűnös az életformájuk. A lengyel katolikus egyház a maga szociális tevékenységét úgy állítja be, mint politikai hatalmának egyik igazolását, de a walbrzych-i asszonyok története azt mutatja: nem biztos, hogy helyes és hatékony, hogy az állam alvállalkozásba, az egyház kezébe adja a szociálpolitikai feladatokat. A jótékonykodás nem adhatja vissza ezeknek az embereknek az állampolgári státuszát, amit bedarált a kapitalizmus. A kapitalizmus rendszere csupán egy vékony felső rétegnek kedvez, és semmibe veszi a nagy többséget.

Mi a megoldás?

A megoldás útját Lengyelország szegény asszonyai maguk fogalmazzák meg: csak a biztos munka, a megélhetést biztosító munkabér képes visszaadni az embernek állampolgári létét. Egy biztos munkalehetőséget nyújtó foglalkoztatási rendszer persze megköveteli a húszéves kelet-európai politika felszámolását: vissza kell hozni a külföldre telepített iparágakat, támogatni kell a családi alapon működő paraszti gazdálkodást, létre kell hozni a szociális és családi juttatások valódi rendszerét, amely tisztességes életet biztosít mindazoknak, akik már nem képesek dolgozni. Tegyük hozzá, hogy biztosítani kell az egészséghez való valóságos jogot is, az egészségügyi közszolgáltatásokhoz való ingyenes hozzáférést, és egy, a kisgyermekkortól működő iskolarendszert, amely ingyenes étkezést és egészségügyi ellátást nyújt a gyermekeknek. Újra szociális lakásokat kell építeni, működtetni az olcsó közösségi közlekedést, és a legszegényebbek által is igénybe vehető művelődési formákat. Ez a politikai elképzelés természetesen megköveteli a gazdagsági eszközök másféle elosztását: azt, hogy az új burzsoázia és a katolikus egyház fizessen jövedelemadót és vagyonadót, tehát tulajdona, birtokai után is; feltételezi a közvagyon bizonyos részeinek újraállamosítását, többek közt azokét, amelyeket maffiaszerűen privatizáltak, vagy jogtalanul odaajándékoztak az Egyháznak és a nyugati multiknak. Nem valószínű, hogy a mai uralkodó elit megvalósítaná ezt az elképzelést, ezért nélkülözhetetlen, hogy maga a nép vegye kézbe saját érdekeinek védelmét: az 1980-as Solidarnosc-hoz hasonló politikai mozgalom kell. Egy olyan megmozdulás, amely csak mély tömegharagból, a szó felszabadulásából fakadhat – csak ez semmisítheti meg a kapitalizmus okozta traumát.

Monika Karbowska

Sipos János

(1Katarzyna Gawlicz, Marcin Starnawski, Raport z badan lokalnych w ranach projektu Think Tank Feministyczny, 2009, Kobiety i ubóstwo. „Czy któs nas slyszy?” [Helyi tanulmányi jelentés, 2009, Feminista Think Tank: A nők és a szegénység. „Hall minket egyáltalán valaki?”]; Warunki zycia kobiet w gospodarstwach domowych o niskich dochodach na obszarach wiejskich wojewodztwa swietokrzyskiego [Az alacsony jövedelmű nők életviszonyai a swietokrzyskai vajdaság falusi körzeteiben]; Malgorzata Maciejewska, Wstepny raport z badan 2010, Odzyskac obywtelstwo. Kobiety i warunki zycia w Walbrzychu [Visszanyerni az állampolgári státust. A nők és életviszonyaik Walbrzych-ban]. E dokumentumokat a Rozgwiada baloldali feminista honlapon publikálták, az alábbi alcímen: Podmiot – Kobiety zyjace w ubostwie [Téma: a szegénységben élő nők].

(2Lásd elsősorban a Karpinski professzor által szerkesztett fejezeteket: Polska gospodarka w dwudziestoleciu [A lengyel gazdaság az utóbbi húsz évben], valamint Karpinski és Paradzysz, Rozwój spoleczno-gospodarczy Polskiw latach 1989–2009 w swietle statystyki, [Lengyelország társadalmi és gazdasági fejlődése 1989 és 2009 között a statisztikai adatok fényében] in Konserwatywna modernizacja, dwudziestlecie polskich przemian [A konzervatív modernizáció. Húsz év lengyel átalakulása], Instytut Nauk Ekonomicznych PAN (megjelenik 2011 márciusában).

(3Lásd Karpinski idézett művében. Azaz 700 zloty alatt. 1989-ben a lakosság 14 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt.

(4Naomi Klein elemzése szerint, a mai neoliberális politikai intézkedéseket „sokkszerűen” vezetik be, vagyis különleges helyzetekhez, „sokk” állapotokhoz kötik. A társadalom emiatt nem képes védekezni. Ilyen „sokk” helyzet volt a rendszerváltás, a különböző adósság válságok Ázsiában és Latin-Amerikában, Irak megtámadása, stb. La stratégie du choc ou une démocratie du désastre, Actes Sud, 2008. (The Shock Doctrine – The Rise of Disaster Capitalism, Sokk doktrína –a katasztrófa kapitalizmus eredete – magyarul a könyv nem jelent meg)

(5A szolgáltatások szabad áramlásának szabályozását 2006-ban fogadta el az Európai parlament. E szabályozás nagyon hátrányosan érinti a kelet-európai kivándorlók munkafeltételeit és jövedelmét Nyugat-Európában.

(6Karpinski, Karpinski és Paradysz idézett műve.

(7A sziléziai szénipari vállalatok bányászai sikeresen szembeszállak a magánosítással és a bányabezárásokkal, de nincs beleszólásuk az Állami Bányaipari Társaság oligarchikus és maffiaszerű vezetésébe. Egy másik példa: hosszú politikai harc kísérte a privatizáció idején a KGMH, a rézbányászati társaság ügyét, a hatalom emberei azon kaptak össze, ki teszi rá a kezét az igazgatótanácsra. De számos más bányaipari vállalatot egyszerűen felszámoltak mindenféle gazdasági elemzés nélkül, szimpla politikai döntés alapján. Ez történt például a Tarnobrzeg melletti machówi kénbányával és feldolgozóüzemével 1993–95-ben, ahonnan 15 ezer ember került az utcára, és egy egész körzet indult hanyatlásnak.

(8Naomi Klein, La stratégie du choc, Actes Sud, 2008.

(9A lengyelek 33 százaléka nem engedheti meg magának a megfelelő téli fűtést.

Megosztás