hu | fr | en | +
Accéder au menu

Jobbra át – sikeres amerikai választási stratégia

Két évvel a demokrata siker után a félénk és elégtelen gazdaságélénkítési program és a kiegyezés keresése elkedvetlenítette Barack Obama választóit: többet vártak tőle. A jobboldalon pedig a fanatikus ellenállás tovább tartja magát, az elnököt „szocialistának” és „kétes amerikainak” tartják. Az életszínvonal csökkenése és a munkanélküliség megerősítette ezt a jobboldali szárnyat, amely mára az elnök legelszántabb ellenfelévé nőtte ki magát.

JPEG - 196.2 kio

Ki (mi) az Egyesült Államok legveszedelmesebb ellensége? A kérdés tavaly nyáron élénk vitát váltott ki az amerikai jobboldal két hangadója között. Bill O’Reilly, a Fox News egyik legnézettebb műsorának vezetője tartja magát a várható válaszhoz: az al-Kaida. A Bush-kormányzat idején a civilizációk összecsapása köré szerveződött az amerikai konzervatívok világnézete. Amikor például az illegális bevándorlás foglalkoztatta őket, azon aggodalmaskodtak, vajon Oszama bin Ladennek hány híve keveredhet a chicagói szállodák portásai és az iowai húsipari munkások közé. Bill O’Reilly kollégája és riválisa a Fox Newsnál, Glenn Beck, szokatlanabb álláspontot képvisel: nem a dzsihádisták azok, akik „országunk elpusztítására törekszenek”, hanem „a kommunisták”. Beck és a hozzá közel álló populista Tea Party aktivistái szerint a terrorizmus sokkal kevésbé jelent közvetlen veszélyt, mint a szocializmus.

Márpedig a vörös veszedelem feltételezése sokkal inkább emlékeztet a hidegháborús időszakra, mint a szeptember 11. utáni évekre. Újbóli felidézése eléggé meglepőnek tűnik a baby boom nemzedékéhez tartozó újságíró szájából. Beck még meg sem született, amikor 1963-ban Eisenhower volt elnök mezőgazdasági minisztere, Ezra Taft Benson úgy kommentálta Hruscsov ígéretét – folyamatosan táplálja szocializmussal Amerikát –, hogy egy nap (a beszédet gyakran idéző Beck szerint ma) az ország a Kreml uralma alatt találja magát. A szovjet blokk összeomlott, de a Tea Party hívei ma is a Demokrata Pártba beépült kommunista ügynökök leleplezésén fáradoznak. Az Amazon bestsellerlistáján a legkeresettebb politikai tanulmány az ultrakonzervatív osztrák közgazdász, Friedrich Hayek műve, az Út a szolgasághoz. Egy ismert rádiós műsorvezető, Rush Limbaugh egyenesen arra szólítja fel hallgatóit, legyenek éberek, figyeljék a „Vlagyimir Putyint szolgáló kommunista kémeket”.

De miért éppen a kommunizmus? És miért most? A dzsihádisták által megölt több ezer amerikai halála ürügyén kialakult iszlámfóbiával ellentétben napjaink antikommunizmusának nincs tényszerű alapja. Nemcsak nem bolsevikok vezették a repülőgépeket a World Trade Centernek, szinte alig maradt kommunista egész Amerikában, sőt az egykori Szovjetunió területén is csak maroknyi. Olyannyira, hogy ha létezik egyetértés Putyin és Barack Obama között, az a „szabad vállalkozás szelleme” iránti lelkesedés, amelyről az orosz miniszterelnök éppen Davosban tett tanúbizonyságot. A zsidók nélküli antiszemitizmushoz hasonlóan a kommunisták nélküli antikommunizmus ma mégis kulcsszerepet játszik a politikai jobboldalon, különösen az anti-neoliberálisnak nevezhető jobboldalon belül.

Glenn Beck pályája részben magyarázatot ad erre az anakronizmusra. Életrajzírói szerint szülei az 1970-es évek végi recesszió okozta stressz miatt váltak el. Első rádiós sikerét az 1982-ben megkezdett dereguláció után az állomások között indult népszerűségi versenynek köszönhette. A következő időszakban váltakozó sikerei és kudarcai a piac törvényeinek mind erősebben alárendelt audiovizuális ipar elaprózódásával esnek egybe. Első politikai keresztes hadjáratai előtt Beck főleg kifinomult marketingérzékével tette ismertté magát. Ellenségei szerint konzervatív véleményeiből feltűnően hiányzik a meggyőződés – mintha ez sem lenne több marketingeszköznél.

A marketing bizony – miként az elmúlt három évtizedben kiderült – már önmagában politika. Beck valójában a neoliberalizmus gyermeke, aki a kommunizmus összeomlásának idején vált nagykorúvá és kiválóan megél a mai nagy válság közepette a már eltűnt fantom újbóli felidézéséből. Többmilliós közönségével azt vallja, hogy jelenlegi problémánk nem a kapitalista rendszer diadalának, hanem a kommunizmus visszatérésének tudható be. És ezt a visszatérést nyilvánvalóan „a bevándorlók és a szocialisták” – nem a repülőn ülő szaúdik, hanem a gyalog érkező mexikóiak – idézték elő.

Ez az érvelés érhető tetten a Tea Partykon, amelyeken a résztvevők az „Obamacare”-t, vagyis az amerikai elnök által nagy nehezen végigvitt egészségügyi reformot és a gyógyászat állítólagos „szocializálódását” kárhoztatják, miközben követelik a Medicare, az idősek számára államilag garantált egészségvédelem fenntartását. „Udvariasan elmagyaráztam nekik, hogy az egészségbiztosításokat az állam fedezi – jegyzi meg Bob Inglis republikánus szenátor. – De ők erre oda sem figyelnek.” Ez az elvakult hozzáállás könnyen magyarázható: a Tea Partyk hívei azt látják, hogy a Medicare és az állami nyugdíjrendszer bajban van, az viszont elkerüli a figyelmüket, hogy ezeket a szervezeteket a burkolt privatizáció és a forráshiány juttatta a szakadék szélére. Vagyis azt akarják, hogy mentsék meg őket egyrészt a neoliberalizmustól (ne vesszen el a Medicare), másrészt a szocializmustól (szűnjön meg az Obamacare).

Határőr vagy munkaközvetítő iroda

A kommunizmusnak persze nyoma sincs az Obama-kormányzat bevezette egészségbiztosításban, ahogy a bevándorlásra vonatkozó törvénykezésben sem. Sőt, a Tea Party aktivistáival ellentétben, a chicagói iskola közgazdászai a határnyitást a szabadpiaccal azonosítják, és szerintük nem a bevándorlás, hanem a bevándorlás kontrollja az, ami egyfajta szocialista tervgazdálkodással rokonítható. A liberálisok arra is rámutatnak, hogy pusztán gazdasági szempontból nézve az illegális bevándorlás már csak azért sem gyanúsítható kommunizmussal, mert „sokkal jobb választ ad a piaci viszonyok alakulására, mint a legális bevándorlás” és „egyszerre hasznos az Egyesült Államokban dolgozni kívánóknak és a rugalmas, olcsó munkaerőt kereső munkaadóknak”. Ebben az értelemben amikor Glenn Beck a Tea Party egyik kedvenc szlogenét hajtogatja („Igen a bevándorlásra, nem az illegális bevándorlásra”), sokkal inkább a tiszta neoliberalizmussal száll szembe, mint a kommunizmussal. Vagyis az, amit a Tea Party a kapitalizmusra leselkedő legnagyobb veszélynek tekint, nem más, mint a kapitalizmus...

Természetesen senki sem támogatja az illegális bevándorlást. Ez a követelés egyébként is önellentmondásos lenne, a következetesség inkább a határok szabad megnyitásának követelését kívánná. Ám egy elvileg abszurd állásfoglalás politikai szempontból igenis értelmet nyerhet. Mind George W. Bush, mind Barack Obama kormányzatának bevándorláspolitikája ugyanis olcsó munkaerőt igyekezett adni a munkaadóknak, miközben ugyanezt a munkaerőt illegális volta miatt elítélte – márpedig éppen ez a jellemzője okozza olcsóságát.

Így hát az illegális bevándorlás kezelésének amerikai módja – beszélj úgy, mint egy határőr, cselekedj úgy, mint egy munkaközvetítő iroda – jelentős mértékben járul hozzá a javak újraelosztásában (felfelé). A határok lezárása korlátozta a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződését, a tőke és a munkaerő újkori mobilitása viszont az ellenkező hatást váltja ki. Egyre inkább nomád életmódot folytató alkalmazottak, egyre szabadabban mozgó tőke és a mozgásokat felgyorsító dereguláció jellemzi a neoliberalizmust, amely David Harvey szavaival a növekvő társadalmi egyenlőtlenséget tette meg „projektje tartópillérévé”.

Nem különösebben meglepő tehát, hogy az Egyesült Államokban mindinkább aggódnak, legalábbis azok a dolgozó osztályok, amelyek egyre kisebb mértében férnek hozzá a nemzeti vagyonhoz. A Reagan-korszak elején a népesség 80 százalékát kitevő szegények és középosztálybeliek a nemzeti jövedelem 48 százalékában részesültek, ma már ez az arány csak 39 százalék.

Glenn Bleck és a Tea Party felháborodása ettől még nem kevésbé lesz furcsa. Hívei többnyire az amerikaiak leggazdagabb 20 százalékéból kerülnek ki, pedig nekik sosem volt rossz üzlet a neoliberalizmus. Márpedig az ő jólétük egyik rugója az illegális bevándorlás. Azt már megszoktuk, hogy a szegények szembekerülnek egymással, ellenben az igencsak ritka látvány, hogy a gazdagok – az utcán! – tiltakozzanak a jólétüket megalapozó politika ellen.

Ez a jelenség csak látszólag megmagyarázhatatlan. Igaz, a nemzeti jövedelemből a legtehetősebb 20 százaléknak jutó rész az elmúlt három évtizedben folyamatosan nőtt, amit inkább jó hírként kellene értékelnie az olyan politikai erőnek, amely a kompetencia megjutalmazása és a lappangó szocializmus elutasítása nevében látja igazoltnak az egyenlőtlenséget. Rossz hír viszont, hogy ez a növekedés főleg az elit csúcsának profitált. 1982-ben Amerikában a leggazdagabb 1 százalék a nemzeti jövedelem 12,8 százalékát zsebelte be, ám 2006-ban már a 21,3 százalékát, vagyis közel a kétszeresét. Ugyanezen időszakban a leggazdagabb 20 százalék számára 39,1 százalékról „csak” 40,1 százalékra nőtt a tortaszelet. Amennyiben tehát veszélynek tekintjük a bevándorlást, a Tea Party nem teljesen téveszti el a célpontot: hívei érzik, hogy az életmódjukat megalapozó szerkezeti egyenlőtlenségek már meghaladják érdekeik szintjét. A kapitalizmus nyertesekké tette őket, most meg fennáll a veszély, hogy vesztesekké válnak.

Ez a helyzet szülte az amerikai politikában megszokottnál még meglepőbb, ugyanakkor tulajdonképpen érthető antielitizmust. A Republikánus Párt milliomosai általában úgy állítják be magukat, mint akik közelebb állnak a néphez, mint a Demokrata Párt milliomosai: felveszik a cowboycsizmát, elítélik az abortuszt, és megállás nélkül Jézust emlegetik. Ám ebben az évben a New Yorkban, Delaware-ben és Alaszkában tartott előválasztások megmutatták, hogy Jézus már nem elegendő. Így például a Tea Party jelöltje, Christine O’Donnell nem csak erős keresztény hitének köszönhetően előzte meg republikánus riválisát Delaware államban, noha valóban erős adukat tartott a kezében ebben a tekintetben (korábban a Savior’s Alliance for Lifting the Truth Ministry evangélikál vallási közösség igazgatója volt, amely a szexuális önmegtartóztatást prédikálja és elátkozza a maszturbálást). Győzelmét elsősorban a „vezető osztályt” támadó beszédeinek köszönheti. „Az elit nem ért meg minket, őrültnek tart bennünket. De mi vagyunk a nép!” – kiáltotta nemrég egy politikai nagygyűlésen, ahol tapsvihar fogadta szavait. S a gazdag republikánusok után nekirontott a gazdag demokratáknak is, és önmagát az egykori elnökjelölttel, John Kerryvel hasonlította össze, akit azzal vádoltak, hogy el akarta kerülni 7 millió dollár értékű új jachtja után kiszabott adó megfizetését. „Nekem sosem volt kimagaslóan fizetett állásom, sem szolgálati autóm. Sosem próbáltam eldugni a jachtomat, hogy kibújjak az adófizetés alól. És biztos vagyok benne, hogy ti sem.”

Milliárdosok finanszírozzák a populistákat

Persze az, hogy Christine O’Donnell a jómódú politikusok kigúnyolásával vonzza magára a választók figyelmét, nem jelenti azt, hogy a helyükben jobban teljesítene, amennyiben bekövetkezne ez az igencsak valószínűtlen fordulat. A Tea Party finanszírozását máris olyan milliárdosok állják, mint David Koch, aki a „mi, a nép” érdekeit legutóbb azzal védte, hogy Észak-Karolinában elbocsátotta 118 alkalmazottját. Ám bármennyire is bizarrnak tekintjük a Tea Party gazdagellenes kirohanásait és nem osztozunk a bevándorlás elleni felszólalásaiban, e mozgalom olyan ellenérzésekre épít, melyek politikai értelemben sokkal érdekesebbek, mint a republikánus és demokrata gépezetek már megszokott szlogenei.

Az amerikai népesség-nyilvántartó hivatal nemrég adta közre, hogy az országban 44 millióan élnek a szegénységi küszöb alatt, miközben a népesség 1 százaléka birtokolja a nemzeti jövedelem felét. Igazán érdekes fejlemény lenne az Egyesült Államok politikatörténetében, ha színre lépne egy olyan párt, amely úgy vitatja el a gazdagok kiváltságait, hogy közben nem teszi felelőssé a szegényeket a szegénységükért.

* A szerző a University of Illinois at Chicago (UIC) irodalomprofesszora, a The Trouble with Diversity című könyv szerzője.

Walter Benn Michaels

Bayer Antal

Megosztás