Értelmiség és társadalmi átalakulás – „elkötelezettség”

Kategória: 2011. január
Írta: Pierre Rimbert
Találatok: 7012
A jólét kiterjesztése helyett súlyos gazdasági válságba sodródtak az ún. fejlett országok.  Válaszul egyre több a tömegtüntetés és szaporodnak a tudományos elemzések. A tüntetések és az elemzések között azonban már nincs a társadalom politikai átalakítását célzó közös pont. Pedig az elkötelezett értelmiségiek nem tűntek el a történelem süllyesztőjében. Mit csinálnak? Az egyetemeken és a kutatóintézetekben, vagyis a tanulás időszakában és a munkahelyeken összeegyeztethető-e a tudomány és az aktív társadalmi szerepvállalás?

selcuk_janEmberektől feketéllő utcák, erélyes jelszavak, magasba emelt öklök, a szakszervezeti vezetőséget kikerülve aktivizálódó tagság. A nyugdíjreform elleni 2010. őszi társadalmi küzdelem talán még több tüntetőt mozgósított, mint az 1995. novemberi–decemberi tömegmegmozdulások. Csakhogy jelenleg a hatalommal, illetve az utcával szövetséges két értelmiségi blokk között nem alakult ki nyilvános vita. Ehhez képest tizenöt évvel ezelőtt…

A Gare de Lyon zsúfolt előcsarnoka, transzparensek, egy halk szavú szónok felé forduló arcok. Pierre Bourdieu szociológus beszél a vasutasokhoz. „Azért vagyok itt, hogy kifejezésre juttassam támogatásunkat mindazoknak, akik három hete harcolnak fontos civilizációs vívmányaink, a közszolgáltatások megmaradásáért.” Nemzetközi hírnevű francia értelmiségi a munkások oldalán? Az 1970-es évek óta ez nem mindennapi jelenet. Az 1995. december 12-i kedden kétmillió tüntető vonult fel Alain Juppé miniszterelnök társadalombiztosítási és nyugdíjreformterve ellen. A sztrájk olyan légkört teremtett, ahol addig egymással ismeretlenek együtt fejezték ki közös követeléseiket. Ismét aktivizálódtak azok a munkavállalók, akikről a filozófusok, az újságírók és a politikusok azt hitték, hogy az 1980-as évek iparleépítésekor végleg eltűntek színről. És ismét aktivizálódtak a rendszerkritikus értelmiségiek is, akik úgy döntöttek, eszmei harcot vívnak gazdasági és társadalmi téren.

Ekkor lebbentette fel a fátylat a francia értelmiség megosztottságáról két, egymással ellentétes hangvételű petíció. Az első, A társadalombiztosítás mélyreható reformjáért című üdvözölte a Juppé-tervet, amely „a társadalmi igazságosság felé halad”; aláírói az Esprit folyóirat holdudvarból, a Saint-Simon Alapítvány környezetéből és a CFDT szakszervezet (Demokratikus Francia Munkaszövetség) köreiből kerültek ki. Általában abból a régi baloldalból, amely újabban a piaci értékek mellé zárkózott fel. A sztrájkolókat támogató értelmiségiek felhívása pedig kutatókat, egyetemi oktatókat, szakszervezeti és egyesületi aktivistákat tömörített, olyan csoportokat, amelyek addig semmilyen kapcsolatban sem álltak egymással s most széles körű tiltakozó mozgalomban egyesültek.[1]

Tizenöt esztendővel Pierre Bourdieu vasutasokhoz intézett beszéde után hogyan alakul a kapcsolat Franciaországban a tiltakozó értelmiségiek, az értelmiséget foglalkoztató intézmények és a társadalmi mozgalmak között? A könyvesboltok polcain, a konferenciák résztvevői között, a társadalomtudományi szemináriumokon láthatólag két, egymással ellentétes mozgalom van jelen. Az egyik oldalon a kritikai gondolat kristályosodik ki és válik mind erőteljesebbé, a másik oldal viszont specializálódik, és főleg az egyetemi oktatók igazodnak mind jobban az érvényben lévő normákhoz.

Az 1995-i tüntetések nyomán egy sor, új, független könyvkiadó látott napvilágot: Raisons d’Agir (1996), Agone (1997), La Fabrique, Exils (1998), Max Milo (2000), Amsterdam (2003), Les Prairies ordinaires (2005), Lignes (2007) stb. Legalább harminc kiadó népszerűsíti a rendszerkritikai könyveket.[2] Az eltéréseken túl a listán szereplők közös jellemzője a fordítások fontossága. A gyakran pénztelen kiadók makacssága nélkül a nagy kiadók által tegnap még mellőzött munkák franciául továbbra is elérhetetlenek lennének, például Howard Zinn történész és Noam Chomsky ma már széles körben terjesztett könyvei. De így van ez ama kulturális, történeti és szociológiai elemzésekkel is, amelyeket az 1960-as, 1970-es években a brit „újbaloldal” (Stuart Hall, Raymond Williams, Perry Anderson) készített. Ide tartoznak továbbá Giovanni Arrighi közgazdász vagy David Harvey geográfus neomarxista művei, a nemekről, a szexualitásról és a domináns identitásokról szóló tanulmányok. És ne feledkezzünk meg az újonnan közismertté váló nevekről sem: Judith Butler, Michael Hardt, Toni Negri, Slavoj Žižek stb. Mindeközben féltucatnyi – egyik-másik nagyobb kiadókhoz kötődő – kritikai folyóirat publikál, nyilvános vitákat szervez, biztosítja e szövegek franciaországi meghonosodását.[3] E szerzők és kommentátoraik közös vonása, hogy szinte mindannyian a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgoznak.

Ahogy Perry Anderson brit történész fogalmaz, „a marxizmus válsága lényegében dél-európai jelenség volt. […] Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban, a Német Szövetségi Köztársaságban és a skandináv országokban nem léteztek a háború utáni időszakban erős várakozásokat és reményeket ébresztető kommunista tömegpártok.”[4] Miközben az 1970-es évek közepén számos francia marxista megtagadta addigi nézeteit, a többségükben brit és amerikai egyetemi oktatók – mindenekelőtt a New Left Review körül tömörülve – megvetették egy megújult, de az akadémiai elefántcsonttornyokba zárkózott marxizmus alapjait. Műveik lefordítása sohasem volt könnyű.

1997-ben a Gallimard kiadó La bibliothèque des histoires (Történelmi könyvtár) című könyvsorozatának főszerkesztője, Pierre Nora azzal magyarázta Eric Hobsbawm brit történész A szélsőségek kora című könyve megjelentetésének elutasítását, hogy a szerző – enyhébb formában, de – még mindig „ragaszkodik a forradalom ügyéhez”.[5] „Franciaországban jelenleg ezt rosszul fogadják. Nincs mit tenni, ilyen az olvasói közeg”[6] – tette hozzá.

Ám a kapitalizmus megrázkódtatásaival és a nemzetközi alterglobalista mozgalom felvirágzásával az 1980-as évtizedben a jobboldal felé kilengett ideológiai inga[7] újra átlendült. Az idők változtak, a harcok pedig meghozták a gyümölcsüket, s olykor bizonyos kereskedők le is szakajtották azokat. A független kiadók gondozásában megjelent, kritikus és igényes művek kereskedelmi sikere felkeltette a „nagy kiadók” vezetésének figyelmét is. A kritikus elemzés olyan piaci rés, amelyre érdemes volt ráhajtani, újabb és újabb sorozatokat elindítani és megnyerni az aktivisták figyelmét (és pénztárcáját). Az idők jeleként a Le Monde des livres – amely oly nagy találékonyságot tanúsított a Raisons d’Agir első sikeres aktivista könyvsorozatainak elhallgatásában – 2010. november 26-án címlapját a „lázadó írásoknak” szentelte és a forradalmi stílust ünnepelte. A tegnap még kis példányban megjelenő és partvonalra szorított elemzés a média hatalmáról, a túlburjánzott pénzügyekről, a nyugati világrend válságáról mára keresett és nyereséget hozó kereskedelmi műfaj lett.

Vonzás és taszítás bűvkörében

Az 1930-as évek elején Paul Nizan egy „házőrző kutyákkal” benépesített konzervatív egyetemről írt.[8] Az 1960-as és 1970-es évek radikális forrongása közepette úgy tűnt, a társadalomtudományok, a társadalomkritika és a forradalom kéz a kézben haladnak. Ma az egyetem ellentmondásoktól feszülő intézmény, a maga eszközeivel támogatja a mindenkori rezsimet – hiszen annak köszönhetően működik – és bocsátja ki végzősök sorát, akik a rendszer támaszaiként kívánnak karriert befutni; ám ádáz forradalmárokat is képes kitermelni. Ez az ellentmondás az alapja a rendszerkritikai kiadványok, valamint az akadémiai és egyetemi oktatók-kutatók egymáshoz viszonyuló vonzó-taszító érzelmi viszonyának. A tipikusnak ábrázolt lázadó harminc–negyven éves, megkezdte, esetleg be is fejezte társadalomtudományi doktori címének megszerzését, miközben sem mint oktató, sem mint kutató nem találta meg a helyét – ahol összeegyeztethetné az értelmiségi munkát és a tiltakozást –, nem képes leírni azt a sokféle értelmiségi pályafutást, amelyből az „aktivista” kiadók megszülettek és léteznek. De jól ábrázolja  egy szó szerint két szék (a tudós és a politikus) között a földre huppanó kör alkotó vívódását.

A kiadó az egyetemtől szilárd tudományos módszert és a szerzők presztízsét reméli. De nehezményezi a vizsgált témák mind szűkebb specializálódását, a szinte érthetetlen szakzsargonban írt elemzéseket, és tépi a haját az akadékoskodó egyetemi mandarinok követelései hallatán, akik készek perrel fenyegetőzni egy kihúzott vessző miatt. Az óvatosság és az érdek azt diktálja neki, hogy a társadalomkritikai könyvsorozat élére oktató-kutatót vagy legalábbis olyan valakit állítson, aki otthonosan mozog a tudomány és a politika (a termelő és a fogyasztó) között. Ugyanebből a logikából következik, hogy a rendszerkritikai folyóiratok főszerkesztői igyekeznek a szerkesztőbizottságukat egyetemi oktatókkal, doktori fokozattal rendelkezőkkel és neves szerzőkkel feltölteni gyakran a társadalmi mozgalmakban szervesen részt vevő értelmiségiek, azaz szakszervezetekhez, politikai csoportokhoz vagy egyesületekhez tartozók rovására.

Vajon amikor a társadalomkritikai „elkötelezett” folyóiratok szerkesztőbizottságaiban – amelyek feladata a széles olvasóközönségnek szánt elemzések kiválasztása – ugyanazok vesznek részt, mint a „tudományos” szakfolyóiratok szerkesztőbizottságaiban, minden kritikai állásfoglalás fenn tud-e maradni azon a bizonyos rostán? Természetesen a doktori képzés szilárd elemzői módszerrel és képességgel, az ismeretek széles tárházával, olykor kritikai érzékkel ruházza fel a szerzőt. De a képzés emellett magában foglalja a lemondás pedagógiáját, az illemszabályokra és a rangtiszteletre nevelést, a kollégák közötti megértés és elfogadás ösztönzését, annak bátorítását, hogy a dolgokat „mindig bonyolultabban” lássuk, hiszen a tudományterületi túlzott specializáció is kötelez. A képzés ösztönzi a kritikát, de elutasítja a politikát, szívesen elmossa a komoly és a fellengzős közötti határvonalat. Az a homo academicus, akinek a fennálló rendet kétségbe vonó cikk szerkesztőségi sorsáról kell dönteni, nem semleges szemlélő. Lektori munkája során pozíciója fény- és árnyoldalai egyaránt érvényesülnek.

A véleményt a státus legitimálja

Hasonló jelenség figyelhető meg a szerzőknél is. Az 1960-es években a német, amerikai, francia, olasz, brit egyetemek a fiatal radikálisok számára a politikai szocializáció centrumaiként működtek. A konzervatív hullámmal és a balos csoportok felbomlásával számos radikális aktivista a felsőoktatásba és a társadalomtudományi kutatásba vonult vissza, amelyek akkoriban tömegeket szívtak fel. Pályafutásuk befejeződésekor az 1995-ös sztrájkok nyomán radikalizálódott diákok széles köre jutott álláshoz az akadémiai világban.

Igaz, törpe kisebbség maradtak az egyetem kebelén belül. Ettől függetlenül „napjainkban sokkal inkább, mint valaha, a kritikai gondolkodók egyetemi oktatók, […] ami hatással van az általuk kitalált elméletekre” – írja Razmig Keucheyan a kortárs kritikai elméletekről szóló nemzetközi körképében. „Az egyetemi szisztémába teljes mértékben integrálódva egyáltalán nem alkotnak valamiféle »értelmiségi ellentársadalmat«, ahogy azt a XX. század elején a német szociáldemokrácia vagy később a Francia Kommunista Párt [FKP] káderiskolájában megtehették.”[9] Akkoriban ezekben a káderiskolákban állandó és szoros kapcsolat volt a politikai vezetők, az elméleti elemzések kidolgozói és a mozgósított társadalmi erők között: a XIX. század végén a szakszervezeti központok anarchoszindikalista aktivistái megkísérelték közös tengely köré egységesíteni e három hajtókerék részeit.

A második világháború után az FKP kisugárzása a felsőoktatásban is hatott. Azok a kommunista filozófusok, történészek és közgazdászok, akiknek sikerült ott állást kapniuk, marxista problémákat, koncepciókat és terminológiát hoztak magukkal. Ellentételezésként új tagokat toboroztak egy, hatalmas értelmiségi súlypontot jelentő párt számára. De később, a baloldali szervezetek meggyengülése és a szakszervezetek saját képzési központjainak hanyatlása aláásta a munkásmozgalommal szerves kapcsolatban élő értelmiségiek utolsó mentsvárait.

Alapítványok, koordinációs bizottságok, közös gyűlések és „ötletládák”: próbálkozások, amelyek arra szolgáltak volna, hogy a társadalmi megmozdulások időszakain kívül is fenntartsák a korábbi lendületet; alig-alig hoztak eredményt. Időközben a vonzás iránya megfordult. A tudósok tekintélye a művelt autodidaktákat – a francia politikatörténetben oly fontos szerepet játszó embereket – is kezdte elkápráztatni olyannyira, hogy egy anarchista folyóirat is úgy látta jónak, ha egy egyetemi tanár bölcsességéhez folyamodik, hogy hitelessé tegye a rendőrségi elnyomásról szóló összeállítását: íme, a státus legitimálja a véleményt.

Miközben rehabilitálták a kritikai elmélet és a társadalmi mozgalom közötti közvetlen kapcsolatot, az 1995. novemberi–decemberi sztrájkok alatti folyamatos értelmiségi mozgósítások hozzájárultak azok mobilizálásához, akik ki tudták használni az alkalmat és tudományos, ugyanakkor közérthető elemzésekre támaszkodva képesek olyannak látni és láttatni a világot, amilyen, nem olyannak, amilyen szeretnék, hogy legyen. Az alterglobalista mozgalom sikerével egy időben ez a dinamika a 2000-es évek elejére kiadványok és elemzések tömegét hozta létre. Szerzői, „elkötelezett” egyetemi oktatók-kutatók, ötvözik az aktivista és tudóskultúra elemeit, és részletesen beszámolnak az új vitákról és nézőpontokról.

Hozzájárultak a szociális küzdelmek elfogadó és megértő látásmódjának „melegen tartásához” és a társadalmi tiltakozás legitimálásához, így az újságírók „szakértőkre” hivatkozva kommentálhatták és vitathatták meg az eseményeket. Ezek a művek viszont hamar elérték a tudományos kritika határát, s találkoztak annak vakfoltjával, a stratégia kérdésével. Ha Rosa Luxemburgnak egy politikai gazdaságtanra szakosodott folyóirat szerkesztőbizottságához kellett volna benyújtani az elemzéseit, biztos nem a megírt művek születtek volna meg. Szervezni a tömegeket, megdönteni a társadalmi rendet, átvenni a hatalmat itt és most: a XX. századi forradalmárok és a XXI. századi „bolívari” szocialisták e problémái megoldhatatlanok az egyetemi kutatás keretei között – ha egyáltalán valaha bekerülnek. Ezek a problémák széles körű tudással bíró, de az akadémiai elismerés normáitól és a tudományterületek béklyóitól független értelmiségieket igényelnek.

Közgazdászok, történészek, szociológusok, filozófusok, demográfusok, politológusok: a sokféle kritika az akadémiai munkamegosztást tükrözi. A politikai vita nem nélkülözi azokat a szakértőket, akik képesek szembeállítani szakmájuk vívmányait a technokraták hatalmával. Csakhogy ez a szakértői és ellenszakértői logika lassacskán kiszorította a politikai színtérről azokat az értelmiségieket, akik Noam Chomsky vagy Edward Saïd mintájára politikai tevékenységüket egyetemes kategóriákra alapozták: az ésszerűségre, az egyenlőségre, az emancipációra. Az ő kvázi eltűnésük – kombinálva a francia eszmevilág olyan nagy neveinek eltűnésével, mint Pierre Bourdieu, Jacques Derrida, Pierre Vidal-Naquet és Jean-Pierre Vernant – szabad teret engedett azoknak a médiaesszéistáknak, akik az egyetemességet alávetik az értelmiségi marketing és a fejedelemnek nyújtott tanácsok jelentette kettős tevékenységüknek.[10]

Hajcsavaró-szakértői sors

Első ránézésre úgy tűnik, a felsőoktatás és a kutatás társadalomkritikai eredményei megfelelnek a politizált diákság törekvéseinek. Pedig a tudóstanár órarendjét és a politikai szerepvállalást tartósan összeegyeztetni bűvészmutatvány. Hogy a választás pillanatát elhalassza, minden arra ösztönzi az aktivista egyetemistákat, hogy tevékenységüket ne zárójelbe, hanem inkább idézőjelbe tegyék: elemzik a tömegmegmozdulásokat, hallgatóként vesznek részt a felvonulásokon. A szakdolgozat megírásáig el kell tudniuk távolodni a tanulmányok témájává váló meggyőződéseiktől. Kevésbé elkötelezettnek kell mutatkozniuk, hogy „objektívabbak” lehessenek, mérsékeltebbnek, hogy „kifinomultabbnak” tűnjenek, hiszen nálunk a radikalizmus az együgyűségre rímel. Észrevétlenül áthágnak egy határt. A népi miliőből a bölcsészvilágba átkerült Annie Ernaux regényíró ezt vetette papírra: „Bekerültem ebbe a világba, amelyhez képest a másik csak dekoráció.”[11] Mások észre sem veszik, hogy egy másik világba léptek át.

Ebben a környezetben arra a meggyőződésre jutnak, hogy akkor járulnak hozzá az emberi emancipációhoz, ha a társadalmi mozgalmak szociológiájáról szóló könyvüket minél szélesebb körben terjesztik egyetemi kollégáik között. Tagjai lesznek az egyik „rendszerkritikai” folyóirat szerkesztőbizottságának, ahol olyan emberek foglalnak helyet, akik később doktori értekezésük bírálóbizottságában ülhetnek. Elektronikus levelezőpartnereiktől kapnak egy chicagói konferenciafelhívást, ahol egyetemi oktatók egyetemi oktatóknak számolnak be olyan témákról, mint például „A globális válság: a gazdaság és a társadalom újragondolása”.

Válaszolnak arra a felkérésre, hogy vegyenek részt a „Gyarmati örökség, posztkolonialista viták: a társadalomtudományok dekolonizálása című kutatásban”; a frankfurti Goethe Egyetemen rendezett ama konferenciának előjátékában, amely arra irányul, hogy „A különféle társadalomtudományi ágakban szemléltesse a posztkolonialista (feminista) perspektíva tudományelméleti és metodológiai helytállóságát”.[12] A folyamat végére az aktivizmus teoretikusaivá lett aktivisták sokkal inkább hajlandók arra, hogy teleírjanak egy papírdarabot, mint utcára vonulni. Esetleg felállítják politikai kutatásaik módszertanát, amely inkább a szavak, nem pedig a dolgok rendjét fenyegeti.

A meggyőződés, miszerint a politikai harc és az egyetemi karrier összeegyeztethető, ellent fog-e állni azoknak a változásoknak, amelyek megrázzák a néhány megmaradó jó nevű egyetem és főiskola és a reformok által megcincált egyetemek tömege között kétfelé szakadt rendszert? Utóbbiakban a romló oktatási feltételek és a hallgatók létbizonytalanság szélén ingadozó élete találkozik és vezet el a színvonal hanyatlásához. Az 1960-as és az 1970-es években még agyonmagasztalt társadalomtudományok brutálisan leértékelődtek; ennek az oly sokba kerülő diploma megfakult presztízsére ráébredő doktoranduszok a tanúbizonyságai. A diploma megszerzéséért természetesen sokat tanulnak, de sok mindenről le is mondanak: munkanélküli időszakok és kisebb melók azoknál, akik nem kapnak ösztöndíjat, a konferenciákra utazás költségei, ingyenmunka a kutatóintézetben vagy a kutatásvezető számára, katasztrofális mennyiségű lábjegyzet beillesztése az értekezés kéziratába: a bírálóbizottság tagjainak „mag-”, „mátrix-” és „alapkutatásait” magasztalják akkor is, ha azok nagyon távoli kapcsolatban vannak a témával…

A csökkenő lendülettel vett akadályok után az elitintézmények kibukott hallgatói tanulmányaik végén leromlott, presztízsét vesztett szakmai világba csöppennek. Egy internetes honlapon a következő, 2010 szeptemberében feladott álláshirdetés által ígért jövő előképével szembesülnek: „Érettségivel rendelkező és ötéves, szociológiai/néprajzi tanulmányai végén járó egyetemistát keresünk tudományos fogékonysággal. A SEB Csoport a CALOR vállalat számára gyakornokot keres a haj etnográfiájának elemzésére. […] Elvárás: a humánszépítkezési részleg kebelén belül a gyakornok körképet készít a haj, a szőrzet és a bőr témájában az ezekben az országokban jelenlévő főbb profilokról (az átmérő, a vastagság, a forma stb. jellemzői), a legfontosabb különbségekről, az alkalmazott (kézi és kozmetikai rutin-) mozdulatokról és egyéb problémákról.” Azt hitték, hogy ők Émile Durkheim örökösei, s most kiderül, valójában a hajcsavarók ellenőrei…

Az egyetemi tanulmányok alatt táplált remények és a képzés által valóságosan nyújtott munkalehetőségek közötti különbség fásultsághoz vagy… lázadáshoz vezethet. A 2006 telén a létbizonytalanság és a kormánynak az életpályájukat kezdők részére bevezetni szándékozott új munkafeltételek (CPE) elleni diáklázadás radikalizmusa és eltökéltsége már az új frontvonalakat jelzi. A bachelor-képzéstől a doktori iskoláig minden azt mutatta, hogy a felsőoktatásba mint kiútba vetett hit hirtelen összeomlott. Azon a télen úgy tűnt, az egyetemi campusok visszanyerik politikai szocializációs szerepüket. A média nyomásával szemben közömbös nagygyűléseken a lázongó hallgatók a társadalomtudományos elemzések eredményeit felhasználva és a szakszervezeti aktivistákkal összefogva általános jellegű követeléseket fogalmaztak meg. Talán csak nem a Pierre Bourdieu által őszintén kívánt „értelmiségi kollektíva” váratlan felbukkanásáról van szó?

Fordította: Ferwagner Ákos        



[1] E vita elemzését lásd Julien Duval–Christophe Gaubert–Frédéric Lebaron–Dominique Marchetti–Fabienne Pavis: Le „décembre” des intellectuels français. Raisons d’Agir, Paris, 1998.

[2] Sophie Noël: La petite édition indépendante face à la globalisation du marché du livre: le cas des éditeurs d’essais „critiques”. In: Gisèle Sapiro (szerk.): Les contradictions de la globalisation éditoriale. Nouveau monde éditions, Paris, 2009.

[3] Többek között az Agone, a Contretemps, a Lignes, a Mouvements, a Multitude, a Revue internationales des livres et des idéesVacarme. (2010-ben megszűnt), a

[4] Perry Anderson: In the tracks of historical materialism. Verso Edition, London, 1983.

[5] A könyvet végül a Le Monde diplomatique és a Complexe kiadó 1999-ben fordíttatta le és adta ki.

[6] Serge Halimi: Maccarthysme éditorial. Le Monde diplomatique, 1997. március.

[7] François Cusset: La décennie. Le grand cauchemar des années 1980. La Découverte, Paris, 2006.

[8] Paul Nizan: Aden-Arabie (Maspero, Paris, 1960) [1931] és főleg Serge Halimi: Les chiens de garde (Agone, Marseille, 1998) [1932].

[9] Razmig Keucheyan: Hémisphère gauche. Une cartographie des nouvelles pensées critiques. La Découverte, „Zones”, Paris, 2010. 28–29.

[10] Bernard-Henri Lévy, Jacques Attali és Alain Minc hárman legalább hatvanhárom kiadványt jelentetett meg 1995 és 2010 között.

[11] Annie Ernaux: La place. Gallimard, 1983. 96.

[12] Ezeket a példákat a historicalmaterialism@yahoogroups.com 2010. őszi hírlevéllistájából vettünk.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések