Azt, hogy a társadalmi valóság objektíve adott és egyféle lenne, manapság már nem sokan képzelik. Mint ahogyan azt sem, hogy bármit valóságnak nevezhetünk, amit szubjektíve valóságként gondolunk el vagy élünk meg. A kettő között található az a – roppant szerteágazó – szféra, amely a szociológia (és a tudásszociológia) vizsgálati területét képezi.
A vizsgálnivalót éppen az adja, hogy ez a terület „konceptuálisan nem tiszta”, nem egyértelmű, és mint ilyen, meglehetősen ingatag talajon áll. A világról alkotott szemléletünket ugyanis az objektíve adott elemek, illetve az értelmezések (és félreértelmezések), reflexió (és reflektálatlanság), feltételezések, képzelgések és spekulációk együttese adja. A kérdés pontosan az, hogy mindezek mekkora mértékben köthetők ahhoz a (társadalmi) helyzethez, amelyben az egyén találtatik. Hogy melyek azok az elemek az egyén tudásában, amelyek szociológiailag megérthetők, és melyek azok, amelyekhez más tudományokat (esetleg tudományon kívüli megértési formákat) érdemes segítségül hívni.
Tudatunk tehát megérthető és (egyelőre?) nem megérthető dimenziók vegyüléke, és mint ilyen, roppant mód problematikus. Gondoljunk bele, mennyivel egyszerűbb eljárást követhetnénk akkor, ha képesek volnánk minden gondolatunkat léthelyzetünk ismeretében megérteni, megmagyarázni, és akkor is könnyű (noha látszólag lehetetlen) helyzetben lennénk, amennyiben gondolataink minden objektív adottságtól hatékonyan függetlenítenék magukat, és előtűnésüket kizárólag a teljes véletlenszerűség számlájára írhatnánk. Ekkor ugyanis nem lenne mit vizsgálni.
Fontos látnunk, hogy problematikusságuk okán pontosan azok a legkönnyebben bírálható fogalmak, amelyek konceptuálisan homályosak, vagyis öszvérfogalmak, amelyekben két vagy több dimenzió találkozik: ilyen például a szociáldemokrácia, a kapitalizmus vegyítése jóléti intézkedésekkel, amelyet pusztán fogalmi összetettsége okán két irányból is lehet bírálni: a szociáldemokráciát a kommunizmus hívei az „ügy elárulójának” tekintik, hiszen a jó társadalmat a kapitalizmuson belül, annak belső reformja révén képzeli el, míg a neoklasszikus közgazdaságtan képviselői folyamatosan a jóléti juttatások, a kvóták stb. megalapozottságát igyekeznek kétségbe vonni, hiszen szerintük a kapitalizmus humánus működésének garanciája éppen korlátlanságában és korlátozatlanságában rejlik: „minél szabadabb a piac, annál jobb mindenkinek.” „Miért pont női kvóta legyen a parlamentben, miért nincs kvóta a mozgássérülteknek, a szegényeknek?” – kérdezhetnék.
Ami a kétféle bírálatot illeti, fogalmi szinten mindkettőnek igaza van: a verseny és a szolidaritás ötvözésében a „jó arány” mindig eleve problematikus kérdés, ez ad mindenkor lehetőséget a bírálatok két típusára. Az egyik megközelítés szerint nincs szükség versenyre, a másik szerint nincs szükség szolidaritásra.
A társadalmi valóság maga tehát mentális konstrukciók olyan halmaza, amelyek részben az objektív világból, részben tudati vagy kulturális tartalmakból formázódik meg. (Ez a kettősség természetes módon és ideális esetben a politika világában is érvényesül.)
Az emberi gondolkodás ennyiben a szociáldemokráciára hasonlít, minthogy két ellentétes jellegű dolog ötvözetéről van szó. Noha az ötvözetet alkotó komponensek aránya egyénenként változik, de ettől még hol a túlzott kiszámíthatóság, hol pedig a túlságos kiszámíthatatlanság vétkében tetszőlegesen elmarasztalható. (Ezen immanens antagonizmusok úgy tűnik, törzsvendégei a társadalmi világnak, és furcsa mód mintha általában jobban tolerálnánk őket, mint a megszüntetésükre irányuló harcos kísérleteket.)
Egy szó mint száz, mivel az objektív világ közvetlenül nem megragadható, az emberek hajlamosak olyan mentális konstrukciókat létrehozni, amelyek alapján e világhoz közelebb juthatnak. Ugyanakkor nem árt figyelembe venni, hogy a világról alkotott minden egyéni vagy kollektív nézet vagy konstrukció két irányból is bírálható: minden világnézet esetében kíméletlen mércét jelent egyrészről az objektív valóság, másrészről pedig az eltérő világnézetek szerteágazó sokasága. Merthogy a világnézetek pluralitása magától értetődő kell legyen, hiszen e nézetek maguk is egyéni, de még gyakrabban kollektív konstrukciók. (Természetesen az a tény, hogy itt konstrukciókról van szó, egyáltalán nem jelenti, hogy azok ne lennének az egyéni és kollektív tudatok számára valóságosak, és mint ilyenek, ne gyakorolnának kényszerítő hatást az egyének gondolkodására, viselkedésére.)
* * *
Előfordul azonban, hogy a társadalmi világról alkotott különféle nézetek társadalmi felépítettségét (vagyis konstruált voltát) kétségbe vonják. A francia szociológus, Luc Boltanski az uralom két eltérő formáját különbözteti meg.
Az uralom egyik formája Boltanski szerint a demokratikus-kapitalista berendezkedésű országokra jellemző, és leginkább a 70-es években kezdett a nyugat-európai politikai vezetés köreiben népszerűségre szert tenni. Itt tulajdonképpen a neoliberális politikai fordulatra kell gondolni, amelynek lényege a társadalmi tudás konstruált voltának tagadása. A politikai vezetés a tudományra, az objektív világ egyre pontosabb megismerhetőségére hivatkozva lát neki azokhoz a változtatásokhoz, amelyek nélkül meglátása szerint az irányítása alatt álló ország a csőd szélére sodródna, vagy legalábbis versenyképességén jelentékeny csorba esne. A változások motorját itt elsősorban a gazdasági szükségszerűségek, illetve a közgazdasági törvényszerűségek és a hozzájuk való kényszerű, ámde mégis üdvösnek tekintett idomulás képezi. Az uralkodó ideológia ezt hirdeti: „Egyetlen járható út van. Aki kimarad, lemarad.”
Az uralom másik formája Boltanski felfogásában általában a diktatórikus államok sajátja. Ezekben elméletileg nincs szó a világnézet konstruált voltának megkérdőjelezéséről, szó van azonban azon konstrukciók elnyomásáról, amelyek a politikai vezetés által vallott és hirdetett (sőt, leggyakrabban pusztán hirdetett, de nem vallott) konstrukciók számára konkurenciát jelentenek. Ebben a rendszerben léteznek alternatív elképzelések, ám azok az uralkodó ideológia által veszélyesként, embertelenként, reakciósként, elhajlóként és még ki tudja, miként kerülnek megbélyegzésre vagy elnyomásra. Az üdvös konstrukció megerősítésében az uralkodókat az intézmények is segítik, amelyek szerepük szerint az uralkodó világnézet privilegizált helyzetét erősítik.
* * *
Magyarországon az elmúlt húsz évben az uralom mindkét formáját megtapasztaltuk, megtapasztaljuk.
* * *
Saját világszemléletének konstrukció-voltát közvetve a Magyarországon jelenleg uralkodó pártszövetség is elismeri; a Nemzeti Egyetértés Nyilatkozatának léte ezt a napnál is világosabbá teszi, hiszen szimbolikus deklarációk csak egy adott és üdvösnek vélt konstrukció megerősítéséhez szükségesek. Az uralom másik típusa, vagyis az, amely a világ konstruált voltát tagadja, elviekben nem szorul efféle kinyilatkoztatásra, hiszen minden eltérő megközelítés per definitionem csak tudománytalan, vagyis hibás, vagyis hamis lehet.
Az elmúlt néhány hónap minden kétséget kizáróan megmutatta, hogy a pártszövetség egyetlen (noha korántsem világos és kikristályosodott) konstrukció hegemón pozícióba emelésére törekszik. Az alternatív világértelmezések még hallhatók, de egyre nehezebben képesek a nyilvánosság előtt megmutatni magukat. És hogy ez így van, nem véletlen. Ismét hangsúlyozni kell: egy (uralkodó) ideológia vagy konstrukció esetében két irányból érkezhet fenyegetés: egyrészről a többi ideológia vagy konstrukció, másrészről pedig az objektív világ felől. A nyilvánosság szűkítése mögött (amelyben politikai és gazdasági körök egyaránt nagy kedvvel vesznek részt - de erről talán majd egy másik alkalommal) pontosan az a felismerés rejlik, hogy az alternatív világértelmezések megmutatkozásának akadályozásával az uralkodó értelmezés eredményesebben képviselhető.
Ez a felismerés nem teljességgel megalapozatlan, azonban az uralkodók számára két zavaró körülmény mégiscsak törvényszerűen előadódik: egyrészt az elnyomott konstrukciók hajlamosak előbb-utóbb növekvő népszerűségre szert tenni, másrészt pedig az objektív világ - amennyiben az uralkodó konstrukció folyamatos összeütközésbe kerül vele – előbb vagy utóbb helyet követel magának. Sem a konkurens konstrukciókat, sem az objektív világot nem lehetséges az idők végezetéig a felszín alatt tartani. Ahogyan a konstruktivista szociológus, Peter Berger is elismeri: az objektív valóság bizonyos mértékű nyomást fejt ki ránk, noha kétségtelenül vannak olyan elképzelések, amelyek hiába tévesek, akár évszázadokig is fennmaradnak.
Az objektív világ ellenállása képes lehet anélkül szétzúzni egy konstrukciót, hogy ehhez egy másik konstrukció közbeavatkozására szükség volna. (Itt nem egészen a Kuhn-féle paradigmaváltásra kell gondolnunk, ott ugyanis a régi tudományos paradigma felszámolásához mindig szükség van egy új paradigmára.) Természetesen a konstrukciónélküli állapot nem tud tartósan fennállni.
A jelenleg hatalmat és uralmat gyakorló pártszövetség talán még nem látja, hogy a nyilvánosság szférájának korlátozása, szűkítése, vagyis a konkurens konstrukciók félreállítása és megmutatkozásának akadályozása hosszú távon saját fejére hullhat vissza. Ahogy Settembrini mondja Thomas Mann Varázshegyében: „a meggyőződés eltompul, ha nincs alkalma küzdelemre”. A világnézeti konstrukciók az agyaghoz hasonlóan viselkednek: amint megmerevednek, törékennyé válnak. (Ilyen konstrukció egyébiránt maga a politikailag korrekt diskurzus is, amelyet talán azért is támadnak egyre hevesebben, mert más körökben teljességgel magától értetődőnek tekintik. Már senki sem emlékszik – és már senki sem emlékeztet - arra, hogy e beszédmódra egyáltalán mi okból van szükség és vajon milyen viszonyt ápol az objektív világgal.)
A hatalmon és egyelőre uralmon lévőknek azt sem szabad szem elől téveszteniük, hogy kétharmados többségük sem más, mint konstrukció: egy olyan konstrukció, amely a területi listán, illetve az egyéni körzetekben megszerzett szavazatokat parlamenti mandátumokká alakítja. Ennek a konstrukciónak a neve pedig választójogi törvény, amely, mivel konstrukció, természetszerűleg bírálható, és a kérdés, hogy vajon jó reprezentációját, vagyis pontos közelítését adja-e az objektív világnak (a népakaratnak), magától értetődő módon bármikor felvethető.
Az uralkodó pártoknak tudniuk kell: felhatalmazásuk nem korlátlan, nem terjed ki a kisebbségben lévő vélemények, az uralkodó konstrukción kívül eső egyéb konstrukciók figyelmen kívül hagyására. Merthogy a konkurens vélemények, még ha politikailag le is söpörhetők a színről, vagyis a kétharmados felhatalmazásra történő hivatkozással politikai értelemben nem létezőnek is tekinthetők, attól még ontológiailag jelen vannak. És minél nagyobb eltökéltséggel nyomják őket a mélybe, annál látványosabban fognak a felszínre törni. Csak azt nem tudjuk még, milyen formában.
* * *